Valóban a gyermekünk szükségleteit vesszük figyelembe, vagy a saját félelmeink (szabályok, feltételezések, hiedelmeink) vetülnek rá a gyermeknevelési döntéseinkre? Szücs Szilvi CBT konzultáns, kamasz – szülő mediátor írása.
Nézzünk három olyan helyzetet, amely a kamasszal élés során a családok többségében előfordulhat. A szülői reakciók és válaszok természetesen egyediek, attól függően, hogy a felnőtt hogyan látja az adott helyzetet, mit gondol róla és milyen érzései vannak vele kapcsolatban.
I. “Most kilencedik osztályos a fiam és teljesen elengedte a tanulást. Eddig viszonylag jól tanult, fel is vették egy elég jó középiskolába – mondjuk nem az elsőként megjelölt suliba –, de szeptember óta rosszabb jegyeket hoz, mint az általánosban. Mondom neki mindennap, hogy tanuljon, mert le fog maradni, de nem érdekli. Azt mondja, hogy bízzam ezt rá, de én tudom, hogy nehéz lesz majd egyszerre bepótolni mindent. Vagy tanul, vagy nem tanul, ilyen egyszerű.”
II. “Már előre félek a karácsonytól, mert a lányom az utóbbi időben egyáltalán nem hajlandó – vagy csak nagy viták árán – részt venni közös, családi kirándulásokon, összejöveteleken. Még csak 16 éves, tehát azt gondolom, hogy nemcsak a barátaival kellene töltenie a szabadidejét, hanem velünk is. Persze a karácsony az kicsit más, tudom, a szűk családi ünnepséget szereti és várja is, de mégis aggodalom van bennem. Biztos, hogy botrány lesz családon belül az egészből!”
III. “15 éves elmúlt a fiam és az a problémám vele, hogy nem motivált. Én ilyen idős koromban már tudtam, hogy mit akarok csinálni a gimi alatt, sőt utána is! Azt látom, hogy nem érdekli semmi, csak az online világ, a barátai, állandóan zenét hallgat és focimeccseket néz. Ő is jár foci edzésre, hetente háromszor. Ezen kívül semmi. Hiába mondjuk neki, hogy mi mindent csinálhatna, állandóan ötletelünk, de azt mondja, hogy nem érdekli őt. Csak erre tudok gondolni, hogy aki motivált gyerekkorában annak könnyebb az élete, aki nem, annak nehezebb.”
Amikor erről (vagy ehhez hasonló helyzetekről) beszélgetek a szülővel, akkor mindig azzal kezdem, hogy pontosan mondja el: mi váltotta ki benne az aggodalmat, mi volt a konkrét helyzet. Általában beszélni valamiről könnyebb, de elkezdeni változtatni a gondolkodáson mindig csak konkrét, valóságos helyzeteken keresztül lehet.
Nem az adott helyzet önmagában a probléma, hanem az, amit gondolunk róla, amit érzünk vele kapcsolatban
Tehát első lépésként gondoljuk végig az adott helyzetet, hogy mi történt pontosan és azt is, hogy mi volt az automatikus, azonnali gondolatunk. Negatív automatikus gondolatai mindannyiunknak vannak, olyanok ezek, mint a felhők az égen: jönnek – mennek, de van, hogy velünk vannak napokig. A baj az velük, hogy ezek a gondolatok pontatlanok, torzítjuk őket, nem tudatosak és ismétlődnek. Ha megvannak ezek a gondolatok (több is lehet), akkor még azt is tegyük hozzá, hogy milyen érzés társult ehhez és mit tettünk utána, hogyan viselkedtünk.
Miért van erre szükség? Azért, mert nem az adott helyzet önmagában a probléma, hanem az, amit gondolunk róla, amit érzünk vele kapcsolatban. Ezért is van az, hogy egy másik ember teljesen másképp látja ugyanazt a helyzetet, mint mi.
Nézzük meg a példa helyzeteinket!
Az első helyzetben ez így nézhetett ki: amikor kedden hazaértem, azt láttam, hogy a fiam táskája a bejáratnál van és ő a szobájában “kockul”, természetesen nem tanul. Az első gondolatom az volt, hogy hiába beszéltük meg tegnap ezt a kérdést, akkor sem érdekli, amit én mondok neki, az ezek szerint egyáltalán nem számít. Ahogy általában semmi nem számít, amit mondok. Nagyon mérges lettem és tehetetlennek éreztem magam. Bementem a szobájába és “lekiabáltam a fejét”, majd válasz nélkül hagyva (úgyis tudom, hogy mi a válasz) elkezdtem vacsorát készíteni a családnak.
A második helyzetben: tegnap vacsoránál szóba került a karácsony, hogy milyen programokat tervezünk, mikor – kihez kell mennünk családilag. Amikor elkezdtünk erről beszélni éreztem a gyomromban a szorítást és az volt a negatív automatikus gondolatom, hogy biztos nagy vita lesz megint, hogy a lányom nem akar majd eljönni az unokatesómékhoz, miközben nekem ez nagyon fontos lenne, nem mondhatom azt, hogy nem megyünk. Annyira idegesnek és összezavartnak éreztem magam, hogy felálltam az asztaltól és végül nem beszéltünk a témáról.
A harmadik helyzetben: a hétvégén eldöntöttük a feleségemmel, hogy beszélek Marcival, hogy ez így nem mehet tovább, nem lehet egész hétvégén a szobájában, értse meg, hogy ha nem aktivizálja magát, akkor elmegy a kamaszkora a semmittevésben. Az volt az első gondolatom, hogy biztos azért nem motivált, mert azt gondolja, hogy ennek nincs értelme, illetve, hogy neki már megvan a saját története, csak azt nem mondja még el nekünk. Szomorú lettem emiatt és tanácstalan. Amikor benyitottam hozzá ezt a gondolatomat azonnal meg is osztottam vele, amiből egy veszekedés alakult ki köztünk.
A gondolat – érzés – viselkedés háromszöge és ami utána jön
Ugyanaz az esemény mindenkinél más gondolatokat és érzelmeket indít el, és ezek határozzák meg, hogyan érezzük magunkat, és hogyan reagálunk rá. A kognitív viselkedésterápia(CBT) abban segít, hogy jobban megértsd ezeket a gondolati mintákat, és megtanuld átalakítani azokat.
Kérdések, amelyeket feltehetünk magunknak, miután visszaidéztük az adott szituációt:
1. Mennyire reális az aggodalmam a helyzethez képest?
Mi lenne, ha ez más gyerekével történne, nem az enyémmel? Ugyanígy reagálnék? Lehet, hogy az én félelmem túlzott vagy nem a valós helyzetből ered.
Legutóbb, amikor hasonló helyzetben voltam mi történt?
Mi a konkrét “bizonyíték” arra, hogy amit gondolok, az 100%-ban igaz.
Mi szól ellene?
2. Van-e valami saját múltbeli élményem, ami miatt most túlreagálhatok egy helyzetet?
Például: mindig jól kellett teljesítenem, ez volt a szüleim elvárása. Gyerekként jól kellett viselkednem, hogy lássák a szomszédok, hogy jó gyerek vagyok. Lehet, hogy a régi fájdalmaid aktiválódnak, nem pedig a gyereked konkrét helyzete okoz valódi félelmet.
3. Mennyire torzítom a gondolataimat – kognitív torzítás –, amit észre sem veszek?
Ilyen lehet az első esetben az ún. “fekete – fehér” gondolkodás, a második esetben a “katasztrofizálás”, a harmadik szituációban pedig a “gondolatolvasás”.
Mit szeretnék valóban elérni az aggodalmammal? Azt akarom, hogy biztonságban legyen? Vagy hogy ne kövessen el hibákat? Vagy talán, hogy ne sérüljön az én szülői kompetenciám képe?
Ez segíthet elválasztani a gyerek érdekeit a saját szükségleteidtől.
A végére hagytam a legfontosabbat: vajon mit mondana a gyermek, ha megkérdezném őt erről a helyzetről? Képes vagy őszintén meghallgatni, mit érez, és mit gondol a saját helyzetéről? Ha a párbeszéd kizárólag abból áll, hogy ő védekezik, akkor ott valószínűleg kevés tér marad a gyerek valós szükségleteinek felismerésére.
Magyarország vezető infokommunikációs szolgáltatója
Ha a gyereked nem tud valamit, akkor téged fog kérdezni. De ha te szülőként nem tudsz valamit, akkor kihez fordulsz? Jó kérdés. Ezért hoztuk létre a Hello Szülőt, ahova kérdésekkel érkezel, és ahonnan válaszokkal léphetsz tovább.
