Telefonfüggőség: valós diagnózis vagy valamit nagyon félreértettünk?

Talán még sohasem volt annyira aktuális kérdés a telefonfüggőség, mint az idei tanévkezdés hullámverései közepette, amikor az iskoláskorú gyermekek kénytelenek megválni okostelefonjaiktól. Ennek ellenére nem újkeletű jelenség az a makacs ragaszkodás, ami megrögzötten a telefonhoz láncolja a fiatalabb és idősebb korosztályt. De vajon lehet-e erre függőségként tekinteni? Érvényes-e „elvonási tünetekről” vagy „leszokásról” beszélni egy olyan eszköz esetében, amely funkcionális jellegénél fogva könnyíti meg az életet?

Az iPhone a piacra kerülés dátumához mérten lassan felnőttkorú lesz, és a konkurens vállalatok termékei is szorosan felzárkóznak a sorban, ami egyet jelent azzal, hogy az okostelefon kijelzője mellett felcseperedő generáció is alulról súrolja a felnőttkort. Bár a felmenőik markába is jól illeszkedik az okostelefon, az nem kérdéses, hogy a Z generáció szülöttei tekinthetőek digitális bennszülötteknek, őket követi ebben az alfa generáció. A megelőző generációk, köztük a szaporán lépést tartó Y és a tárcsás készüléket még jól ismerő X generáció tagjai azonban sokszor értetlenül állnak a legfiatalabbak okostelefon-használati szokásaival szemben, és részben ez az értetlenség hívja életre a szó legpejoratívabb értelmében a függőséggel való felcímkézést. Abban azonban a szakemberek sem értenek egyet, hogy valóban kialakulhat-e addikció.

A megengedő álláspont

Akik tagadják a függőség természetét, gyakran azzal érvelnek, hogy az okostelefon a kommunikáció egy új típusú, a korábbi generációk számára kevésbé bejáratott eszköze, és nem történik egyéb, mint a kommunikációs aktus átalakulása. A chat funkció segítségével a párbeszéd lezáratlan marad, a kapcsolat megtartott és nincs szükség elköszönésre. A nehézség abból adódik, hogy az ilyen módon történő kommunikáció organikusan kialakult szabályai az offline térbe is átszivárognak. Sem a szomszéd, sem az osztályfőnök nem veszi jó néven, hogy a serdülő nem köszön, csak azért, mert az online térben ez okafogyottá vált. A kommunikáció elsődlegessége és drasztikus átalakulása valóban egy megfontolandó érv amellett, hogy kikukázzuk a telefonfüggőség fogalmát, de korántsem csak kommunikációs funkciókat lát el a készülék, vagy legalábbis nem a direkt kommunikáció az egyedüli teljesülendő cél.

Az is tény, hogy a nemzetközileg elfogadott diagnosztikai kézikönyvek – a BNO és a DSM – nem tesznek említést a telefonfüggőség diagnózisáról, miközben a szerencsejáték-használati zavar már több évtizede bebocsátást nyert a pszichiátriai értelemben jegyezhető diagnózisok körébe. Ez egy támadhatatlan érv, ugyanakkor léteznek olyan nem addiktológiai diagnózisok – köztük az evészavarok egyes típusai – melyek a függőségek bizonyos jegyeit is magukon viselik, ezért addiktológiai értelmezést is kaphatnak a kezelés tekintetében. A szerencsejáték túlhasználatát is sokáig az úgynevezett impulzuskontroll zavarok közé soroltuk, és csak 2013 óta jegyzi a DSM ötödik kiadása függőségként. Miért lenne más a helyzet az okoskészülékek használatával?

A radikálisabbak összeráncolt szemöldöke

Az addiktológia felől más vélemények váltak hangossá. A technika fejlettségéből adódóan az azonnali információhoz való hozzáférés magától értetődővé vált. Az okostelefon által nyújtott inger- és információáradat jutalomértékű, az idegrendszer legalábbis ezt jutalomként könyveli el és dopamin felszabadulásával hálálkodik. Ehhez képest azonban a késleltetett jutalom frusztráló hatásnak bizonyul. A mérhetetlen kiterjedésű ingeráradat – különösen a korai életkorban való túlstimulálás – egyfajta mesterséges jutalomhiányos szindrómát idézhet elő, tehát ebből a kiindulópontból nehézséget jelent a relatív ingerszegénység elfogadása, a jutalomhoz való késleltetett hozzáférés. A viselkedési függőségek törvényszerűségével állunk szemben: a szerencsejátékos feszültté válik, ha nem fér hozzá a játékhoz, a munkafüggő pedig saját identitását is képes megkérdőjelezni, ha a hivatásszerepét mellőznie kell. Hasonlóképpen megfosztottá válik az, aki a telefonjával kialakított addiktív viszonyban a készülék elengedésére kényszerül. Más viselkedési függőségektől eltérően azonban ez akár már óvodáskorban is megtapasztalható. Egészen egyszerűen az történik, hogy a mértéktelenül adagolt ingerek – amelyek jutalomként fordíthatóak le – ennek megfelelő biokémiai válaszokat eredményeznek, és ez relatívvá teszi, hogy mit jelent a jutalomhiány. Addiktogén klímának is nevezik azt a környezeti berendezkedést, amelyben ennyire könnyen rákattanunk valamire, ez a fogalom azonban egyértelműen a humán vezérlésű, mesterségesen kialakított környezetre utal.

Kinek a kezében van a kontroll?

Akkor, amikor a mindennapjaink szerves részévé váltak az okoseszközök, nehéz elképzelni, hogy a felcseperedő generációt visszafordítsuk digitális nomádiába. Egyre elterjedtebb az álláspont, hogy ez nem is feltétlenül szükséges. Az irányítás azonban kétségtelenül a szülő kezében van, egy óvodáskorú vagy kisiskolás gyermek borítékolhatóan nem fogja saját kútfőből visszautasítani a hangos, színes, villódzó kütyüket. Egyrészt mert ez az ingerkombináció ellenállhatatlanul csábító, másrészt mert a kontroll megtartására is képes, fejlett idegrendszerrel a felnőtt rendelkezik, nem a gyermek. Fontos, hogy a közvetlen érintkezést ne váltsuk ki digitalizált alternatívákkal: a rajzfilm köszönőviszonyban sincs a szülő hangján megszólaló esti mesével (miközben az elalvás előtti képernyőidő igazoltan rontja a gyermekek és felnőttek alvásminőségét). Semmi ördögtől való nincs abban, ha a szülő és a gyerek közösen avatart készít a tableten, ha van lehetőség közös színezésre is, miután minden ceruzát sikerült kihegyezni.