"Eredetileg nem hozzánk indultak, de itt találtak otthonra" - Egy örökbefogadó anya története

Boldog házasságban élsz, két örökbefogadott gyermekkel. Mesélj, kérlek az anyává válásodról!

Nagyon hosszú folyamat volt, mire édesanyává váltam. A férjemmel a kapcsolatunk 16. évében voltunk, amikor megérkezett Péter. A gyermekvállalásról nagyon felelősen gondolkodtunk, tudtuk, hogy nem akarunk a bizonytalanságba gyereket vállalni, ezért az első néhány közös évünk elment az egzisztenciális hátterünk megteremtésével. Az alapokat leraktuk, szépen ívelt a karrierünk is, nyolc év telt el, mikor úgy éreztük, hogy ideje a családbővítésnek. Minden adott volt, úgy gondoltuk itt az idő. Teltek, múltak az évek, a baba azonban nem akart jönni. Elég eseménydús életet éltünk, három év telt el, mikor kimondtuk, hogy segítséget kellene kérnünk.

Ami nyilván rengeteg kivizsgálást jelentetett.

Igen, és nemcsak a vizsgálatokból volt sok, de az idő is nagyon hosszúra nyúlt. Szép lassan kezdett az egész nyomot hagyni az érzelmi életünkön.

Hozott eredményt, vagy megnyugtató választ valamelyik vizsgálat?

Nem, és emiatt ez nagyon kínzó helyzet volt. Semmilyen problémát nem találtak, amitől teljesen eszköztelennek éreztem magam az egész rendszerben. A 13. közös évünknél jártunk, amikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, én ugyanis minden hónapban óriási veszteségnek éltem meg azt, hogy nem fogant meg a baba. Ekkor kezdtem el az örökbefogadáson gondolkodni.

Volt valaki a környezetedben, aki örökbefogadott? Vagy akivel tudtál erről beszélni?

Családon belül nem volt teljesen ismeretlen dolog az örökbefogadás, ezért egy ideje nézegettem már a lehetőségeket. Édesapám előző házasságában maga is örökbefogadó szülő volt évtizedekkel ezelőtt. Talán ez is az örökbefogadás felé terelt.

Hogy élted meg ezt a helyzetet?

Bármire képes voltam az életben, tanulni, karriert építeni, a céljaimat elérni, sikeres házasságot működtetni, de erre az egy dologra képtelen voltam. Borzasztóan rosszul éltem meg. Ezért is volt felszabadító a gondolat, hogy miért nem fogadunk örökbe?

Sok családban az a legnagyobb gátja az örökbefogadásnak, hogy valamelyik fél idegenkedik a gondolattól. Nálatok a férjed is partner volt ebben?

Nagyon sokat kutattam, olvastam a témában, így tudtam meg, hogy nyílt örökbefogadással csecsemőt is örökbe lehet fogadni, és megismerhetjük a reménybeli gyermekünk szülőanyját, esetleg a biológiai apját is. Tehát van lehetőségünk kérdéseket feltenni, ezáltal pedig tudunk valós információk mentén gyökeret adni a gyermekünknek. A férjem szerencsére mindenben partner volt, a gyermektelenséget leszámítva mi harmóniában éltünk. Az örökbefogadás gondolatát egy ideig a szívemben őriztem, mert kellett egy kis idő nekem, ugyanis attól féltem, hogy ha a férjem nem akarná, akkor sérülne a róla kialakított képem. Aztán egy újabb sikertelen hónap után a lelkem legmélyén feladtam, hogy vérszerinti gyermekünk szülessen. Ekkor vetettem fel a férjemnek, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnánk. Gondolkodás nélkül vágta rá, hogy miért ne, neki nem kell a genetika. Annyit kért csak, hogy az adminisztratív részét én intézzem. Aznap azt hiszem, hogy ismét beleszerettem a férjembe. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy ebben is egyetértünk, hogy nem kell túlmagyarázni a dolgokat ahhoz, hogy egy utat jelöljünk ki.

Mi volt ezután az első lépés?

Elmentünk egy civil szervezet találkozójára, de bennem már előtte megérett a dolog. A hétvégi rendezvényről mindenféle kérdés vagy kétely nélkül jöttünk haza, és hétfőn már időpontot is kértünk, hogy elindítsuk az örökbefogadást. Magával ragadott, az egész helyzet szellemisége, ez után már nem is tudtam másra gondolni, mint hogy örökbe szeretnék fogadni. Lenyűgözött, hogy egy krízishelyzetben lévő szülőanya képes lemondani a legdrágább kincséről azért, hogy a gyereknek esélyt adjon boldogabb, teljesebb életre. És hogy mindenki, aki a találkozón már szülői minőségében volt jelen, mennyire feltétel nélkül fogadja el azt az életet, akit örökre rábíztak. Egyszerűen tudtam, hogy én is szeretnék ezen az úton járni, én is el akarom fogadni ezt az életre szóló köteléket. Aztán elindult a procedúra: jegyzőkönyvfelvétel, környezettanulmány, pszichológiai alkalmassági vizsgálat, és még hosszan sorolhatnám.

A sok adminisztráció sem szegte a kedveteket?

Nem, sőt mindenhol igyekeztem a legtöbb hasznos információt beszerezni. Rengeteg dologra felkészítettek, többek között, hogy milyen nehézségei lehetnek később egy krízisterhességből született babának. Tanfolyamot is végeztünk, majd kicsit több, mint három hónappal később a kezünkben volt a papír, hogy alkalmasak vagyunk az örökbefogadásra. Regisztrációba kerültünk, és nagy reményekkel, nyitott szívvel álltunk be a sorba. Boldog voltam azért is, hogy visszavehettem az életem felett az irányítást, tudtam, hogy ennek a folyamatnak a végén gyermekünk lesz. Mert „csak” az idővel kell megküzdenünk, nem a sikertelenséggel.

A várakozás is tud idegőrlő lenni, nem?

De még mennyire! Voltak időszakok, amikor nagyon megviselt a várakozás, de szerencsére megtaláltam a saját motivációmat ebben az időszakban is: tanultam, képeztem magam, felkészültem, mert nagyon jól akartam csinálni. És körülbelül a várakozásunk második évétől vásároltam a vágyott babánknak. Ebben az időszakban megbetegedett az édesanyám, és odaköltöztünk hozzá, hogy ápolni tudjuk. Innentől pedig mindent újra kellett strukturálni, felújítottuk a házat, újabb környezettanulmány kellett, mindig volt valami tennivaló. Elmondhatatlanul inspiráló volt, amikor 73-as lett a sorszámunk.

Az a szerencseszámod?

Nem, csak 398-ról indultunk. Amihez képest a 73 kész megváltás volt.

Az egyértelmű volt, hogy csecsemőt szeretnétek örökbe fogadni?

Igen! Azt el tudtam engedni, hogy ne a testemből szülessen, hogy ne én szüljem meg. El tudtam fogadni, hogy valószínűleg egyikünkre sem fog hasonlítani, de azt nem, hogy ne én vegyem a karjaimba az elejétől, és csecsemőkorától neveljem. Nem szerettem volna lemondani lehetőség szerint egyetlen életben töltött pillanatáról sem.

A gyermek nemét is meg lehet határozni az örökbefogadáskor?

Mi elég határozott kritériumokat adtunk meg, de a nemét nem. Ha én szültem volna, sem válogathattunk volna. Az teljesen mindegy volt, a legfontosabb az volt számunkra, hogy egészséges legyen.

A nyílt örökbefogadásnál a szülőanyának is lehetnek kívánságai?

Természetesen, és azokat is figyelembe veszik. De nagyon fontos a földrajzi távolság is, hiszen nem szerencsés, ha túl közel lakik a vérszerinti család. A származási megkötés, különböző betegségekkel kapcsolatos elfogadás mind fontos szempont az örökbefogadó családok kiválasztásakor.

Vissza tudsz emlékezni a napra, amikor Peti megszületett?

A munkahelyemen voltam, amikor június 3-án megszólalt a telefonom, és megkérdezték, hogy készen állunk-e egy kisbaba fogadására. Nem tudom elmondani azt az érzést, sírtam, nevettem egyszerre, nagyon boldog voltam.

A nevét tőletek kapta Peti?

Nem, azt a szülőanyukájától kapta ajándékba. Eredetileg másik nevet adtunk volna, de én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a Péter a világ legszebb neve. Az általunk választott keresztnevet második névként kapta aztán az anyakönyvben. Nem tudtam volna elvenni a gyermekemtől az egyetlen dolgot, amit abban a helyzetben a szülőanyukája adni tudott neki: a keresztnevét.

Az örökbefogadáskor szülés után van egy hat hetes időszak, ami alatt a szülőanya meggondolhatja magát. Ettől nem tartottatok?

Először a kisfiam szülőanyukájával találkoztunk, és az első szempillantásból tudtuk, hogy nincs más döntés. Egy megingathatatlan bizalmat éreztem iránta, nem aggódtam, hogy meggondolja magát. Amíg élek, a legmélyebb szeretettel őrzöm őt a szívemben, és ha Peti később úgy dönt, és elég érett lesz ahhoz, hogy találkozni szeretne vele, akkor ebben maximálisan fogjuk támogatni.

Tartjátok vele a kapcsolatot?

Nem vagyunk vele kapcsolatban. Peti császárral született, előbb a szülőanyukájával találkoztunk, együtt mentünk a babához. Először az ő kezébe adták, elbúcsúzott tőle, és utána vettem én a kezembe. Elképesztően megrázó helyzet volt. Én akkor már 16 éve mindennél jobban vágyakoztam arra, hogy anya legyek, aztán a karjaimba zártam őt, és egyszer csak megtörtént. Ott, akkor megszülettem egy pillanat alatt édesanyaként.

Teljesen egyértelmű volt, hogy később testvért is szeretnétek Petinek?

Mivel az egész történet annyira meseszerű volt, ez nem volt kérdés. A 6 hét nehéz, amíg a szülőanya meggondolhatja magát, de én egy pillanatig nem kételkedtem. Édesanyám pár héttel később meghalt, és ezt a két teljesen más pólust, a gyászt, és a földön túli boldogság közötti szakadékot próbáltam folyamatosan átugrálni. Minden sejtemet kitöltötte a Peti iránt érzett szeretet. A férjemmel már az ő érkezése előtt megbeszéltük, hogy ha minden jól megy, akkor szeretnénk testvért. De nem öncélúan. Én egyke vagyok, a férjemnek van egy húga. Nem magunk miatt akartam, sőt, én akkor még el sem tudtam képzelni, hogy a szívemben lévő hatalmas nagy szeretetből hogyan fogok tudni adni egy másik gyereknek, mindet Petire árasztottam. De mivel én 39 évesen árva lettem, nagyon erős volt a vágy, hogy Peti ne maradjon egyedül, neki ne ez legyen a sorsa.

A második örökbefogadás könnyebben ment?

Peti fél éves volt, amikor beadtuk a testvérre a kérelmet. Ezzel szinte párhuzamosan elkezdtünk tevékenykedni az alapítványban, így szó szerint az egész életemet kitöltötte az örökbefogadás. Egy idő után pedig úgy éreztük, hogy nyitottá, elfogadóvá váltunk arra, hogy más származású gyermeket fogadjunk örökbe. Peti 3,5 éves volt, amikor kaptunk egy kiajánlást egy kislányra, de az sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, nagyon megviselt bennünket. Főleg, hogy akkor már Peti nagyon várta a kistestvért. Pár hónap volt az alkalmassági határozatból, és életemben először kettőnk nevében döntöttem úgy, hogy ha az alkalmassági határozatunk lejártáig nem kapunk új kiajánlást, akkor engedjük el a testvérkérdést és hárman folytatjuk boldogan a közös életünket. De egyszer csak jött a hívás, hogy pár hét múlva érkezik egy baba, akinek családot keresnek. Akárcsak Peti, ő is császárral született, ő is farfekvéses volt, és róla sem tudtuk, hogy fiú vagy lány. Április 1-én mehettünk találkozni az anyukával, ami az én születésnapom. Nem kaphattam volna hatalmasabb születésnapi ajándékot. A szülőanyukával megbeszélt találkozóra még egy gyermekes anyukaként indultam, de a találkozás végén már két gyermekes anyukaként ültem be az autóba: úgy éreztem, látatlanban szeretem őt attól függetlenül, hogyan fog kinézni, milyen nemű lesz. Valószínűleg ő is hasonlóan érezhetett, mert másnap hajnalban már a világra is jött nekünk. Ő is a szülőanyától kapta a nevét, így lett a kistestvér Kornél. A mi szőke, kékszemű kishercegünk. Mikor a kezembe adták, másodszor is megremegett a világunk. Belenézett a szemembe és nem volt kérdés. Örökre a szívünkbe költözött ő is.

Mit szólt Peti?

A születésnapi tortámra csak egy 4-es gyertyát raktunk, és kérdeztük tőle, hogy szerinte miért. Ő akkor már tudott számolni, és azt mondtuk, hogy azért négy, mert négyen vagyunk egy család. Nézett ránk, hogy csak hárman vagyunk. A kistesód a negyedik, mondtuk neki. Olyan volt, mintha egy szikla gördült volna le a szívéről, hogy van kistesója. Elmondtuk neki, hogy aznap megszületett, a kórházban van. Onnantól csak az érdekelte, hogy mikor hozzuk haza. Őszintén „tudósítottunk” neki, hogy éppen mi történik. Csodálatos volt, hogy ahogy Petivel, Kornéllal is bent lehettem a kórházban, gondozhattam, ismerkedhettünk, szerethettem.

Jó testvérek? Nincs féltékenység?

Nagyon! Fel voltunk készülve a testvérféltékenységre, utána olvastam felelősen a témának, de nem volt rá szükség, olyan gördülékenyen építkezett a kapcsolatuk. Peti sokáig nehezen tudta kimutatni az érzelmeit, de Kornél felé azonnal megnyíltak a csatornái. Játékosan bevontam a pici gondozásába, és első naptól ragaszkodott hozzá, hogy egy szobában aludjanak. Aztán azon a napon, mikor letelt Kornél 6 hete, tortát sütöttünk együtt. Peti nevezte el „egycsalád tortának”. Azóta ez a nap minden évben a mi Egycsalád Ünnepünk. Minden évben megünnepeljük azt a napot, amikor négyen végre visszavonhatatlanul egy családdá válhattunk. Gyönyörű, erős véd és dacszövetség van közöttük. Néha még mindig elfog az érzés, hogy ez az egész csoda tényleg megtörtént velem?

Milyen volt az első anyák napja?

Nem tudom elmondani! Igazából mindenből az első elemi erejű volt. A mai napig minden születésnapon újraélem akaratlanul az egészet, azoknak a várakozással és izgalommal teli napoknak az elképesztő boldogságát. Ehhez nincsen fogható. Persze jönnek a szürke hétköznapok meg a taposómalom, de szerintem mi örökbefogadó szülők nem tudunk arról megfeledkezni, hogy a mi boldogságunkhoz egy másik hölgy veszteségén keresztül vezetett az út. Ezen mindig van mit feldolgozni, és értékelni. Életünk legjobb döntése volt, hogy kétszer is örökbe fogadtunk. Nekünk is megvannak a magunk kihívásai, és néha nehezek a mindennapok, de igyekszünk mindig a küzdelmek helyett az örömökre helyezni a fókuszt.