Mit tehet a szülő, ha a gyerek szorong az iskolától?

A gyerekek 6-7 évesen kezdik el az iskolát, és a húszas éveikben fejezik be, tehát életük elég jelentős és fontos időszakát töltik ott. Azonban nagyon gyakran már az első osztályosoknál is megjelenik a szorongás.

Nagyon sok tényező befolyásolja a szorongást, aminek egy része fakadhat abból, hogy a gyerekeknek eleve nem jó még az érzelemszabályozásuk. De ebben az életkorban gyakori, hogy a szülő szorongása csapódik le a gyereken, esetleg az ismeretlentől való félelem váltja ki, és okozhatja egy szigorúbb, megfélemlítő tanár is. Biztos, hogy sokaknak van olyan emléke, amikor a rossz választól való félelem miatt inkább meg sem szólalt, nehogy megszégyenüljön. Nagymértékben köze van a szorongásnak az osztálytársakhoz, a velük való viszony kialakításához, és abszolút hangsúlyos a kicsiknél a leválás is. Hiszen az első osztályban egy új helyen, új környezetben, új közösségben hagyja ott a szülő a gyereket, amit meg kell ismerni, hozzá kell szokni.

Ahol ráadásul már nemcsak játszani, de tanulni, figyelni is kell.

Igen, az iskolában már teljesíteni is kell, ebből adódóan pedig gyakran megjelennek a képeséggel kapcsolatos kételyek is. De fontos megemlíteni a temperamentumot is, hogy ki mennyire érzékeny, hogy születünk, mennyire félünk. Vagyis a szorongás soktényezős. Azt gondolom, hogy ezt a legintenzívebben befolyásolni a szülő tudja, mert ő van a legnagyobb hatással a gyerekre.

Néhány tanár is tudná, de ha például egy adott helyzetben a tanár nem fogadja be a visszajelzést, nem tud vagy hajlandó változtatni, akkor csak a szülő marad a gyereknek, hogy ezen segítsen.

A mi volt ma az iskolában kérdésre otthon nagyon sokszor a semmi különös a válasz, amiből nehéz a szülőnek felismerni, hogy valóban minden rendben van-e. Ha egy iskolai szituáció miatt szorong a gyerek, de meg van félemlítve, vagy szégyenérzete van, azt nem biztos, hogy otthon el meri mondani. És lássuk be, sokszor a szülő is beéri ezzel a válasszal, és nem forszírozza tovább a kérdést.

Fontos, hogy mire egy gyerek iskolába kerül, kialakuljon a napi rutin, ami során van idő az elmélyült beszélgetésre is. Annyi új impulzus éri a kicsiket ebben az időszakban, és sokszor meg sem tudják fogalmazni az érzéseiket. Emiatt komoly jelzésértéke van annak, ha egy gyerek soha nem mesél. Lehet, hogy nem tudja még jól kifejezni magát, de a korának megfelelően el kell tudnia mondani, hogy mi történt vele aznap. Sok esetben hallom kamaszoktól, fiatal felnőttektől, hogy soha meg nem kérdezte az anyám, hogy mi van velem. Aztán hirtelen elkezdte kérdezgetni, és csodálkozott, hogy már nem akartam elmesélni. Szóval ez az egész a szülő-gyerek kapcsolatból is gyökerezhet.

Mit tehet az a szülő, akinek bármilyen okból, de nem mesél a gyereke, viszont látja, érzi, hogy valami nincs rendben?

Érdemes a mintázatokat figyelni, visszafejteni a gyerek viselkedését időben, hogy oké, legutoljára mikor volt lázas, és jé, megint ugyanazon a napon lázasodik be, vagy ugyanannál a tanárnál, vagy mindig a dolgozatnál... A szülőtől ösztönösen jön, hogy védi a gyerekét a kényelmetlen helyzetektől. Ugyanakkor, ha ez mindig arról szól, és nincs köze úgy önmagában a tanárhoz, csak tanulni kéne, meg holnap megmérettetés van, akkor nem tesz jót a gyereknek, ha mindig kimentjük. Hányszor fordul elő ilyen esetekben, hogy jó, akkor maradj itthon! Fontos kicsit tudatosabban megvizsgálni a helyzetet, mert arra is szüksége van a gyereknek, hogy a teherbíráshoz, a kényelmetlenségekhez való hozzáállása is fejlődjön, hiszen vannak kötelességei. Teljesen rendben van, hogy amikor előáll egy új helyzet, aminek meg kell felelni, az nem megy egyik napról a másikra mindenkinek. Vannak gyerekek, akik a szomszédoktól, nagyszülőktől, tágabb környezettől, tehát nem feltétlenül a szülőktől, de megtanulták, hogy mi az, amit szégyen elmondani, és ez a szülő-gyerek kapcsolatban is lecsapódik. Ezért is érdemes arra biztatni a gyereket, hogy nincs olyan, amit nekem ne mesélhetnél el, bármilyen problémával hazajöhetsz, nem foglak érte bántani. Kell, hogy érezze, hogy rendben van a hátországa, ahogy időnként meg kell kapnia a biztató mondatokat is. S ha tényleg hozzánk fordul, akkor ne impulzívan reagáljunk, hanem érezze, hogy valóban „jól jár”, és biztonságos mindent elmondani.

Ma már egyre több iskolában van pszichológus, vagy szakember, akik szintén arra hivatottak, hogy a nehezebb helyzetekben segítséget nyújtsanak. Mernek élni a családok ezzel a lehetőséggel?

Sajnos ez még mindig nagyon stigmatizált dolog, de nemcsak az oktatási intézményekben, hanem mindenhol. Mert a szülőnek fontos, hogy mit gondolnak és mondanak róla mások. Szerintem először a saját önértékelésünket kell rendbe tenni. A gyereknek lehet, hogy az az érdeke, hogy elmenjen a pszichológushoz, és nem az, hogy a szülő védje magát, hogy vajon mit mondanak róla szülőként. De sok ilyen helyzet van szülőként, amikor végig kell gondolni, hogy ami belőlem ösztönösen jönne - mert valahol sérelmezem, vagy egy korábbi fájdalmamra tapint rá -, és ahogy elsőre reagálnék, az nem biztos, hogy a kifizetődő vagy a gyerek érdekét szolgáló reakció. Úgyhogy ezeket sajnos érdemes megrágni, de azért az a tapasztalatom, hogy a legtöbben ilyenkor nem megrágják, hanem kicsit tudattalanul robotpilóta üzemmódba váltanak, találnak valamit, például sok rosszat hallottam vele kapcsolatban, vagy nem szimpatikus stb., és akkor nem is gondolja végig, hogy csupán arról van szó, hogy ő maga szégyellné, ha a gyereke pszichológushoz járna.

Egy szakember a gyerekkel önállóan, vagy a szülő jelenlétében foglalkozik?

Amennyi rálátásom van erre, az alapján egyértelműen szülővel együtt érdemes kezdeni. Életkorfüggő is, de mindenképpen hasznos megfigyelni hogyan viselkedik a gyerek a szülő jelenlétében, és a szülőtől függetlenül. A gyerekklinikusok általában oda szoktak kilyukadni, és ez nehéz a szülőknek, hogy a gyerekkel semmi baj nincs, de anyukának vagy apukának kellene még járni pár alkalommal.

Sok ismerősöm járt így, és itt kudarcba is fulladt a történet, mert ezzel lenne a legtöbb belső munkája egy szülőnek.

Nehéz annak a felismerése szülőként, hogy ő adja át a szorongást a gyerekének. Pedig nagyon sokszor, ha a szülő tudna változni, az a gyereknek is könnyebbséget jelentene. Ha egy gyerek minden reggel gyomorgörccsel megy az iskolába, annak ki kell deríteni az okát. Az természetes, hogy eleinte izgulunk, szorongunk az új dolgoktól, de az egy idő után oldódik. Ha tartóssá válik, az nincs rendben.  Érdemes otthon is körülnézni, mert nem biztos, hogy minden az iskola számlájára írható.

Azt gondolom, hogy a beszélgetés, a szülők példamutatása, hogy a szülő kezd-e valamit a saját szorongásával, mit kezd vele, szembenéz-e ezekkel a félelmekkel, vagy ő is elkerüli, az kulcs. Mi most pont azzal foglalkozunk, hogy a személyiségünk alakulását megértsük. Döbbenetes, hogy mennyire sok tényezőt szedtünk össze! Mert a szorongás nem csak a szülői mintától függhet, kicsit vegyük le ezt a terhet a szülőkről! Befolyásolhatja a genetika, a kultúra, a tágabb környezet, nagyon sok minden. De soha sem késő változtatni, nem kell a dolgokba beletörődni, és ez az, ami nagyon fontos! Nagymama életkorban is van annak értelme, hogy valamin változtassunk, mert nem csak saját magunk, az unokák, és a felnőtt gyerekek is profitálhatnak belőle.