„Más mélységű az életem, mióta családom van” – Horváth János Antalt kérdeztük

Márciusban debütált a Loupe Színházi Társulás legújabb előadása, a Lányok, fiúk, amelyben felesége, Lovas Rozi játszik. A színház mellett a munka és a magánélet egyensúlyáról is beszélgettünk, a Kortárs Magyar Dráma különdíját elnyerő Horváth János Antal író, rendező, színházalapítóval.

Először is gratulálok a különdíjhoz! Tudtad már, hogy te kapod, mikor készültél az ünnepségre?

Köszönöm! Igen, a díjat alapító Radnóti Zsuzsa (Kossuth-díjas dramaturg, Örkény István özvegye - A szerk.) hívott fel pár nappal előtte, tőle tudtam meg, hogy a nagydíjat Pintér Béla kapja, a kisdíjat pedig én.

Örültél? Mert azért ez nem egy kis elismerés!

Persze, nagyon! Bár kis józan távolságtartással kezelem a díjakat, vagy a kritikákat, de természetesen nagyon-nagyon jólesett! Főleg azért, mert ez egy egyértelműen megkérdőjelezhetetlen szakmai díj.

A díjat, többek között a Becsapódásért kaptad, de azóta itt is a következő darabotok, a Lányok, fiúk. Mesélnél róla kicsit?

Ez a Lányok, fiúk esetében nehéz kérés, mert ilyenkor az a feladat áll elő, hogy hogyan beszéljek az előadásról úgy, hogy nem mondom el, mi történik benne. Dennis Kelly a szerző, így a tőle megszokott módon olyan fordulatok vannak a darabban, amiket nem szívesen lövök le. Talán annyit elárulhatok, hogy a férfi-női hatalmi helyzetekről szól, azokról a rossz reflexekről, amelyek a társadalmunk több ezer éves kialakulása alatt belénk ivódtak, amiket belénk neveltek. Hogy ezek a patriarchális beidegződések milyen végzetes következményekkel járhatnak egy párkapcsolatban, egy szerelemben, vagy egy családban.

Ha végignézem a témaválasztásaidat, akkor azt látom, hogy egyrészt mindig nagyon fajsúlyos a történet, másrészt pedig mindig valahogy a család, a férfi-nő kapcsolathoz köthető. Ezeket tudatosan keresed, vagy egyszerűen szembejönnek veled?

Sosem keresek igazából úgy tudatosan, hogy akkor most a családról fogok beszélni, vagy ezekről a női-férfi viszonyokról fogok előadást csinálni, egyszerűen ezek a témák állnak hozzám a legközelebb. Ezzel vannak alkotói és történetmesélési ambícióim. Ez biztosan abból jön, hogy az utóbbi pár évben elég erőteljesen berúgtuk a csodálatos feleségemmel a családalapítás kapuját, és ez folyamatosan új helyzeteket, érzelmeket, változásokat teremt az életemben.

Az alkotói létedben is folyamatosan jelen van, hogy családos vagy?

Abszolút! Szerintem egészen más az életem, mert a gyerekek olyan mélységeket nyitnak meg, amik eddig elképzelhetetlenek voltak. Nem azt mondom, hogy csak és kizárólag gyerekkel érdemes élni, de az biztos, hogy egyértelműen megmutat egy olyan dimenziót, amiben már nem én vagyok magamnak a legfontosabb a világon. És ez egészen felszabadító.

Ezt a darabot konkrétan Rozival képzelted el? Fotó: Lengyel Zsombor

Igen. Öt évvel ezelőtt beszéltünk róla először, de akkor végül nem csináltuk meg. És milyen jót tett ez az öt év! Szerintem azért tudtunk ilyen türelemmel, körültekintéssel és érzékenységgel együtt dolgozni ezen az anyagon, mert együtt átmentünk valamin, ami alkotóként, emberként, alkotótársakként, párként is formált minket. De visszatérve az előző kérdésedhez is egy kicsit, amikor, Lizával és Andrissal dolgoztam, (Sodró Eliza és Rusznák András – A szerk.) a Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá című darabon, akkor is elég sokat tett a munkához való hozzáállásomhoz, hogy úgy mesélek a perinatális gyászról, hogy nekem van két egészséges gyerekem. Gyakorlatilag felfoghatatlan volt számomra az a fájdalom, amit egy gyermek elvesztése jelenthet. És bizony át kellet ezt a fájdalmat engednem magamon a munkafolyamat során. És ez szerintem ott van abban az előadásban.

Központi elem minden előadásotokban a humor is, ami kicsit szürreálisnak tűnhet a témák súlya mellett. Az új előadásban is lesz min nevetni?

A Lányok, fiúk-nak tulajdonképpen egy kicsit hasonló a felépítése, mint egy stand up estnek, az előadás első felének erőteljesen ilyen hangulata van. Ez nem egy vidám kimenetelű előadás, ennyit elmondhatok, de ettől függetlenül rengeteget lehet rajta nevetni. Egyrészt, mert Rozi nagyon vicces, nagyon jól áll neki minden mondat, plusz a karakterek, amiket megcsinál, másrészt a szöveg is nagyon szórakoztató.

Gördülékenyen tudtok együtt dolgozni? Mennyi pluszt ad a folyamathoz, hogy nemcsak a munkában, hanem az életben is egy pár vagytok?

Nagyon gördülékenyen dolgozunk együtt, nekünk ez sosem jelentett különösebb problémát, nagyon jól ismerjük egymást, tényleg félszavakból is megértjük a másikat. Például amikor valamit csak érzek, de nem tudom igazán jól megfogalmazni neki, akkor ő azt rögtön megérti, vagy csinál valami sokkal jobbat, mint amit én elsőre kérnék tőle.

Melyikőtök az erősebb egyéniség?

Arra gondolsz, hogy melyikünk tudja jobban érvényesíteni az akaratát? Ez szerintem mindig helyzetfüggő. Teljesen más az érzelmi kommunikációnk, ami egyáltalán nem baj, mert elég jól feltérképeztük már a másikat.

És szülőként?

A gyerekekkel szemben mindig felosztjuk, hogy éppen ki a jó zsaru vagy a rossz zsaru. Általában Misánál Rozi a jó zsaru, én meg a rossz, Izánál pedig fordítva. Többnyire az ember mindig szigorúbb a vele azonos nemű gyerekével, mert sokkal inkább magát látja benne, a saját gyengeségeit.

Mennyire vagytok következetes szülők? Megbeszéltétek előre a szabályokat?

Szerintem alapvetően a párválasztásban nagyon benne van az, hogy milyen értékrendből vagy értékközösségből jöttök. Mi Rozival nagyon hasonló értékek mentén nőttünk fel, nagyon hasonlóan látjuk a világot. Így arról nem nagyon kellett beszélni, hogy a gyerekeknek mit szeretnénk továbbadni, mert ez egyikünknek sem volt kérdés. Azt próbáljuk kristálytisztán megmutatni a gyerekeinknek, hogy mik a viszonyítási pontok. Nekik szerintem a bizonytalanság a legrosszabb érzés, amikor következetlenül vannak büntetve, vagy következetlenül vannak jutalmazva. Így nem tudják, hogy mire mi a jó reakció, és akkor a világ egy ilyen híg, ijesztő hely lesz. Nem szabad őket ilyen helyzetbe hoznunk.

Mivel tudnak levenni a lábadról?

Iza gyakorlatilag bármivel, és ezt tudja is. Misa elképesztően okos és nagyon érzékeny kisfiú, múltkor pont a díjátadó után jöttem kocsival a próbára, Rozi ment a gyerekekért, amikor felhívtak facetime-on, és egyszer csak Misa azt mondta, hogy apa, büszke vagyok rád! Ez nekem nagyobb dolog, mint bármilyen kitüntetés vagy díj! Az, hogy három és fél évesen meg tudja fogalmazni, mert az egy dolog, hogy érez valami ilyesmit, de az, hogy el is tudja mondani, mégiscsak egy visszacsatolás nekünk, hogy ő érzi, hogy ilyen érzéseket bátran kimondhat és a másiknak jól is esik, ha ezeket kimondja.

Hogyan zsonglőrködtök az idővel? Olvastam nemrég, hogy Rozi elvégezett egy coach tanfolyamot, el sem tudom képzelni, hogy mikor. Két próba vagy két előadás között?

A gyerekek szerencsére járnak bölcsödébe, óvodába, nem betegeskednek sokat. Szuper emberek vigyáznak rájuk mindkét helyen, mi pedig egy közös naptárban vezetjük az életünket. Szerencsére csodálatos, aktív nagyszülők vesznek minket körül, és van egy Bronz Érdemkeresztes babysitterünk, Gabi, aki Rozi színházi öltöztetője is. Szigorúan szervezzük az életünket, de mindig van hely egy kis improvizációra is.

Jut kettőtökre is időtök? Olyan, ami nem a munkáról szól?

Nagyon figyelünk rá, hogy jusson. Nemrég voltunk egy wellnesshétvégén kettesben, most megyünk pár napra Londonba, de néha az is elég, hogy csak elmenjünk együtt futni reggel a Normafára, vagy random beiktassunk egy közös ebédet.

Mi vár rátok még idén? Lesz még új darab az évadban? Fotó: Belicza László Gábor

Igen, lesz még két új darabunk, az egyik A kezdet/vége, amit eredetileg februárban mutattunk volna be, de áprilisra csúszott. Akrobatikus előadás lesz, kellett egy kis plusz idő, hogy teljes biztonsággal elkészüljünk vele. A másikat pedig nyárra tervezzük, a foci EB kezdetére, ez már egy kicsit többszereplős lesz, és szabadtéren szeretnénk bemutatni.

Idén elkezdtünk vidéken is sokat játszani az előadásainkat, és nagyon jók a tapasztalataink, szerencsére hálás, érzékeny, értő a közönség, ami a színészeknek is hatalmas élmény. Miskolcon például egy nap alatt 1100 ember látta az Árvákat és utána rengetegen maradtak beszélgetni. Ez nagyon felemelő érzés.

Amikor megalapítottátok a Loupe Színházi Társulást, akkor gondoltátok, hogy ekkora sikeretek lesz, ilyen rövid idő alatt?

Amikor elkezdtünk erről két éve beszélgetni, akkor valami ilyesmi volt a terv, igen. Más tempóban nem is tudnánk fennmaradni. Azt, hogy ennyi vidéki helyszínre is el tudunk jutni, hogy ekkora igény, szeretet és befogadó készség van az előadásainkra, azt viszont remélni sem mertük, nagyon hálásak vagyunk érte!

Nyitókép: Családi archívum