„Apa, ez normális?” – Amiről a férfiak sosem beszélnek, de a fiaiknak hallaniuk kellene róla

Júniusban a figyelmünk a férfiakra irányul, ebben a hónapban ünnepeljük az apák napját, és egyben a június a férfi mentális egészség hónapja. Mégis, a férfiakat körülvevő tabuk egy része továbbra is kőkeményen tartja magát. Az elmúlt évek egyik eredménye, hogy ledőlt a klasszikus közhely – miszerint a „férfiak nem sírnak” – és ezzel egy érzelem végre helyet kapott a kollektív férfi identitásban. De mi a helyzet a többivel? A szégyennel, a kisebbrendűségi érzéssel, a félelemmel vagy éppen a férfiak esetében oly sokszor félreértelmezett és elfojtott indulattal, a dühvel? És a testtel? A férfiak saját testükkel való kapcsolatáról szinte nem is hallani. Az öngondoskodás, az intimitás vagy a betegség olyan sötét zónák, amelyek apáról fiúra öröklődve maradnak jó mélyen elrejtve. Ezek az első téglák abból a falból, amit a férfiak saját érzéseik és a testük közé húznak.

A hallgatás öröksége

• Miért kell fehér köpenyes bácsihoz menni és letolni a nadrágot?
• Normális, ha az egyik herém nagyobb, mint a másik?
• Meddig nő még a péniszem?
• Miért izzadok ennyire?
• Mi az, hogy férfiklimax?

Ezek olyan kérdések, amelyeket szinte minden férfi feltesz magának az élete egy adott pontján. Sajnos gyakran csak magának, mert tabu a fitymaszűkületről, erekcióról, visszérről vagy a test természetes változásairól beszélni. Nemcsak a társadalom, hanem a saját családjuk is cserben, válaszok nélkül hagyja a kíváncsiskodókat. A  fiúk nem kapnak - vagy nem kapnak elég - kapaszkodót otthon. Az apa sokszor zavarban van, hallgat, jobb esetben az egyetlen tanácsa ennyi: „Ez ilyen, ne foglalkozz vele.” A fiúk pedig megtanulják, hogy a testtel való törődés „nőies dolog”, a fájdalommal együtt kell élni, az intimitás zavarba ejtő, az öregedés pedig szégyellnivaló.

A fiúkat rendszerint úgy terelik a férfivá válás felé, hogy közben senki nem beszél velük a legalapvetőbb testi dolgokról sem. A méret például tabutéma, mégis ez válik a legfontosabb, legérzékenyebb kérdéssé – hiszen innen jön a legtöbb összehasonlítás és szorongás. A pornó, a reklámok, a félmondatokból épített utcai tudás mind torz képet mutatnak: nem azt tanítják meg, hogy milyen sokfélék vagyunk, hanem azt sulykolják, milyennek kellene lenni. Az egyediség helyett a standard lesz az etalon, és a többség már serdülőkorban úgy érzi, nem elég jó.

„Kamaszkoromban kezdett először motoszkálni bennem az érzés, hogy valami nincs rendben velem. Nem úgy néznek ki a dolgok odalent, mint ahogy azt a filmekben látni. Ma már tudom, hogy nem példa nélküli az, ha egy férfinak nem egyenes a pénisze, de akkor ez mérhetetlen szégyennel társult. Kutatni kezdtem a neten, hogy rájöjjek mi a baj. A válaszok azonban nem megnyugtattak, hanem csak még jobban megrémítettek. Egyszer csak ott találtam magam egy csomó súlyos kórkép közepén – Peyronie-kór, deformitás, műtéti beavatkozás. És nem volt senki, akivel beszélhettem volna erről. Hogy is mertem volna? Azt sem tudtam, kivel lehet ilyesmiről. A szüleim soha nem ejtették ki a szájukon azt, hogy farok vagy pénisz, vagy bármilyen más megnevezést a nemiszervre. Később ez a párkapcsolatomra is rányomta a bélyegét. Sokáig azt hittem, hogy a „hibám” miatt beszűkülnek a lehetőségeim is az ágyban. Ha csak egyvalaki azt mondta volna, hogy ez normális, akkor nem kellett volna ennyi időt elpazarolnom.” (Attila)

Mennyivel másabb lett volna ez a történet, ha nem egyedül kellett volna megküzdeni a kétségekkel, ha a felvilágosítás része lenne az is, hogy a forma, méret, dőlésszög maga az ember, az egyediség fokmérője. Hogy nem kell szabványhoz igazodni, mert a test nem sorozatgyártott tárgy, hanem élő, érző része annak, akik vagyunk.

Amit nem értünk, attól félünk

A férfiak végsőkig halogatják az orvosnál tett látogatást is, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a 2015-ös kutatás, amiből kiderült, hogy csak a férfiak csupán 50%-a tudja felidézni, mikor járt utoljára kivizsgáláson. Ellenben 80%-uk tökéletesen emlékszik az első autója márkájára és részleteire. Ez nem hanyagság, hanem a zavar, a szégyen és a hozzáférhető tudás hiánya.

"Már felnőtt voltam, amikor rá kellett jönnöm, hogy teljes homályban vagyok a női testet illetően. Egy barátnőm világosított fel arról, hogyan működik a női ciklus. Ez még hagyján, de hogy arról se volt fogalmam, hogy az én testem, hogy működik, az már sokkal cikibb. Tinédzserkoromban volt egy alakuló kapcsolatom, ahol persze fűtöttek minket a hormonok, de a lány nem akart továbbmenni a pettingnél. Hónapok teltek el egymás testének felfedezésével, de mindig ott állt meg a dolog, hogy „most még ne”. Egy idő után fizikai fájdalmat éreztem. Azt hittem, ez valami furcsa egyéni reakció, vagy csak „túlreagálom”. Csak évekkel később, egy teljesen más beszélgetés kapcsán hallottam először azt a kifejezést, hogy „kék here szindróma” – és akkor jöttem rá, hogy amit átéltem, az nem egyedi és nem „képzelgés”, hanem egy létező, fiziológiai állapot, amit a hosszan elnyújtott, de be nem fejezett izgalmi állapot okoz. Ez nem veszélyes, de kamaszként fogalmam sem volt arról, hogy ilyen történhet. Ahogy teltek az évek egyre több ilyen „nem tudom mi zajlik a testemben” szituációval szembesültem. Szerintem a férfi test ugyanolyan kiismerhetetlen, mint a női, csak mi még annyira se vesszük a fáradtságot, hogy megértsük.” (Dominik)

A test nem ellenség. Nem egy furcsa, zavarba ejtő gépezet, amit csak akkor figyelünk meg, ha már hibásan működik. A klasszikus „ felvilágosítás” – már ha egyáltalán megtörténik –  kimerül a technikai részletekben. Hormonok, szervrajz, óvszerhasználat. Hol van szó arról, hogy mit jelent férfinak lenni a saját testedben?

Mit tanítasz, ha nem tanítasz semmit?

Előbb-utóbb, de legkésőbb az apává válás során, minden férfi találkozik zavarba ejtő testi változásokkal és egy olyan gyerekkel, aki újra és újra felteszi a MIÉRT?-eket. Ha nem vagy elég válaszkész, a kérdések elapadnak, viszont a helyükben hatalmas űr marad. Egy apa, aki bezárkózik, valójában azt tanítja: ezekről a dolgokról nem beszélünk. A test titok. A kíváncsiság pedig baj.

Most talán azt kérdezed: De hogyan beszéljek róla, ha az én apám sem tette? Ér levetkőzni a mindentudás leplét. Egy apának nem kell urológusnak lennie, sem pszichológusnak. Nem kell minden kérdésre tudnia a választ. De ha képes nyíltan, szégyen nélkül reagálni, ha azt mondja: „Nem tudom, de nézzük meg együtt”, vagy „Ez teljesen normális, én is így voltam vele” – azzal hidat épít a fiához. Ez a jelenlét az, ami valódi biztonságot ad. A férfi test is megérdemli az odafigyelést, a megértést és a tiszteletet. És ahhoz, hogy ez természetessé váljon, egyre több fiúnak kellene hallania azt a mondatot: „Ez rendben van. És ha nem vagy biztos benne, kérdezz bátran.” Még a fitymaszűkület és a tisztálkodás is megszelídíthető, ha játékosan, természetesen beszélünk róla.

A kutatások szerint azok a fiúk, akik otthon biztonságos közegben tanulhattak a testükről, nagyobb arányban használnak óvszert, ritkábban kockáztatnak, és pozitívabb testképpel rendelkeznek. (UNESCO, 2018; CDC Youth Risk Behavior Study, 2019).

Amit már ma megtehetsz ezért:

• Legyél jelen kérdés esetén, akkor is, ha nincs kész válaszod.
• Ne bagatellizáld el a testi változásokkal kapcsolatos szorongásokat.
• Nevezd nevén a testrészeket. Így csökken a szégyenérzet.
• Mondd ki bátran: „Ez normális. Nekem is volt ilyen.”