Kamasz-kór: Mi marad, ha kilátástalan a jövő és a szülők is eszköztelenek?

Talán csak az nem találkozott még a Netflix új, Kamaszok című sorozatával, aki szándékosan nem akart. Az elmúlt hetekben a közösségi média, a kritikák és a baráti beszélgetések is visszhangozták a hatását. Egy család vívódásait követjük nyomon négy különböző időpontban, ahogy fokozatosan kibontakozik a 13 éves Jamie által elkövetett bűncselekmény és annak körülményei. A bravúros egysnittes megoldások miatt úgy érezzük, mintha ott állnánk a sűrű események közepén. A tabu témák elől nincs menekvés, ahogy a nézői tehetetlenség érzése elől sem: mintha egy légy lennénk a falon, aki mindent lát, de nem tud közbeavatkozni. És talán ez a legfájóbb. Pont úgy, ahogyan a szülőknek is, akik kitaszítottnak és eszköztelennek érzik magukat az ajtók mögött, ahonnan nincsen bepillantás arra, hogy mi történik egy kamasz érzelmi világában.

Kevés is elég

Bárkiből lehet áldozat, ugyanúgy, ahogy bárkiből lehet elkövető is. Nem kell mélyszegénységből jönni vagy problémás családban felnőni ahhoz, hogy rossz irányba forduljon valaki élete. A középosztályból származó, szerető szülők mellett élő Jamie jó tanuló volt, sportolt, és otthon minden lehetőséget megkapott a boldoguláshoz. Mégis, valahol útközben elveszett. A barátai hatása, a bizonyítási kényszer és a feldolgozatlan sérelmek olyan döntések felé sodorták, amelyek megpecsételték a sorsát. A minisorozat fájdalmasan mutatja meg, hogy a veszély nem mindig kívülről érkezik – néha belülről, csendben épül fel, és csak akkor válik láthatóvá, amikor már túl késő.

A kamaszoknak még nincs meg az a védekezési rendszerük, mint a felnőtteknek. Egy bántó szó, egy elutasítás, egy félresiklott kapcsolat, mind olyan traumák lehetnek, amelyeket egy felnőtt talán könnyebben feldolgoz, de egy magára hagyott serdülő nehezen birkózik meg velük. Ijesztő és egyben szemfelnyitó a tény, hogy mennyire kevés is elég egy tragédiához.

A szobájában biztonságban van?

A sorozat egy pontján a következő sorok hangzanak el az apától: „Dehát a szobájában volt, nem? Biztonságban volt, nem? Legalábbis azt hittük. Ott csak nem történhet baj.” De vajon tényleg biztonságban van ma egy gyerek a zárt ajtók mögött, a telefonja társaságában? Vagy akár folytathatnánk a sort: az iskolában, az utcán vajon biztonságban van? Az online világ olyan, mint egy láthatatlan társ, aki mindenhova követ. Ott van a nyomodban, és az otthon, ami régen a pihenés és elvonulás színtere volt, ma már nem az a menedék, ami egykor volt. Egy szoba ajtaja becsukódhat, de a digitális tér kapui soha nem záródnak be. Ugyanakkor az is világos, hogy szülőként nem figyelhetjük árgus szemekkel null-huszonnégy a gyerekeink minden mozzanatát, ahogy nagyon szépen kifejezi ezt Jamie apja is. De ha nem ezt, akkor mit tehetünk mégis?

Szülők, akik a szeretet és tehetetlenség határán egyensúlyoznak

Nagyon nehéz megtalálni az egészséges egyensúlyt a leválás és a szülői felügyelet között. A kamaszkor megköveteli azt, hogy a gyerekeknek nagyobb privát szférát engedjünk, de ez nem jelentheti azt, hogy kiszorulunk szülőként a peremre és tehetetlenül kell végignéznünk az eseményeket. Épp ellenkezőleg, azt gondolom, hogy azzal tehetünk a legtöbbet, ha belefurakodunk, mélyre ássuk magunkat a kamaszkorba. Abba a világba, ahol a gyerekünk él. Fel kell vennünk a lépést, ismernünk kell azokat a szavakat, trendeket, emojikat, amiket használnak. És érzékenynek kell lennünk annyira az apró jelekre, hogy észrevegyük egy-egy hangsúlyból, vállrándításból, ha valami bántja a gyerekünket. Túl sok fiatal él ma úgy, hogy senki nem hallja, és látja őt igazán. Ülnek az iskolapadokban, görgetik a közösségi médiát, mosolyognak a családi vacsorán – és közben belül csendben széthullanak. De, ha te felnőttként ott vagy, és része vagy ennek a világnak, akkor azt tudod mondani: „Látlak téged és értem min mész keresztül. Oldjuk meg együtt.” Ez az egyetlen mód, a megelőzésre.

Az utolsó részben nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a szereplők szájába adjanak olyan mondatokat, amiket minden szülő érez. „Hol rontottam el?” „Tehettem volna többet?” „Mi csináltuk.” Sőt még arra is utalnak, hogy a testvért, akit ugyanolyan neveltetésben részesítettek, nem rontották el. Amikor megtörténik a baj, akkor emberi mivoltunkból adódóan próbálunk mindig bűnbakot keresni. De nem dobhatjuk rá ezt a súlyt csak a szülőkre vagy a tanárokra, hiszen ez egy olyan rendszerszintű probléma, amiben mindenki valahol egyszerre áldozat és bűnelkövető. Ez a 21. század hatalmas feladata, amit mindenki a maga módján próbál megugrani.

Hiányzó jövőkép – apró, de annál fontosabb részlet, amiről megfeledkezünk

Nagyon sok téma felbukkant a sorozat kapcsán: az incel-kultúrától kezdve, a közösségi média negatív hatásán át, egészen az elmagányosodásig. De egy nagyon fontos aspektusról nem esik elég szó, méghozzá a hiányzó jövőképről. Az egész sorozatot áthatja a kilátástalan, bizonytalan jövő, amibe nem jó gyereket szülni, ahol a tanárok ki vannak égve és ahol a férfiak (és kamasz fiúk) inkább az önkéntes cölibátust választják, mert nem látnak reményt egészséges párkapcsolatra. Ezek olyan szélsőséges narratívák, amelyek mélyre nyomják az embert és elhitetik vele, hogy nincs kiút. Ha a társadalmi diskurzus állandóan a hanyatlásról, a lehetőségek szűküléséről és a reménytelenségről szól, akkor egy fiatal számára nehéz elképzelni egy olyan jövőt, amelyben érdemes küzdeni. Ebben hatalmas felelősségünk van, nekünk felnőtteknek. A kamaszkor a bizonytalanság időszaka, ha mi is belefáradunk abba, hogy perspektívát nyújtsunk, akkor ki fog?

Hol kezdődik a szülő felelőssége?

A Kamaszok egyik legnehezebb kérdése nem az, hogyan történhetett meg mindez, hanem hogy kinek a felelőssége. Kicsiben sok szülő átél hasonló dilemmákat. Jól ismerjük azt a gyomorszorító érzést, amikor behívnak az iskolába, mert a gyerek rossz fát tett a tűzre: megütötte a padtársát, ellopott valamit vagy kiközösített valakit. A tanár csak néz rád és válaszokat vár – miközben te magad is ugyanolyan tanácstalan vagy, mint a gyereked és csak pörögnek a gondolataid, hogy hol ronthattad el. Egyszerre szeretnéd megvédeni a gyerekedet, kérdőre vonni a viselkedését és közben belül ostorozod magadat, amiért mindez megtörténhetett. A külvilág megkérdőjelezi a szülői kompetenciádat és ezzel egyidőben pedig az első baklövés után „rossz gyereknek” könyvelik el a gyerekedet.

Mit tehetünk? Hogyan állhatunk ki a gyerek mellett úgy, hogy nem oldozzuk fel őt?

Szülőként az egyik legfontosabb dolgunk, hogy ott legyünk akkor is, amikor nehéz. Ne mentsük fel, ne tegyük semmissé a hibákat, de ne is bélyegezzük meg a gyereket. Segítsünk neki megérteni: nem a viselkedésed vagy – hanem az, amit kezdhetsz vele. Nem rossz gyerek, hanem egy gyerek, aki rosszul viselkedett. Ez hatalmas különbség. Az iskolai konfliktusoknál nem érdemes azonnal megoldást keresni, hanem kérdezni és hallgatni. Mi történt? Te hogyan láttad? Mit éreztél? Mi volt a legnehezebb? És csak utána jöhet az „és most mit tegyünk?” Nem védve, nem vádolva, hanem vele együtt gondolkodva.

A mi szülői reakciónk lesz az ő belső hangja. Az ítéletünk vagy az elfogadásunk. A kérdés az, mit akarunk neki megtanítani: hogy hibázni végzetes, vagy hogy hibázni emberi dolog, ráadásul kijavítható.

Ugyanez a mentalitás érvényes önmagunkra is. Ahelyett, hogy elkezdenénk büntetni magunkat, amiért rossz gyereket neveltünk, elrontottuk, inkább tegyünk egy lépést hátra és nézzük meg hol csúszott hiba a gépezetbe. Beszélgettünk eleget? Tudtunk kellő figyelmet fordítani egymásra? Túlingerelt vagy túl stresszes volt az elmúlt időszak? Ha pedig megtaláltuk a válaszokat, akkor kimondható: „ezt eddig nem csináltam a legjobban, de mostantól jobban odafigyelek.” Nem tudunk és nem is kell tökéletes szülőnek lenni, de nagyon fontos azt észben tartani, hogy végső soron nem a hibák elkerülése a cél, hanem hogy legyen elég bizalom és elég erős kapcsolat ahhoz, hogy együtt ki lehessen jönni még a legnehezebb helyzetekből is.

Végül pedig, ami miatt a Kamaszok frissítő üdeséget hoz a filmiparba, hogy nem akar megnyugtatni, válaszokat adni, vagy megmagyarázni. Csak felráz. De ha a néző a stáblista lepörgése után még sokáig maga elé meredve ül, ha egy szülő másnap kicsit figyelmesebben hallgatja meg a gyerekét, ha egy tanár máshogy néz a tanítványaira, vagy ha egy kamasz felismeri, hogy nincs egyedül a küzdelmeiben, akkor a sorozat már elérte a célját.

A kérdés csak az: vajon mit kezdünk ezzel a felismeréssel? Vajon képesek vagyunk másként, kicsit jobban odafigyelni, közeledni? Vagy csak egy újabb megrázó történetként tesszük el a többi közé, és hagyjuk, hogy minden menjen tovább ugyanúgy?

Nyitókép: Netflix