Mit adunk fel a karácsonyért?

A meggyőződéseinket? A szokásainkat? A kényelmünket? Magunkat? A karácsonyi Telekom kisfilmet nézve ilyen és ehhez hasonló kérdések ütötték fel a fejüket bennem, miközben arra is rájöttem, hogy milyen hatalmas, megváltoztató ereje van egyetlen egyszerű kérdésnek.

Minden évben eljön az a néhány hét, amikor minden - de tényleg minden - a karácsonyról szól. Elindulnak az adventi koszorúkat és ajtódíszeket készítő workshopok, az üzletekbe szépen lassan beszivárognak Michael Bublé karácsonyi klasszikusai és valószínűleg még december elseje sincs, amikor elhangoznak az első megválaszolandó kérdések és gyakran kellemetlenkedő megjegyzések az ünnepi időszakkal kapcsolatban. “Akkor idén is csak kettesben töltitek a Szentestét?” “De ugye 25-én és 26-án reggeltől estig együtt leszünk, nem szervezel semmi mást?” “Ugye felöltözöl rendesen a karácsonyi vacsorához, nem abban a hatalmas kötött pulcsiban ülsz asztalhoz?” “Remélem, idén már hozol magaddal valakit, nem csak egyedül jössz!” “Nekem ne mondd, hogy a napi 10 óra munka miatt semmire nincs időd, néhány tálca sütemény a karácsonyi asztalra csak belefér!”

És ez az a pont, amikor az évünk legszebb időszakából hirtelen a legmeghatározóbb stresszfaktor válik. Azt sem tudjuk, merre fordítsuk a fejünket, hogy hogyan alakítsuk úgy az előttünk álló napokat, heteket, hogy mindenkinek megfeleljünk és elkezdjük sorra venni, hogyan kellene az ünnepek idejére feladnunk magunkat csak azért, hogy ne érjenek kínos kérdések a bejglis tál fölött.

Az a néhány kérdés és megjegyzés ugyanis, amit a karácsony előtti hetekben a családtól és a rokonságtól kapunk, csak a kezdet, a folytatásra karácsony szent napjain kerül sor. Biztosan sokunknak ismerős az a helyzet, amit a kisfilm főszereplője is átél: épp csak belépünk az ajtón és máris több oldalról rántanak magukkal a családtagok, akik mindenképp meg szeretnék oldani életünk nagy kérdéseit, ami a „Miért nem diplomázol már le először, másodszor, harmadszor?” kérdéskörtől addig a kínos kérdésig, hogy „Mikor lesz már unokám?” egészen széles skálán mozognak.

Ilyen helyzetekben nem csoda, hogy a torkunkban gombóc növekszik, az önbizalmunk óráról órára egyre inkább összetörik, kínos mosoly ül ki az arcunkra és másra sem vágyunk, csak hogy szabaduljunk. Valószínűleg főszereplőnk is ezt gondolhatta, menekülni akarása például az édesapja elől és feszengő arckifejezései legalábbis erről árulkodnak. És ekkor jön a fordulópont, amit a nagy családi kavalkádban a nyugodtan szemlélődő nagymama hoz el egyetlen kedves pillantással és egy nagyon egyszerű, mégis jelentőségteljes kérdéssel.

Valóban arról kell szóljon a karácsony, hogy átvegyük egymás élete fölött az irányítást? Ha mélyen magunkba nézünk - legyünk akár a kérdezők, akár a kérdezettek -, valószínűleg mindannyian tudjuk és érezzük, hogy nem így van. Mindössze néhány nap áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy kiélvezhessük az ünnep különleges, szeretetteljes légkörét, amit a családunk körében tölthetünk. Mindössze néhány óránk, esetleg napunk van arra, hogy adott esetben jobban megismerjük egymást, hogy nyissunk egymás felé, szavainkkal próbáljuk segíteni és támogatni a másikat.

Tagadhatatlan, hogy a karácsony hangulata felemel - hát nem ezt kellene tennünk egymással is? Kiszakadni egy kicsit a megszokottból, a folyamatosan zakatoló gondolatokból, elengedni az állandó kíváncsiságot - a jóindulattól vezérelt típusát persze megtartani! -, és teret adni a jónak, a szépnek, a nagybetűs megértésnek? Nem kell nagy dologra gondolni, elég, ha csak annyit teszünk, hogy a mellettünk ülő felé fordulunk és ahogyan a filmben szereplő nagymama teszi, annyit kérdezünk: “Boldog vagy?” És máris összekapcsolódunk.

Ha tetszett ez a cikkünk, akkor olvasd el ezeket is:
És neked mit jelent a "karácsony szelleme"?
A megértés dimenziói: karácsonyi lélekfröccs
Élni hagyni, igen, karácsonykor is
Lesd el a dánok szuper ajándékozási szokását
5 szakértő 5 tippje, hogy valóban szeretettel teli legyen az ünnep
A karácsony nem szólhat a cseszegetésről
Kártyajátékot készítettünk nektek