„A Mortal Kombat előtt is volt bennünk agresszió” - A mészárlás beköltözött a nappalinkba, mekkora baj ez?

A Digitális Nevelés Szülői Klub internetes csoportban az egyik apa arról kérdezett, hogyan hatnak az élethű lövöldözős játékok a 12-14 éves gyerekekre. „Normális, ha játék után atomfeszülten jönnek el a gép elől?” ‒ vetette fel. „Mi is nyomtuk a lövöldözős játékokat, és egyikünk sem ment be a suliba lövöldözni. Csak tarts valamilyen időkorlátot” ‒ válaszolta valaki. „De a 10-20 évvel ezelőtti játékok grafikája köszönőviszonyban sincsenek a mai játékokkal! ‒ fűzte hozzá egy másik szülő. ‒ Nagyon nem mindegy, hogy a vér pixelháborúban vagy full HD-ban fröcsög!”

A bennünk élő agresszió

A gondolat, hogy a képernyőn tomboló erőszak káros, nem újkeletű: már az internet előtti időkben is rendszeresen felmerült, hogy a verekedős és háborús filmek megemelik az ingerküszöböt, és torzítják a normákat. Ennek nyomán valóban logikusnak tűnik, hogy ha például a Call of Dutyban sorra hullanak a katonák, az nyomot hagy a gyerekek pszichéjében. A Pszichológus Pasi néven publikáló Tóth Dániel ‒ a Digitális Nevelés Szülői Klub indítója ‒ szerint a képlet azért ennél bonyolultabb. „Ha a gyerek órákon át véres tartalmakat bámul, akkor igen, bizonyos szintű deszenzitizációról valóban beszélhetünk – mondja. – De ez jóval túlmutat a videójátékok grafikáin. Annak idején, a kilencvenes években, amikor egy filmben lelőttek valakit, csak elfeküdt, nem mutatták a vért, mégis a szívünkhöz kaptunk, hogy juj. Ehhez képest ma már úgy vacsorázunk, hogy közben a helyszínelős sorozatokban felkoncolt testeket nézünk. Ám ettől még nem szűnt meg az embertársaink iránti együttérzés. Megesik, hogy a mai videójátékok sokkal inkább szólnak például a szocializációról, a többi játékossal való kapcsolódásról, a kommunikációról vagy a kreativitásról, mint azt a laikus szülők gondolnák. Jóval károsabb például az, hogy a közösségi médiában a másik ember sokszor csak díszlet. Valakinek lángol a háza, és sokaknak az az első gondolata, hogy levideózzák, vagy hogy szelfizzenek vele a like-okért.”

A pszichológus a Digitális Nevelés című könyvében rámutat arra, hogy a gyerekmesékben is sok az erőszak ‒ a lovagok levágják a sárkány fejét, kardélre hányják egymást ‒, a verekedés pedig évezredek óta része a főemlős kölykök mindennapjainak. „Az agresszió természetes ösztönkésztetés, aminek nem nagyon adunk teret. Aztán jön valami, egy film, videójáték, és szeretnénk azt hinni, hogy az ültette az agressziót a mi ártatlan tündéri csemeténkbe. Pedig a Squid Game, a Fortnite, sőt a Mortal Kombat előtt is volt bennünk agresszió.” Ugyanakkor, ha a gyerek érezhetően egyre indulatosabb, erőszakosabb, akkor azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül akkor sem, ha amúgy nem játszik agresszív tartalmú videójátékokkal.

Tömeggyilkost nevelünk?

Tóth Dánielék több ezer fős kutatásából kirajzolódott, hogy a legtöbb gamer a felfedezés, a kaland meg a közös élmény miatt gépezik, és csupán elenyésző százalékukat vonzza a játékban látható agresszió. „De őket sem feltétlenül azért, mert ölni szeretnének. Simán lehet, hogy csak frusztrált tinik, akiknek az iskolában azt is megmondják, hogy mit gondoljanak, és találtak egy csatornát, ahol egyfajta terápiaként, szabadon kiadhatják magukból az indulatokat – magyarázza a szakember. ‒ Az iskolai mészárlások után a médiában szívesen hangoztatják, hogy lám, az elkövetők előtte mind agresszív játékokkal játszottak, de azt már ki szokták felejteni, hogy rajtuk kívül még a fél iskola, meg sok százezer másik felhasználó játszott ugyanazzal a programmal.” Ez egybecseng az FBI kutatásával is, amelyből az derült ki, hogy a fiatalkori bűnözés fordított arányosságot mutat a videojátékok elterjedésével.

Ha gépezés után egy fiatal rendre ingerültebb, mint előtte volt, akkor a játékidőt vagy a játékválasztást érdemes lehet korrigálni. Ugyanakkor a szakember szerint a szülők gyakran azt a felpörgetett lelkiállapotot is félreértelmezik, ami csupán olyan, mint amikor a sportesemények szurkolói örömükben, bánatukban hadonásznak és kiabálnak. „A felspannolt focidrukkerek sem térnek rögtön nyugovóra a meccs után, hanem kibeszélik a meccset, kifújják, esetleg kitombolják magukat. A gyerekektől sem várhatjuk el, hogy gépezés után azonnal leüljenek tanulni. Ha olyan játékkal játszottak, érdemes nekik hagynunk legalább fél órát arra, hogy lecsillapodjanak.”

Brokkoli vagy csoki?

Persze, egy tökéletes világban a tizenkét éves fiúk nyilván be se kapcsolnák a gépet, helyette azt követelnék a szüleiktől, hogy kiránduljanak nagyokat a természetben. De ez a forgatókönyv napjainkban már nem életszerű. „A huszonegyedik században az, hogy egy fiú agresszív tartalmú videojátékkal játszik, annyira mindennapos, mintha azt mondanánk, hogy eszik vagy öltözködik ‒ folytatja Tóth Dániel. ‒ Ezért nagyon fontos, hogy ismerjük, értsük ezt a világot és a benne megélt élményeiket. A szülőknek el kell fogadniuk, hogy ma már nem lehet azzal a tudással és eszközrepertoárral egészséges, boldog gyereket nevelni, mint amivel minket neveltek.”
Ügyeljünk az egészséges keretekre, például, a nyolcéves gyerek ne 18-as karikás, zombilefejezős játékkal múlassa az időt. És ha meghúzzuk a határokat, például, hogy két órát játszhat, akkor azokat következetesen tartsuk is be. Ennek a jelentőségét a pszichológus a „brokkoli vagy csoki?” kérdéssel szemlélteti. Amíg a csoki végtelen mennyiségben elérhető, magától egyetlen gyerek sem választja helyette a brokkolit. Amíg úgy érzi, hogy korlátlanul gépezhet, mindig feszültség lesz abból, ha játék helyett tanulnia vagy fürdenie kell. De ha tudja, hogy aznapra két kocka csokit kell beosztania, és az elfogy, könnyebben elfogadja utána az egészséges ételeket is.

Ha valakinek segítségre van szüksége, Tóth Dániel írásai és videói ingyenesen elérhetők az interneten és a Digitális Nevelés szülőkből és szakemberekből álló közösségében.

Ha tetszett ez a cikkünk, akkor olvasd el ezeket is:
Ne legyen mumus a gaming!
Tör, zúz, mert elvetted a telefonját?