Szabad-e anyának szabadságra menni az anyaságból?

Heti egy kimenő! – hallgatom már évek óta az egyik legjobb barátnőmtől. Ám mivel ő maga is kétgyermekes édesanya, így ezután a mondata után többnyire vagy egy nagyot sóhajtunk, vagy nagyot nevetünk. Na jó, néha sírunk is, hiszen tudjuk mi is: könnyű azt mondani.

Ősztől télig ugyanis a heti egy kimenőt általában vagy a különböző légúti betegségek, vagy az utóbbi időkben olyan „finomságok” húzzák keresztbe, mint a lepkehimlő, a skarlát, olykor egy-két tetű (jobb esetben) valamelyik osztály- vagy ovis csoporttárs hajában, esetleg egy jó kis Covid világjárvány. És akkor nem beszéltünk még az ünnepekről, a szünetekről, a nyári közel 3 hónapos vakációról, a nevelés nélküli munkanapokról, a sztrájkokról, a beteg pedagógusokról, akiket nincs, aki helyettesítsen. Igen, ezek mind-mind olyan dolgok, amik bizony keresztbe tudják húzni a heti egy kimenőt (is).

Anyának lenni felér egy állandó 24 órás műszakkal. Pihenőnap nélkül. Szünet nélkül. Hétvége, munkaszüneti- és ünnepnapok nélkül. Ahhoz szoktam hasonlítani, hogy olyan, mint egy gépnek a motorja, ami állandóan megy és soha nem áll meg. Lehet, néha lassabban, néha gyorsabban, de mindig megy. Csakhogy tudjuk, mi történik a motorral, ha túl sokat megy? Felmelegszik és füstölni kezd. Anyai kiégés – így nevezik hivatalosan ezt a bizonyos füstölést gyermeket nevelő nők esetében.

No, de mi a megoldás? Mit kell tenni olyankor, ha elkezd füstölni a motor? Kikapcsolni és pihentetni kicsit. Talán nem is kicsit. Jómagam lassan tíz éve vagyok édesanya, azaz nagyjából tíz éve megy a motor. Persze, voltak kisebb szünetek. Néha egy nagyobb kádfürdő. Fél-fél napok, amikor más vigyázott a gyerekekre. Egyszer, kétgyermekes anyukaként el is utaztam munka ügyből kifolyólag, amikor a kisebbik 21 hónapos volt. Nyilván belázasodott, úgyhogy meg is kaptam, hogy belebetegedett a hiányomba. (Már 2 héttel az elutazás előtt, amikor elkezdett lappangani benne a vírus. Ugye.) Mindenesetre ezután nem mentem egy jó darabig sehova.

Amikor háromra növekedett a gyermekeink száma, végképp nem. Egyrészt három gyereket már jóval kevesebb segítő vállal be, mint „csak” kettőt. Másrészt én is úgy éreztem, hogy már nem tehetem meg, hogy kiemeljem magam a rendszerből, pláne, hogy mivel sokszor voltam velük egyedül, altattam egymagam a hármat, akik közül egy jóóóó sokáig volt anyatejes, így tisztába voltam vele, hogy ez mekkora... jó kimondom: szívás. Három éves elmúlt (és már nem volt anyatejes), amikor először – természetesen szintén munka ügyben - elutaztam egy éjszakára, és távol töltöttem tőlük 24 órát. Újabb öt hónapomba telt, hogy aztán 4 napra és 3 éjszakára külföldre utazzak, barátnőkkel. Mentségemre legyen, hogy magamtól talán sose teszek ilyet, gyermekeim apjától, a születésnapomra kaptam az utat. Olyan távolságba, ahonnan nem lehet fél, de még egy óra alatt se hazaugrani, ha sír a gyerek, mert hiányzik neki anya.

Az első 24 órában folyamatosan a gyerekek felől érdeklődtem, képeket és videókat küldtem nekik. Aztán szép lassan csökkent minden. Megérkeztem az anya szabira. Mentálisan is. Rájöttem és felfogtam, hogy az élet nélkülem is halad tovább. Egyben aludtam több órákat, úgy ettem, hogy közben senkinek nem kellett szednem, senki után nem kellett takarítani, senkire nem kellett rászólni, hogy üljön le, amíg eszik és ne rohangáljon teli szájjal. Négy napig valóban csak saját magamért tartoztam felelősséggel. Viszont maximum négy percenként biztosan eszembe jutottak valami kapcsán a gyerekeim. Mint mindig.

Mert lehet, hogy az átlag hétköznapokon nap közben intézményben vannak, de végig olyanok járnak a fejedben, hogy vajon el tudják altatni az oviban? Sírva kel? Nem téved el a suliban? Végig bír ülni és figyelni egy 45 perces tanórát? Hogy sikerült a dolgozata? Ugye senki nem bántja? Vajon olyan lesz az ebéd, amit megeszik? És ha ismeretlen szám hív telefonon, azért imádkozol, nehogy valamelyik intézményből hívjanak, mert a gyerekekkel történt valami.

És igen, mehetsz te bárhova, a világ végén is eszedbe jut vasárnap este, hogy vajon elpakolták-e a tornacuccukat, hogy másnap korán kell kelniük, mert az úszás miatt előbb kell beérniük és még a repülőtéren is arról csetelsz más anyukákkal, hogy másnap milyen szavakból írnak szódolgozatot.

De legalább a spanyol repülőtéren teszed, vagy épp a tengerparton, egy fürdőruhában, miközben egy hatalmas adag fagylaltot eszel megy egyes egyedül, majd dőlsz le a nap bármely szakába aludni anélkül, hogy előtte bárkit el kéne altatnod. És végre pár napig maximum a Senoritát ordítják utánad, de azt is jóval kevesebbszer, mint azt, hogy Anya, anya, anyaaaaaa!

Mindezek eddig az én gondolataim, élményeim, véleményem, no meg kicsit a ventilálásom is volt. A téma fontossága miatt viszont úgy éreztem, hogy mindenképp meg kell kérdeznem egy nálam szakavatottabb embert, hogy támassza alá mindezeket. Dr. Borsné Szlávecz Dorinát kérdeztem az anyaszabiról, és nemcsak azért, mert maga is két gyermek édesanyja, hanem mert mindemellett pszichológusként pont abban (is) próbál nőtársainknak segíteni és iránymutatást adni, hogy mikor, miért és merre induljon a nő, ha anya, és ha úgy érzi, itt az ideje picit szabadságra menni ebből a szerepkörből.

„Ha anya szabadságra megy, az nemcsak neki jó, hanem a családjának is.” – kezdte Dorina. „Pszichológusként az a tapasztalatom az édesanyákkal való munkám során, hogy döntő hányaduk a saját igényeit a sor végére teszi, ezzel megkockáztatva akár az anyai kiégést is. Mert ez egy létező jelenség, és nem csupán a munka világát érinti szociálpszichológiai fogalomként. Ne feledjük, hogy az alapvető létszükségletek kielégítése, mint például az étkezés, alvás, zuhanyzás, nem énidő!” – hangosította ki Dorina, mivel pontosan tisztában van vele, hogy nem könnyű igent mondani arra, hogy anyaként csak a magunk örömére menjünk el pár órára vagy akár egy egész napra.

„Értékelem-e magam annyira, hogy ezt megadjam magamnak? Bízom-e a gyerekeimmel/családommal való kapcsolatba annyira, hogy ezt megtehetem bűntudat nélkül? El tudom-e hinni azt, hogy nem attól lesz jó a gyermekemmel való kötődésem, ha mindig körülötte vagyok? Az anyaság egy olyan láthatatlan munka, ahol nincs a munkaidőnek eleje és vége, folyamatosan igényel. Ebben kellenek levegővételnyi szünetek, ami nem önzőség, nem felelőtlenség és bizony van, hogy nem elég 1-2 óra távollét. Mert mire megérkeznénk oda lélekben, már indulhatunk is vissza, ezért inkább meg sem próbáljuk még egyszer.” - mondta Dorina, aki azt is meg tudta erősíteni, hogy nem elvárható, hogy eszébe se jusson az édesanyának a gyermeke(i) a távollétében. „Nem is ez a cél. Nem lesz már teljesen ugyanolyan az élete, mint gyermekei születése előtt és ez így van rendjén. De újratanulva magát ezekben a szünetekben egyre könnyebben kapcsol át a szerepei közt, visszatérve pedig kiegyensúlyozottabb, türelmesebb anyát kapnak vissza otthon, aki nem csupán robotpilóta üzemmódban van, (így hiába van folyamatosan jelen, mégsem elérhető érzelmileg), hanem valódi, értékes jelenlétben tud kapcsolódni a családjához.”

Mindezek után nekem már csak az a kérdésem így a cikk végén, hogy tervezel-e és ha igen, mikor mész legközelebb anya szabira?