„Mielőtt kiteregetem, kimosom a családi szennyest” - Márfi Márkot Telik című drámája kapcsán kérdeztük

Márfi Márk diplomamunkaként írta a TELIK – egy óra az életedből című monodrámát, ami a Városmajori Szabadtéri Színpad által szervezett Szemle Plusz fesztiválon elnyerte a legjobb előadásnak járó közönségdíjat. 

A TELIK-et szakdolgozatként írtad. A kényszer szülte, mert a 2020-as pandémia miatt haza kellett költöznöd és abból dolgoztál, ami adott volt, vagy tudatosan választottad a témát?

Volt benne tudatosság, de csak később lett belőle a TELIK. Amikor le kellett adni egy címet, még nem tudtuk, hogy pandémia lesz, és nem tudtunk édesanyám betegségéről sem. Csak azt tudtam, hogy írni kell, és a címadáshoz szorít a határidő. Bemondtam a titkárságon, hogy ISTÁLLÓ. Nyilván kiröhögtek, de megnyugtattak, hogy később még módosíthatom. Aztán rájöttek, hogy nem vicceltem, tényleg erről akarok írni. Szerintem fontos színészként azt elemezni, hogy honnan jöttünk, és ehhez nekem egyértelműen kapcsolódik a pulykafarm révén az istálló. Illetve még egy dologhoz tudtam kötni, mert nekem az egyetem egy menedék volt. Akár csak egy istálló, ami befogad, ahol meleg van, ahol biztonság van. A Színház- és Filmművészeti Egyetem olyan volt, mint egy versenyistálló, ahonnan friss energiával teli csikók jönnek ki. Az egyetemre való bekerülés nekem a potenciális biztonságot jelentette, egy mentsvár volt, amibe kapaszkodtam. Nem féltem, hogy darabokra törnek, mert már darabokban voltam. Tudtam, hogy ez lesz az a hely, ahol összerakhatom magam.

Amikor írtad, már láttad magad előtt, hogy ebből előadás is lehet?

Nem. Arra gondoltam, hogy én sem olvastam soha más szakdolgozatát, talán más sem nagyon fogja az enyémet. Ezért tudtam őszintén és bátran kiírni magamból mindent, mert azokban a tanáraimban megbíztam, akik előtt meg kellett később védenem. Szerettem volna, ha ők látják, hogy miből dolgozok a színpadon, és, hogy nem a netről ollózok össze valami kamu témát, hogy gyorsan letudjam a feladatot.

Felszabadító volt, hogy kiírod magadból, ami nyomaszt?

Igen, abszolút volt egyfajta terápiás jellege. Az írásba menekültem. Napközben édesanyámmal sétáltam, este meg írtam, mert nem tudtam aludni. Jól akartam teljesíteni a feladatot, és menet közben rájöttem, hogy ezt nagyon élvezem. Mindenféle komolyabb erőlködés nélkül ment, sőt örömömet leltem benne. Magam is meglepődtem, hogy mennyire flow-ba kerülök az írás által. Többnyire gyerekkori és családi történetekből dolgoztam, és az is szándékom volt, hogy ezekkel édesanyámat közelebb hozom saját magához. Persze ez kissé naiv gondolatnak tűnhet, de ahogy később egy néző megfogalmazta: ennek a történetnek valójában nem én, hanem édesanyám a főszereplője. Mert ez nem rólam szól. Nem csak. Amikor valaki kiteríti előtted az életét, akkor nagy eséllyel elkezd pörögni a saját filmszalagod is, és óhatatlanul rólad is szól.

Amikor eldőlt, hogy előadás lesz belőle, akkor ezt megbeszélted a családdal?

Nem. Az volt a szándékom, hogy a diplomaosztón, – ami nyilván komoly mérföldkő az életemben–, megköszönöm nekik az addigi támogatásukat, és átnyújtok nekik egy díszpéldányt. Nem szeretem ezt az életre fogni, de sajnos nem lehettek ott, így ez a lehetőség elúszott. Vártam egy következő alkalomra, de valahogy nem jött. Mindennap beszéltünk telefonon, és mindig csak annyit mondtam, hogy próbálok. Előadást. Igazából sokáig hazudtam, mert féltem szembenézni azzal, hogy bevalljam. Aztán kiderült, hogy elolvasták, mert egy biztonsági mentés miatt elküldtem édesapám laptopjára, és ott maradt. Elfeledve. Hát megtalálták.

Neked egyszerűbb volt nem beszélni velük erről, vagy nem volt hozzá bátorságod?

Nem voltam bátor, mert tudtam, hogy nagyon érinti őket. De akartam, csak a legjobb lehetőségre vártam. Ami vagy elment, vagy nem is jött, én meg halogattam. A szüleim tehát olvasták mielőtt eljöttek megnézni egy zártkörű bemutatót, a bátyám viszont nem tudott semmiről. Akadt egy-két kiartikulálhatatlannak tűnő mondat. A családunkban nem volt nyitottság arra, hogy a TELIK-ben említett dolgokról beszéljünk, így összegezve különösen durva lehetett ezekkel szembesülni.

Tulajdonképpen kiteregetted a családi szennyest, ami nemcsak a tiéd, a családodé is. Feljogosítva érezted magad erre? Belegondoltál abba, hogy milyen mély sebeket tépsz fel?

Édesanyám szó szerint így fogalmazott, hogy kiteregetem a családi szennyest. Én meg azt mondtam, hogy igen, de előtte kimosom. Mert nem pusztán elmondom, hogy mi volt a trauma, vagy a krízishelyzet, hanem próbálom azt is felfejteni, hogy ezek mikből válhattak ki. Ez igazából egy önanalízis, ami szerintem nagyon fontos egy színésznek. Kegyetlenül nehéz volt a szemükbe nézni az előadás alatt, de tudtam, hogy ha lesz erőm kimondani nekik, akkor utána bárki előtt menni fog. Addig sok mindent megúsztam, de ott már nem lehetett. Nem csak magamnak, a nézőknek is több problémát felvetek, és az előadás közben talán ráeszmélnek, hogy nekik is van szennyesük, amivel lehet, hogy nem árt, ha kezdenek valamit.

Az élet igazolta a darabot, hiszen a legfontosabb díjat, a közönség tetszését nyerted el a Szemlén. A következő előadásod önálló, vagy a TELIK-nek a folytatása lesz?

Mindenképpen szerettem volna folytatni az írást, amihez komoly motiváció volt, hogy Örkény István Drámaírói Ösztöndíjban részesültem. Mivel a TELIK-nél szembesültem azzal, hogy mennyi mindent meg akartam úszni, a következő darabnál párbeszéd formájában kérdezek. Ez a LASSAN, ami egy anya-fia beszélgetés. Önállóan is megállja a helyét, de sokat segít a befogadásában, ha először a TELIK-et látja a néző.

Ennek a beszélgetésnek van valóságalapja?

Van, de inkább egy áhított, vágyott beszélgetés. Volt hasonló nekem is édesanyámmal, de sajnos az már akkor füstbe ment. Ha mondjuk, öt évvel korábban történik, akkor talán lett volna értelme. És ismét vissza is kanyarodtunk a halogatáshoz. Mert két félnek nem volt bátorsága egymástól kérdezni. Időben. Szerintem ez korunk egyik nagy mételye, hogy nem vagyunk érdeklődéssel a másik iránt.

Van emiatt lelkiismeret-furdalásod, vagy hiányérzeted? Mert ezeket a kérdéseket te már nem tudod neki feltenni.

Van. Hiányérzetem és egy kis dühöm. Van, igen. Mert még azt sem mondhatom, hogy nem volt rá esély. Inkább azt, hogy amikor a fejem lágya benőtt, vagy elég bátorságot gyűjtöttem hozzá, addigra már késő volt. Most hiába tartok ott, már nem tudom megkérdezni. És szerintem pont ezért fontos ez a dráma, mert rádöbbent arra, hogy nem szabad halogatni ezeket a beszélgetéseket, mert egyszer csak késő lesz.

Ki fogja játszani az anyát a darabban?

Für Anikó, aki szerintem hazánk kiemelkedő színésznője, s akit épp idén választottak a Halhatatlanok Társulatának tagjai közé. Amikor írtam, akkor édesanyám volt előttem. Nem színésznőben, vagy karakterben gondolkodtam, hanem őt próbáltam minél hitelesebben megfogni. Anikóval egy vizsgafilm forgatásán találkoztam és hamar kiderült, hogy sok közös van bennünk, mindkettőnknek van szombathelyi kötődése, sokat és jót beszélgettünk. Miután elolvasta, felhívott, hogy szeretné velem megcsinálni. Elképesztő érzés volt, mert ha nem tévedek, több, mint 10 éve nem játszott független színházi
előadásban.

Édesanyád ezt már nem láthatja, de a család többi tagja mit szól hozzá?

Beszéltünk róla, próbálom őket felkészíteni, de még így is tudjuk mind, hogy nehéz lesz. Azt már elfogadták, hogy ez egy dráma. Kortárs irodalmi alkotás. És ez nagy lépés. De erősnek kell lenniük a folytatáshoz is.

Te erős vagy?

Annyira nem vagyok erős, hogy azt mondjam nekik, hogy na, akkor most üljünk le és olvassuk el együtt. Meg talán jobb is, ha majd az előadást látják a közönséggel karöltve. Persze, bármi megtörténhet. A LASSAN a reményről szól. Hogy hátha még időben vagyunk.