„A tánc boldoggá tesz, és ki ne szeretne boldog lenni?” – beszélgetés Ertl Péterrel és Balázzsal a tánc világnapja apropóján

A táncot sok nézőpontból megközelíthetjük, tekinthetünk rá művészeti tevékenységként, sokan sportként hivatkoznak rá, de vizsgálható a pszichológia és a szociológia nézetéből is. Ezek alapján biztosan találhatunk valamilyen definíciót a táncra, de valahogy ez a kép csak a saját szubjektív értelmezésünkkel lesz teljes. Péter, te mit mondanál arra a kérdésre, hogy mi a tánc?

Péter: Egy fontos élményemhez és felismerésemhez nyúlnék vissza: a páros tánc a legkisebb emberi közösséget hívja életre, és ebben a két ember alkotta szűk térben az összekapaszkodás által létrejön egy fantasztikus harmónia, amiben egymásra figyelünk és együtt egyesülünk a zenével. Szerintem ez túlmutat minden szórakozáson, ez valóban pszichológia, életvitel, benne van minden, amit két ember egymásnak adhat.

Esszenciális megfogalmazás, de most nemcsak mint a Táncszínház igazgatója vagy jelen, nemcsak mint volt táncos, hanem mint szülő is, akinek ráadásul az egyik fia is ezt a hivatást választotta. Hogyan tudtad átadni a gyermekeidnek, hogy mi is a tánc? Hogy indult ez az erős táncos sors a családotokban?

Péter: Három gyermekünk van a feleségemmel és éppen a kislányunk, Borcsa születésekor költöztünk nagyobb lakásba, ahol nem volt helye a TV-nek, a srácok – Zsombor és Balázs – ekkor már hat- és négyévesek voltak. Ebben az izgalmas fejlődési időszakban nagyon fogékonyak a gyerekek mindenféle ingerre. Számunkra fontos volt az együtt töltött idő, központi szerepe volt a családunkban a mesének és az éneklésnek, ezek mellett jelent meg a tánc is. Nem erőltettünk semmit. Csak azért, mert én tánccal foglalkoztam, nem volt szükségszerű, hogy ők is szeressenek táncolni, de mégis kialakult bennük az érdeklődés. Az itthoni élmények mellett akkoriban nagyon sok táncházat tartottam és volt, hogy a gyerekek is csatlakoztak. A szemük előtt elevenedett meg az a közösségi élmény, amit a tánc adott nekünk és amiben boldogan oldódtunk fel. Azt hiszem, ők is érezték, hogy ez a táncos világ valamit nagyon tud.

Ekkor még profi táncos voltál, együttesben táncoltál és koreografáltál színpadi műveket.

Péter: 2006-ig a Honvéd Táncszínház társulatának voltam tagja és koreográfusa, így az egész életünket áthatotta a tánc nemcsak otthon, hanem a munkában is. Az előadásainkra a gyerekek is eljöttek és megismerkedhettek a tánc színpadi formájával is.

Balázs, mennyire befolyásolt édesapád útja a pályaválasztásban? Mikor születetett meg benned, hogy ezzel szeretnél komolyabban foglalkozni? Mennyire korán kellett belevágnod?

Balázs: Néptáncos vagyok, így, szemben például a balettal, ahova már óvodás korban érdemes bekapcsolódni, kicsit több időm volt arra, hogy megérjen bennem az elhatározás. Bár a tánc szerves része volt az életünknek, csak tízévesen kezdtem el az iskolai csoportban táncolni. Akkor már jobban értettem, hogy mi is ez, és akkor egy máig meghatározó élmény segített elköteleződni a tánc mellett: kisgyerekként néztem a színpadon táncoló embereket, mindenki mosolygott, boldog volt és megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék én is boldog lenni. Az akkori tánctanárommal tizennégy éves koromban kezdtünk el beszélgetni arról, hogy érdemes lenne művészképzőbe mennem, de soha senki nem presszionált erre. Sőt, édesapám lepődött meg a legjobban, amikor a terveimbe beavattam, hiszen ő már ismerte a művészvilág nehézségeit is. Végül természetesen a szüleim támogattak mindenben és belevágtam.

Azon kívül, hogy megtaláltad a hivatásod, mit adott neked gyerekként, hogyan hatott a gondolkodásodra a táncos közeg?

Balázs: Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy nem az az egyhelyben ülő kisgyerek voltam, sőt ma sem vagyok az. Általános iskolában megfogalmaztam magamban, hogy tesitanár leszek, akinek lehetősége van örökké mozgásban lenni. Végül, ahogy egyre több időt töltöttem a táncos közösségben, teljesen magával ragadott ez a világ. Már nemcsak a mozgás, hanem a körülöttem lévő emberek is fontosak voltak. Nagyon sok barátom lett akkor, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A közös táncélmény egy olyan baráti közösséget szült, ami komoly megtartó erőt jelent az életemben. Később az iskolából kilépve ez az élmény a profi szakmában is velem volt, és biztos vagyok benne, hogy részben a tánc tanított meg bennünket emberileg is jobban kapcsolódni.

Miben más ez, mint valamilyen csapatsportot játszani?

Balázs: Az érintkezés miatt szerintem hamarabb lesz közvetlen a dolog. Sokszor tapasztalom táncban nem jártas emberek részéről, hogy megütköznek azon, hogy milyen közel vagyunk egymáshoz fizikailag. A tánc elengedhetetlen része az érintkezés, meg kell fogni a lány derekát, be kell lépnünk egymás intim terébe, csak így tudunk közösen alkotni. Ezáltal leomlanak a gátlások, és nagyon hamar megismerjük a másikat.

Budapesten nagyon erős táncos közösségeket látunk, de arról van érzékelésetek, hogy vidéken hogyan működik a táncos élet? Ott is ugyanilyen intenzív?

Péter: Azt gondolom, hogy igen, az élmény ugyanilyen erőteljes, bárhol táncol az ember. Nyilván ehhez szükség van arra, hogy legyen valódi táncos benyomása az embereknek, de szerencsére nagyon sok civil szervezet és művészeti iskola foglalkozik azzal, hogy elérhető legyen a tánc mindenki számára. Legyen szó néptáncról, társastáncról, kortársról, balettről, vagy modern táncokról, mindegyiknek megvannak a maga fórumai, szövetségei, amelyek igyekeznek egyrészt figyelmet generálni, másrészt megteremtik az egymáshoz fordulás kultúráját. Hihetetlenül erős kohézió jön létre egy-egy kisebb lokációban, falvakban, kisvárosokban a helyi tánccsoportok által, és természetesen ezek a közösségek húzzák magukkal a szülőket, barátokat a táncos élmény felé.

Ha én egy laikus szemlélődő lennék, egy szülő, aki nem ismeri a tánc világát, de nyitott arra, hogy megismerje, akkor a Táncszínház igazgatójaként lenne mondanivalód számomra?

Péter: A Táncszínház missziójának egyik alapvetése, hogy olyan közösségért dolgozunk, amelyben a mindennapok része a tánc, legyen szó amatőr, próbatermi elfoglaltságról vagy profi tevékenységről, de beszélhetünk arról a közönségről is, amely művészeti befogadói élményért keresi a táncos előadásokat. Ennek fényében törekszünk arra, hogy a Táncszínház mindenkit megszólítson, függetlenül attól, hogy hogyan kapcsolódik a tánchoz. Ugyanúgy el tud jönni hozzánk egy nagymama, aki vasárnap délelőtt elhozná az unokáját egy gyerekelőadásra vagy egy édesanya, aki ringató foglalkozáson venne részt a pici babájával. Emellett természetesen vannak nagyon komoly darabok is, sokféle stílusban. Van, aki a balettot szereti, van aki néptáncos előadásokat néz meg szívesen, de nagy nyitottságot tapasztalunk a tangó, a flamenco vagy különböző kortárstánc társulatok bemutatóira is. A munkánk tehát arról is szól, hogy létrehozzuk a kötődést a tánc világa és az arra nyitott emberek között, és megmutassuk azt, amiben mindannyian hiszünk: a tánc megszépíti az életünket.

Balázs, te mit mondanál, milyen darabra érdemes elmenni a ti repertoárotokból?

Balázs: A Magyar Nemzeti Táncegyüttesben nagyon sokféle műfajjal dolgozunk a gyerekelőadásoktól kezdve a komoly darabokig, ami lehetőséget ad táncosként átélni mindenféle pillanatot. A gyerekelőadások közül nagyon szeretem a Sárkánymesét, mert közben én is kicsit újra gyerek lehetek a színpadon. Amikor megjelenik a darabban a háromfejű sárkány, és a gyerekek sikoltozni kezdenek, akkor eszembe szokott jutni, hogy ha ezek a gyerekek nem is lesznek végül táncosok, akkor is valamivel több lett a napjuk az előadás által, ezt pedig előadóművészként megélni egészen felemelő. A gyerekdarabok mellett katartikus élményt jelentenek táncosként és a visszajelzések alapján befogadóként is a drámai felnőtt darabok, amikben felhasználva a klasszikus néptáncos elemeket olyan témákat táncolhatunk el, mint a halál, a szerelem vagy a megcsalás. Végül az autentikusabb, a paraszti kultúrából színpadra vitt nagy táncos előadások is fantasztikusak, azokban igazán ki tudjuk táncolni magunkat.

Szerző: Kosnás Gyuszi