Emberkísérlet: 30 nap, 30 felturbózott selfie

Szeretném leszögezni, hogy egy teljesen átlagos kinézetű 36 éves nő vagyok. Reggel én is épp úgy kelek ki az ágyból, mint bárki más: püffedt a szemem, alig látok ki rajta, a bőröm gyűrött, ráadásul a reggeli fény kegyetlenül kihangsúlyozza minden apró bőrhibámat. De soha nem zavart igazán, hogy nem születtem szupermodellnek, és minden nap jó pár percet töltök azzal, hogy sminkkel elfedjem, amit lehet, illetve kihangsúlyozzam, amit igazán szeretek magamon. Vagyis, nem zavart ez a tény, egészen addig, míg rá nem vettem magam arra, hogy 30 napon keresztül csodásra maszkírozott selfieket készítsek magamról. Napról napra olyan arcot varázsoltam, amilyet, ha megfeszülök, akkor sem fogok a tükörben soha viszontlátni.

Miért vágtam bele? Az elmúlt években sokat olvastam arról, hogy a különféle szépítő appok és AI megoldások torzítják a fiatalok önképét, ezért döntöttem úgy, kipróbálom, vajon mennyire változtatnak meg engem ezek a manipulált fotók. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kísérlet után romjaiból kell újraépítenem az önképemet. Bár nem jöttem ki túl jól a szituból, bízom benne, hogy a történetem hasznos lesz minden olyan fiatal lánynak, aki beleesett a feltuningolt selfiek csapdájába. Vagy szüleiknek, akik ezután még nagyobb odafigyeléssel fordulnak a gyerekeik felé, ha azt látják, valamiért elégedetlenek önmagukkal.

A női nem tündöklése és bukása 

Szóval, ahogy írtam, egy ártatlan játéknak indult, nem gondoltam, hogy különösebben hatással lesz rám ez a 30 nap. A munkában, reggel a troli megállójában vagy épp este  vacsora után kitartóan készítettem magamról a selfieket, majd sorra rápróbáltam a filtereket. Általában hosszas tépelődés után választottam ki a kedvencemet. Ám ahogy teltek a napok, egyre kevésbé tűnt ártatlan játéknak ez az egész, kezdtem nagyon megváltozni. Amíg két filter között a valódi önmagam nézett vissza rám, a pórusaim egyre tágabbnak, a bőröm fakóbbnak, megviseltebbnek tűnt és az arcomat pedig elkezdtem férfiasnak látni. Mi a fene? 

Majd amint betöltött a feltupírozott kép, elárasztott valamiféle eufória. Szépnek, nőiesnek éreztem magam, mint még soha, és ahogy teltek a napok, felépítettem magamban egy egészen fals önképet, ami elbűvölt. A rabjává váltam. 

Facetune-tól a plasztikai sebészig

Nagyon erős társadalmi nyomás van rajtunk azzal kapcsolatban, hogy jobban nézzünk ki. Kutatások százai bizonyítják, hogy az, aki megfelel az aktuális szépségideálnak, előnyhöz jut, nemcsak a magánéletében, de a munka világában is. Nem csoda, hogy ha a valóságban nem is felelünk meg ennek az ideálnak, legalább az online térben megpróbáljuk a szebbik - nem is létező - arcunkat mutatni.

A gond csak az, amit a JAMA Plasztikai Sebészet című amerikai orvosi folyóiratban 2018-ban megjelent cikk is hangsúlyoz, hogy a szűrővel ellátott képek „elmoshatják a valóság és a fantázia határát”. Nem túl egészséges újra és újra szembesülni a szakadékkal, ami a valódi éned és az „ideális” éned között tátong, különösen akkor, ha nem simulsz bele a nagy szépségmárkák által közvetített normába. Ennek tükrében talán nem meglepő, hogy a gyakori képmanipulálás után egyenes út vezet a plasztikai sebészek rendelőiig, ahol a fotóinkat felmutatva definiáltabb arcélet, piszébb orrot, nagyobb szájat és szemet varázsoltatnak maguknak zömében a nők, és jellemzően egyre fiatalabb korban.

Szépek vs. csúfok

De vissza a kísérlethez. Ahogy észleltem magamon a változást, egyre mélyebben együtt tudtam érezni azokkal a fiatalokkal, akiknek épp alakulóban van az énképük, és akik javarészt a social media térből várják a visszacsatolást. Láttam magam előtt, ahogy feltöltenek egy tökéletesre maszkírozott selfiet, amire ömlenek a like-ok, végül a fiatal már másra sem tud gondolni, csak arra, hogy ez a cseppet sem valós énképe az elfogadott, ez a norma, ezért szeretik. 

A Netflixen ekkoriban találtam rá a Csúfok című filmre, ami egy disztópikus világban játszódik, ahol egy fiatal lány éppen a kötelező plasztikai sebészeti beavatkozására vár. A filmbeli világ tudósai szerint ugyanis csakis akkor hidalhatók át a társadalmi egyenlőtlenségek, ha mindenki saját maga Insta-kompatibilis másává válik. (Az már csak hab a tortán, hogy a beavatkozás után üresfejű gépekként működnek tovább a delikvensek, de ezt az ajtót most nem nyitom ki.) A filmet egyébként roppant károsnak találtam, ugyanis azt állítani a főszerpelőt alakító Joey King csúf, elég erős túlzás és rossz üzenet a mozit néző fiataloknak. 

Törések 

„Az AI alapú képmanipuláló appok veszélye abban áll - mondja Németh Bianka, pszichológus -, ha túl sokat használjuk, egy idő után az identitásunk berepedezik, vagy ha drasztikusak akarunk lenni, megtörik. Egy olyan énképpel fogunk azonosulni, amelyet mesterségesen alakítottunk ki magunknak, a tükörben látott valónk pedig furcsán idegennek tűnik majd. Ez hosszú távon erodálja a magabiztosságunkat, súlyos esetben elszigetelődünk és akár komolyabb depresszió is kialakulhat.” Sőt, a képeink gyakori manipulálása testdiszmorfiás zavarhoz (BDD) is vezethet, ami egy súlyos mentális állapot, amelyben az ember megszállottan foglalkozik a megjelenésében észlelt hibákkal. „Persze lehetnek olyanok, akik különösebb rossz érzés nélkül tudják használni ezeket az appokat. De azok számára, akik bizonytalansággal küzdenek a megjelenésükkel kapcsolatban, az általuk hibának vélt dolog digitális korrigálása pillanatnyi megkönnyebbülést hozhat a szorongásukra, ez pedig végzetes lehet.” Az elmúlt években több kutatás is foglalkozott a témával és mind a fenti állításokat erősítette.

Magányra ítéljük önmagunkat

A pszichológus szerint a jelenség egyik legrosszabb következménye, hogy „ez a kreált énkép sokakhoz eljut a social media platformokon keresztül, és egy személyes találkozó során az ismerőseink esetleg szóvá teszik a valós és az online énünk között tapasztalt különbséget. Hosszú távon odáig fajulhat a dolog, hogy elszigetelődünk, bezárunk, nem keressük a személyes kapcsolódásokat. Ezzel párhuzamosan a valóságunk nagyon beszűkül, elmagányosodhatunk, az identitásunk egyre inkább torzul, ahogy építjük magunkban ezt a hamis illúziót, az online módosított éneképünket." 

Az egyediségben rejlő erő

Nem akarom az ördögöt a falra festeni, hiszen ha időben kapcsolunk, visszafordíthatjuk a folyamatot, és újra megtalálhatjuk az egyediségünkben lévő szépséget. „Ha változtatni akarunk töröljük nemcsak az applikációt, de azokat a képeket is, ahol nem önmagunk vagyunk - mondja Németh Bianka. Ezután jöhet egy klassz gyakorlat, a fenti ellentétje: kezdjünk egy hónapig minden egyes napot azzal, hogy 2-3 percig megfigyeljük magunkat a tükörben. Elsőre kellemetlen lesz, hiszen csak a hibákra tudunk koncentrálni, de aztán elkezdjük meglátni magunkban az apró szépségeket, amiktől egyediek és különlegesek vagyunk. Kitartó munkával vissza tudjuk építeni az egészséges önképet." Nem állítom, hogy a 30 napos kísérletet telejsen kihevertem, sőt, azt sem, hogy könnyű volt a cikk megírása után megszabadulni a fenti módosított selfie-ktől, de haladok. Minden nappal közelebb jutok ahhoz, hogy újra szeressem a kissé pufi arcú, egyáltalán nem szimmetrikus valómat.