Nicsak, ki (mit) fizet? A piszkos anyagiak a mozaikcsaládokban

Erika tíz éve vált el, és nem tagadja, akkor nagyon nehezen tudtak az anyagiakat illetően dűlőre jutni a volt férjével. „Csak és kizárólag az ügyvédek tudtak segíteni, hogy egy olyan összegű tartásdíjat találjunk, ami mindkettőnknek oké volt úgy, hogy a kislányunk akkor még csupán minden második hétvégét töltötte az édesapjánál. Amit elrontottam és amire az ügyvéd sem hívta fel a figyelmet, hogy nem infláció követő volt a tartásdíj. Emiatt hét év alatt szinte semmit nem nőtt ez az összeg” – üzeni ezt tanácsként is hasonló helyzetben lévő nőtársainak Erika.

„Ez a megoldás nagyjából másfél évvel ezelőttig volt így, amikor a nagylányunk kérésére ez úgy változott, hogy egy hetet van itt nálunk, egy hetet pedig ott, az apukájánál. Ezért abban maradtunk, hogy innentől mindent felezünk, és akkor már nem utal gyerektartást” – mesélte Erika. Helyette mindketten eltesznek minden egyes számlát és blokkot, ami a közös gyermeküket érintő kiadás, legyen szó fogszabályzóról, nyári táborról, ruháról vagy akár iskolatáskáról. Összegyűjtik, elfelezik és rendezik egymás felé, mindenki a maga részét.

Hogy jobb-e ez a módszer? – kérdeztük Erikát. „Hosszútávon tudjuk hogy az lesz, de most még nem érzem úgy, hogy ez a legideálisabb. Vannak is feszültségek, de szép lassan csak megszokjuk. Az elején volt a legnehezebb, megszokni a változást. És talán érzelmileg” – vallotta be Erika, mivel nem tagadja, nem könnyű újra hinni valakinek, akivel ez a bizalom a válás során nem kicsit rendült meg.

Ráadásul önálló, felnőtt nőként nagy levegőt venni és odaállni vagy felhívni az embernek a volt párját, aki a gyermeke apja is és pénzt kérni – az sem éppen a legkönnyebb.

„Ehhez iszonyatos érzelmi intelligenciára van szükség, mindkét oldalról. És higgadtságra. A válás után éppen ezért én sokáig nem is kértem tőle a gyerektartáson kívül semmit, hiába kellett volna, mert úgy voltam vele, hogy hát evidens kellene, hogy legyen... De látom magunk körül is, hogy sajnos nem mindig az. Pedig nekem szerencsém van, mert rendesen dolgozó, kereső és végeredményben korrekt volt mindig is a volt férjem. De ha még adhatok tanácsot az anyáknak, akkor azt mondanám: asszertív kommunikáció! Azaz úgy képviseljük a saját érdekeinket, hogy közben ne bántsuk a másikat és a hangsúly a közös megoldásra törekvésen legyen. Valamint meg kell tanulni azt is, hogy ez az egész nem rólunk szól, hanem a gyerekünkről és az ő jólétéről – tette hozzá az édesanya, aki szerint bármennyire is fáj és bármilyen csúnya is egy válás, a gyerek dolgait külön kell tudni a szülőknek választani.

Péteréknél viszont Erikáékkal ellentétben ez a kezdetektől fogva nehezen ment.

„Nálunk durva volt a válás. Nem bíró ítélte meg a gyerektartás összegét, hanem az ügyvéd elém tolt egy listát, a lakhatási költségtől üzemagyag költségen át az utolsó pelenkáig mindent tartalmazott, és közölte, hogy akkor ezt kell elfelezni. Nem szóltam egy szót sem, vállaltam, hogy fizetem. Ez akkor, hét évvel ezelőtt magas díjnak számított. De vállaltam, a fiamért” – mesélte Péter.

Csakhogy szép lassan jöttek a problémák. Például az, hogy Péternek küzdenie kellett azért, hogy a fiával kellő mennyiségű időt tölthessen. „Bepróbálkoztak a kéthetente hétvégékkel. De nem mentem bele. Nagyon jó volt a kapcsolatom a a fiammal, nem akartam elengedni.”

A bosszú az anyagiakkal is folytatódott. „Nem én voltam a hunyó a válásunk kapcsán, mégis olyan volt, mintha a volt feleségem folyamatosan bosszút akart volna állni rajtam. Feljelentett a rendőrségen, mert a közös autónkat elhoztam. Rendőrségi házkutatásig jutott az ügy... Voltak közös cégeink, egy az ő nevén, amit a válás után meg kellett vennem tőle. Anyagilag megpróbált tönkretenni. Azóta is mondom: az ember a feleségét igazán a váláskor ismeri meg” – sorolja rossz élményeit Péter, akinek nem lett könnyebb a helyzete, amikor új párja és vele még egy gyermeke is lett.

Ezután még rosszabb lett a helyzet. „Az apás napokra úgy jött a fiam eleinte, hogy ruhát se hozott magával, nem pakolt neki össze az anyja. Úgy volt vele, hogy vegyek neki. Megvettem, elraktam a blokkokat és azt mondtam: rendben, de akkor következő hónapban annyival kevesebb gyerektartást fizetek”

Első olvasatra kicsinyesnek, sőt még anyagiasnak is tűnhet a dolog. Hát ennyi nem fér bele apának? Biztos kellett az új feleségre, az új gyerekre...? De nem erről volt szó. 

És hogy éli meg ezt az egészet Dóra, Péter új felesége?

„Én a saját sértettségemet nem húzhatom rá a férjem fiára, ahogy a közös gyerekünkre. A férjem lányát is úgy szeretem, mint a közös gyermekünket és ő is ugyanazt kapja meg, mint a vér szerinti lányom és ez egyaránt igaz érzelmi, lelki dolgokra is, mint az anyagiakra. Ha születésnap, karácsony, bármilyen alkalom van, ugyanannyit költünk mindkét gyerekre. Nincs különbség. Pedig nem mondom, hogy nem vagyok feszült attól például, hogy szerintem a férjem irreálisan magas gyerektartást fizet a volt feleségének úgy, hogy mi közös kasszán vagyunk, és a fiuk nem egyszer jött úgy hozzánk, hogy annyi ruhát hozott magával, ami épp rajta volt – árulta el Dóra.

De valóban, ahogy Péter is mondta, ebbe a férjnek bele kell állnia és rendeznie kell, hogy a mozaik család minden tagja, az új feleség és a régi is békességben tudjon élni vele. „Ez csak úgy tud működni, hogy ők ketten leültek és átbeszélték, újra tisztázták az anyagiakat.”

Elkerülhetetlen. Enélkül egy mozaikcsalád képtelen egyben maradni, és a tört részek tovább, még apróbb darabokra repedeznek. Az pedig senkinek nem jó. A szülőknek sem, de a gyerekeknek végképp nem.