Fenyegető ígéret - öröklődik-e a függőség?

Átfogó családfakutatás nélkül is a legtöbben tudjuk a választ arra, hogy jelen volt-e az addikció a felmenőink életében, akadt-e olyan nagypapa, akik hadilábon állt az alkohollal, esetleg féltjük-e egyik-másik rokonunkat az éjjeliszekrény fiókjában őrzött gyógyszereitől. Legalább ennyire torokszorító kérdés, hogy féltjük-e saját magunkat vagy a gyermekünket a függőség öröklődésétől. Egyáltalán lehet-e az addikció örökség?

Biztosan kijelenthető, hogy a függőség nem adható tovább úgy, mint egy generációról generációra vándorló aranyfülbevaló, és nem száll rá új tulajdonosára, mint egy vízparti ingatlan. A genetikai érzékenység nem pont így működik, a környezeti feltételek szerepe számottevő, de érdemes részleteiben megvizsgálni a kérdést.

Amit sejtünk és amit tudunk

A függőség esetében az öröklődés vélelme onnan ered, hogy gyakori a családi halmozódás. Akár több generációra visszamenőleg tetten érhető a szülők és nagyszülők érintettsége. A gyermekkor emlékeiből vagy éppen a családi krónikákból elevenednek meg azok a pillanatképek, amikor egyik-másik idősebb családtag sokadjára is elvesztette a mértéket az alkohol felett vagy éppen a lóversenyen költötte el a családi vagyont. Aztán őket követte egy frissebb generáció, a függőség tárgya helyenként változott, a „lovi” helyett esetleg az illegális drogok jutottak szerephez, de a forgatókönyv mégis kísértetiesen ismétlődött. Mindenekelőtt az alkoholfüggőség kapcsán rendelkezünk megbízható adatokkal genetikai öröklődés kérdésében, és a fiúgyermekeknél gyakoribb a függőségi mintázat ismétlődése, mint a lánygyermekeknél, de persze utóbbira is szép számmal találunk példát. A kérdést bonyolítja, hogy nincs olyan néven nevezhető gén vagy génvariáns, ami egyértelműsíti a függőség kialakulását.

A függőség eredője

Arra a kérdésre, hogy miért válik valaki szenvedélybeteggé, nehéz precíz választ adni, de dióhéjban úgy foglalható össze, hogy biológiai, pszichológiai és szociológiai okok változó arányban teljesülő összjátékával állunk szemben. Ha felvetődik az öröklés kérdése, elsősorban a biológiai okokat érdemes firtatni, bár ezek sosem függetleníthetők a pszichológiai jellemzőktől vagy a környezet hatásaitól. Ma már azt gondoljuk, hogy az addikció betegség, és ezt az állítást nem a jóindulatú tapintatosság hívta életre, hanem annak feltérképezése, hogy milyen neurobiológiai sajátosságokkal írható le a függőség. A magyarázóelvek egyike Kenneth Blum nevéhez köthető, aki a függőségre, mint jutalomhiányos tünetegyüttesre utal és a dopaminaktivitás deficitjét teszi felelőssé az addikció kialakulásában. A dopamint gyakran „boldogsághormonként” emlegetik, szerepe annyi, hogy a természetes örömforrások nyújtotta érzésekhez hozzáférjünk, így örömmel tölt el bennünket egy bensőséges baráti beszélgetés vagy egy váratlanul elhangzó poén. Blum arra a megállapításra jutott, hogy függők esetében a középagyi jutalmazórendszer alulműködik, tehát a hétköznapi örömteli ingerek nem robbantják fel a dopaminbombát. Ezt a hiányosságot azonban kompenzálni kell, és az egyik legkézenfekvőbb választás a pszichoaktív szerek fogyasztása. Vagyis ha a dopamingépezet nem működik, akkor be kell rúgni a motort. A biológiai alapon nyugvó magyarázóelvek ilyen, és ehhez hasonló módon írják le a függőséget.

Ahol a test és lélek összeér

Akadnak olyan pszichológiai sajátosságok, melyek a függőség kialakulására hajlamosítanak. Ilyen az impulzivitás, a magas fokú szorongás vagy éppen az indulatkezelés zavara. A genetikai állomány döntő ezeknek a kockázati tényezőknek a fennállásában, így végsősoron újabb érveket találunk a függőség genetikai „elrendeltetése” mellett, de még mindig nem számoltunk a környezet szerepével. Az ugyanis nem magától értetődő, hogy az egyén szorongása, vagy éppen az impulzivitás milyen környezeti támaszok vagy akadályok közt jut érvényre. Ez annyiból jó hír, hogy a rizikótényező nem nyílegyenesen vezet a függőség kialakulásához és a támogató külső feltételek, a megtartó és teherbíró kapcsolatok ellensúlyként funkcionálhatnak.

A szenvedélybeteghez képest

Bár a generációkon átívelő függőség gyakori, de családon belül a tünetek másolása mellett más stratégiák is érvényt nyerhetnek. Előfordul az is, hogy a szenvedélybeteg szülők kötelékében felnőtt gyermek az ellenazonosulást választja és tartózkodik minden tudatmódosító szertől, vagyis absztinens marad. „Nem akarok olyan lenni, mint az apám.” – hangzik el sokszor. Lényegében túlkompenzálással állunk szemben, de a szónak nem a rossz értelmében: a fiatalabb családtag hátat fordít egy mintának és új sorsot ír magának azzal, hogy a teljes szermentességet tűzi zászlójára. Az már kevésbé szerencsés, ha absztinensen ugyan, de szenvedélybeteg társat választ magának, aki mellett újra a függőség holdudvarában találja magát. Ez egy trükkös végkifejlet, mert bár az szerfüggőségből nem készített újabb másolatot a fiatalabb generáció tagja, de a játéktér mégsem változott.

A változás mozgástere

A kilátások borúsnak tűnhetnek családi halmozódás esetén, de a környezeti hatások felől átmozgatható a rendszer. Oly annyira, hogy a jelen tudásunk szerint a génkifejeződésre is hatást gyakorol a környezet, ezt nevezzük epigenetikának. Másrészt a biztonságos kötődés, a megtartó szociális háló, a teljesíthető és sikerélményt ígérő feladatok vállalása, vagy akár a szenvedéllyel űzött szabadidős tevékenységek és hobbik a védelmi sáncot erősítik a mentálhigiéné szempontjából. Akár magunkért, akár a felcseperedő gyermekünkért aggódunk, nem vagyunk tehetetlenek.