Elindulni vagy beragadni: mit tehet egy szülő a gyerek jövőjéért?

A mobilitásnak több formája van. Az egyik ilyen a horizontális mobilitás, amely tulajdonképpen oldalirányú elmozdulást jelent. Ilyenkor valaki változtat az életén – például munkahelyet, vagy szakmát vált, de a társadalmi helyzete érdemben nem módosul. Egy pedagógus, aki egyik iskolából a másikba megy, vagy egy szakember, aki hasonló presztízsű munkakörben folytatja a pályáját egy másik cégnél, tipikusan ilyen helyzetben van. A mindennapok megváltoznak, új közeg, új kapcsolatok jelennek meg, de az élet alapvető keretei, a jövedelem, a megbecsültség vagy az életszínvonal lényegében azonos marad.

Ezzel szemben a vertikális mobilitás már valódi „lépcsőzést” jelent a társadalomban. Ilyenkor valaki feljebb vagy éppen lejjebb kerül a társadalmi hierarchiában. A felfelé irányuló mobilitás klasszikus példája, amikor egy alacsony jövedelmű, kevés erőforrással rendelkező családból származó fiatal diplomát szerez, majd magasabb presztízsű és jobban fizetett munkát talál. A lefelé irányuló mobilitás ezzel ellentétes folyamat: amikor valaki elveszíti a korábbi státuszát, például munkanélkülivé válik, vagy kénytelen alacsonyabb jövedelmű állást vállalni. Ezek a mozgások nemcsak anyagi változást jelentenek, hanem az életmód, a kapcsolatok és az önértékelés átalakulását is.

A mobilitás harmadik típusa a földrajzi mobilitás, amely a lakóhely megváltoztatását jelenti. Amikor valaki másik városba költözik, vagy egy másik országban próbál szerencsét, földrajzi mobilitásról beszélünk. Ez a fajta mozgás önmagában még nem feltétlenül jár együtt társadalmi előrelépéssel, de gyakran összekapcsolódik vele. A költözés sokszor a jobb lehetőségek reményében történik, ugyanakkor komoly érzelmi és gyakorlati következményei is vannak.

Nem minden mozgás jelent előrelépést

A mobilitást hajlamosak vagyunk egyértelműen pozitív jelenségként értelmezni, hiszen egy igazságos társadalomban alapvető elvárás, hogy ne a születési helyzet határozza meg végérvényesen az életutat. Ugyanakkor fontos látni, hogy a mobilitás nem csupán lehetőség, hanem gyakran teher is. Különösen igaz ez a földrajzi mobilitásra, például a migrációra, amely egyszerre jelent új esélyeket és komoly veszteségeket. Egy új ország vagy város ígérete mögött ott van a bizonytalanság, a hiány és az idegenség élménye is.

Gyerekszemmel az idegenség – alkalmazkodás lépésről lépésre

A gyerekek számára ez az idegenség különösen meghatározó tapasztalat lehet. Egy új térben és új társas közegben egyszerre kell eligazodniuk szabályok, nyelv, szokások és kapcsolatok között. Az alkalmazkodás folyamata nem egyik napról a másikra történik: a gyerekek fokozatosan „megszelídítik” a környezetüket. Megtanulják, hol mi található, hogyan működnek a dolgok, kikhez lehet fordulni, és így lépésről lépésre kezdik el otthonosnak érezni azt, ami korábban idegen volt. Ez azonban időigényes és érzelmileg megterhelő folyamat és természetesen döntő jelentőségű, hogy az új országban, az új óvodában, iskolában, hogyan fogadják őket a kortársaik. A visszaköltözés sem feltétlenül jelent könnyebb helyzetet. 

 A nyelvtudás, a kulturális tapasztalatok vagy a rugalmas alkalmazkodóképesség ritkán jelenik meg elismert értékként, miközben a tananyagbeli különbségek pótlása sokszor a családokra hárul. A földrajzi mobilitás esetén kézzelfoghatók a nehézségek, ugyanakkor a felfelé irányuló mobilitás sem mentes a nehézségektől. Azok, akik jelentős társadalmi utat tesznek meg, gyakran megtapasztalják, hogy eltávolodnak a származási közegüktől. Megszűnik a közös élményvilág a családdal, a régi környezettel, miközben az új közegben még nem érzik magukat teljesen otthon. Ez az állapot könnyen vezethet tartós bizonytalansághoz. Sokan számolnak be arról, hogy folyamatosan úgy érzik, nem tartoznak igazán sehova, vagy hogy úgy érzik, nem tudnak megfelelni az új közeg elvárásainak. A társadalmi előrelépés így nemcsak sikertörténet, hanem gyakran identitásbeli kihívás is.

Mindezek ellenére a mobilitás támogatása alapvető társadalmi érdek. Egy jól működő rendszerben az egyéni erőfeszítéseknek és képességeknek valóban szerepük van abban, hogy ki milyen életutat jár be. A probléma az, hogy a mai magyar valóság ettől még jelentős mértékben eltér. A kutatások szerint az, hogy egy gyerek hova születik, erősen meghatározza a későbbi lehetőségeit. Úgy is fogalmazhatunk, hogy egy ember jövőjét, életútját leginkább a születéskori irányítószáma jelzi előre. Míg több európai országban néhány generáció alatt csökkenhetnek a társadalmi különbségek, Magyarországon ez a folyamat jóval lassabb, akár hét generációra is szükség lehet ahhoz, hogy egy hátrányos helyzetű család utódai megközelítsék az átlagos jövedelmi szintet.

Az iskola mint esély?

A társadalmi mobilitás segítésében az oktatási rendszer kulcsszerepet játszhatna, hiszen elvileg ez az a terület, ahol a különbségek a leginkább csökkenthetők. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az iskola sokszor nem kiegyenlíti, hanem inkább felerősíti az egyenlőtlenségeket. A tanulói teljesítmény egyre inkább összefügg a családi háttérrel, miközben nő az iskolák közötti különbség. A hátrányos helyzetű gyerekek egyre nagyobb arányban kerülnek elkülönült intézményekbe, amelyek kevesebb erőforrással és gyengébb feltételekkel működnek. Ez a folyamat önmagát erősíti. A jobb helyzetű családok igyekeznek elkerülni azokat az iskolákat, amelyeket gyengébbnek tartanak, így ezekben az intézményekben koncentrálódnak a nehezebb helyzetű tanulók. Ezzel párhuzamosan gyakran a tapasztaltabb, mobilisabb pedagógusok is elhagyják ezeket az iskolákat, ami tovább rontja a helyzetet. Így alakul ki az a sokat emlegetett ördögi kör, amelyben a családi háttér meghatározza az iskolai közeget, az pedig visszahat a teljesítményre, az önbizalomra és a későbbi lehetőségekre.

Kortárs közeg hatása

Ebben a folyamatban különösen nagy szerepe van a kortárs közegnek. Egy olyan környezetben, ahol természetes a tanulás, a kitartás és a továbbtanulás, ezek a minták szinte észrevétlenül épülnek be a gyerekek gondolkodásába. Más közegben viszont egészen más normák válnak meghatározóvá. Nem a képességek különbségei okozzák tehát elsősorban az eltéréseket, hanem az, hogy ki milyen társas és kulturális környezetben nő fel. Ezért merül fel egyre gyakrabban, hogy a különböző hátterű gyerekek közös nevelése segíthetne csökkenteni a különbségeket. A vegyes összetételű közösségekben nemcsak tudás, hanem minták, kapcsolatok és lehetőségek is megoszlanak. Ugyanakkor ez önmagában nem jelent teljes megoldást. Ahhoz, hogy valódi változás történjen, szükség van tudatos oktatáspolitikai lépésekre, célzott támogatásra, a pedagógusok felkészítésére és a hátrányos helyzetű családok bevonására is.

A társadalmi mobilitás tehát egyszerre jelent reményt és kihívást. Megmutatja, hogy van lehetőség a változásra, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy ez a változás ritkán történik áldozatok nélkül. A kérdés nemcsak az, hogy ki hova jut el, hanem az is, hogy milyen úton, milyen támogatással, és milyen árat fizet érte közben.

Szerző: Vaskuti Gergely, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány kriminológusa, pszichológusa