“Nyugi, csak ugrattam. Már viccelni sem lehet?” - Iskolai bántalmazás: konfliktus vagy viccelődés?

A szülők között az iskola kapcsán általában csak akkor merül fel a gyerekek biztonságának kérdése, ha valamilyen bántalmazásról, pl. kortárs bántalmazásról lesz tudomásuk. A mindennapi iskolai életben, ahol a gyerekek sok időt töltenek együtt, előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor nehéz eldönteni, mi fér bele a „gyerekek közötti csipkelődésbe”, és mikor válik az már bántalmazássá. Hol húzható meg a határ durvaság, viccelődés és bántalmazás között? Nagyon fontos, hogy felismerjük a különbségeket, hiszen a bántalmazás mellett nem mehetünk el szó nélkül. Néha keskeny a határ és nehezen tudjuk eldönteni, hogy bizonyos helyzetek igénylik-e a felnőttek közbeavatkozását. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy az iskolai közösségek, felnőttek és gyerekek is, tudjanak az iskolai bántalmazás jelenségéről, a megelőzési lehetőségekről és rendszeresen beszéljenek arról, hogy az adott közösségben milyen szabályok szerint működnek, hogy mit szabad és mit nem lehet tenniük. Az átlátható keretek segítik az egész közösséget abban, hogy mindenki biztonságban és jól érezze magát. Ezen kívül fontos, hogy a gyerekek tudják, kihez és milyen formában fordulhatnak akkor, ha sérelem érte őket, vagy egy társukat.

Az iskolai bántalmazás főbb jellemzői

Az iskolai bántalmazás főbb jellemzői, hogy szándékos, többnyire ismétlődő és hatalmi különbségen alapul (akár testi vagy létszámbeli erőfölény, vagy olyan tulajdonság, ami miatt a bántalmazó lenézi az áldozatot). A bántalmazás nem két gyerek, a bántalmazó és az áldozat ügye, hanem az egész közösséget érinti. Azokat is, akik közvetlenül nem okozói, vagy elszenvedői a bántalmazásnak, de látják, hallják, tudomásuk van róla. Tétlenségük, "megélt tehetetlenségük" egyrészt bűntudatot és stresszt okoz számukra, másrészt pedig passzivitásukkal legitimálják, jelenlétükkel "fűtik" a problémát. A bántalmazó, az áldozat és a szemtanúk szerepei nem cserélődnek. Iskolai bántalmazás lehet fizikai, verbális és érzelmi, illetve online bántalmazás is.  Például ha egy osztályban rendszeresen kiközösítenek egy gyereket, gúnyolják, bántják, az már egyértelműen bántalmazás.

Gyakori kérdés, hogyan tudjuk megkülönböztetni a durvaságot, a viccelődést (heccet) vagy a gyerekek közötti konfliktust a bántalmazástól?

A gyerekek időnként valóban durván beszélhetnek egymással, vagy a játék hevében megeshet egy-egy lökdösődés. Ha ez nem szándékos és nincs benne rosszindulat, általában nem beszélünk bántalmazásról. Például, amikor két kisgyerek a focipályán összeütközik, ezek általában spontán, indulattól vezérelt tettek, aminek valójában nincs egy konkrét célpontja, “azt éri, aki éppen ott van”. Itt a szerepek nem állandósulnak, egyik gyerek sem “ragad bele” a bántalmazó vagy a bántalmazott szerepébe, másrészt pedig nincs egy olyan vélt vagy valós hatalmi egyenlőtlenség, ami az áldozat szerepbe került gyerek tehetetlenségét meghatározza.
Ugyanígy két gyerek konfliktusa, még ha azt rosszul kezelik is, természetes és normális. A konfliktusok az életünk részei, elkerülhetetlenek, de semmiképp nem keverhetőek össze az iskolai bántalmazással. A konfliktus egy nézeteltérés, általában konkrét dolog miatt, míg az iskolai bántalmazás során nincs egy olyan konfliktus, aminek megoldásával az elmúlna. A bántalmazás célja kifejezetten a másik bántása, megalázása, kirekesztése, így ez nem kezelhető konfliktuskezelési módszerekkel. 
Végül fontos elkülöníteni a hecceléstől, viccelődéstől is a bántalmazást. Ezek sokszor egymás játékos ugratásai, amely mindkét fél számára szórakoztató lehet. Azonban, ha az egyik fél kellemetlenül érzi magát tőle, vagy nem tud kilépni a helyzetből, ez a viccelődés könnyen átcsúszhat a bántalmazás területére. Például, amikor egy gyereket „viccesen” csúfolnak a szemüvege miatt, és ő ezt nem találja viccesnek, akkor már bántalmazásról beszélünk. Ha valakit ugratnak, akkor annak nem kifejezetten célja, hogy a másikat megbántsák, mindkét fél tud rajta nevetni, a résztvevő felek bármikor szerepet cserélhetnek és azonnal vége szakad, amint zavaróvá válik, vagy a megbántott fél tiltakozni kezd. Ez alapján látjuk, hogy ha egy bántalmazó gyerek azzal védekezik, hogy “csak ugratta” az áldozatot, miért nem elfogadható mentség. A csúfolódás, bántalmazás nem alakul ki az ártatlan szándékú viccelődésből, hiszen az első pillanattól kezdve teljesen más dologról van szó. Tetten érni a bántó viccelődést azonban sokszor nagyon nehéz, mert sok esetben az áldozat - bár magában azonosítja, hogy ez neki rosszul esik - kifelé, a többiek felé ezt nem jelzi és nem is teszi láthatóvá a sérelmét. Ilyen esetekben (is) nagyon fontos a közösség és a felnőttek szerepe. Ha bennük is rossz érzést kelt a bántó viccelődés, akkor azt ne hagyják szó nélkül.

Hogyan ismerjük fel a bántalmazást?

A bántalmazás felismerésekor fontos, hogy ne csak az egyes eseteket nézzük, hanem a mintázatokat is. Figyeljünk az alábbi jelekre:

●      Testi jelek: Zúzódások, sérülések, melyeket a gyerek nem tud vagy nem akar megmagyarázni.

●      Viselkedésbeli változások: Gyerekünk viselkedése hirtelen megváltozik valamilyen irányban. Például visszahúzódóvá válik, kerüli az iskolát, megváltozik az étvágya vagy az alvási szokásai, megváltozik a viselkedése.

●      Érzelmi jelek: Gyakori szomorúság, dühkitörések, alacsony önbecsülés.

Előfordulhat, hogy a gyerek szülei, esetleg maga az iskola nem partner a helyzet kezelésében, így a gyerek nem kap megfelelő támogatást. Ez megjelenhet az iskolai bántalmazás elbagatellizálásában vagy az olyan tanácsokban, ami a gyerek helyzetét nem segíti, még rosszabbá teszi. Ilyen lehet, ha egy bántalmazott gyereknek azt mondják, hogy ne törődjön a bántalmazóval, ne árulkodjon, csak peregjen le róla a csúfolódás, vagy üssön vissza. Ezektől a mondatoktól a gyerek magányossá válik, nem kap védelmet a felnőttektől, sérül a bizalmi kapcsolata a szülők és a pedagógusok irányába, megtanulja, hogy nem kap segítséget akkor sem, ha kér. 
Vegyük észre, ha egy gyereknek segítségre lenne szüksége, figyeljünk rá. Akkor is, ha nem a mi gyerekünk az áldozat vagy a bántalmazó, hiszen a szemtanú gyerekek életére, az egész közösségre negatív hatással van az iskolai bántalmazás.

Mit tehetünk szülőként?

Beszélgessünk rendszeresen! Legyünk jelen a gyerek életében, ismerjük őt, tudjuk, hogy mit szeret, nem szeret az iskolában. Akár kérdezzünk rá konkrét helyzetekre is. 

Mutassunk példát! A gyerekek sokat tanulnak a szülői mintákból. Ha azt látják, hogy mi is odafigyelünk másokra, és segítünk, amikor valaki bajban van, könnyebben azonosítják majd a bántalmazást az iskolában is. Ha mi nem bántjuk a gyerekünket sem fizikailag, sem érzelmileg, akkor nem lesz természetes számára, hogy őt bánthatják. 

Támogassuk a szociális készségek fejlesztését! Segítsünk gyerekünknek abban, hogyan tudja kifejezni az érzéseit, és hogyan tud határokat szabni, segítséget kérni.

Legyünk együttműködőek az iskolával! Ha felmerül a bántalmazás gyanúja, fontos, hogy együtt dolgozzunk az iskolával, osztályfőnökkel és akár az iskolapszichológussal a helyzet megoldásán. Ha áldozathibáztatással, vagy a helyzet bagetellizálásával találkozunk, akkor is tartsunk ki, ne törődjünk bele a helyzetbe.

A durvaság, a hecc és a bántalmazás közötti különbségek felismerése segíthet abban, hogy időben és megfelelően tudjunk reagálni a gyerekek egymás közötti bántalmazására. Nagyon-nagyon fontos, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat az iskolában is, és tudják, hogy mindig számíthat ránk, szülőkre, pedagógusokra és felnőttekre. Minden gyereknek éreznie kell, hogy az, hogy őt bántják nem elfogadható, mint ahogyan az sem, ha ő bánt másokat. Ha bántalmazásról van szó, akkor nem szabad tűrni, várni, hogy majd jobb lesz, azonnal tenni kell ellene, hiszen a hatásai sajnos hosszútávon és súlyosan hathatnak a gyerekre. Ha nem hagyjuk szó nélkül a bántalmazást, a gyerek megtanulja, hogy ő is szerethető, a számára fontos felnőttek megvédik őt és ez egy olyan védőfaktor lesz, ami egész életében elkíséri őt.

Szerző: Rosta Ági, Hintalovon