A karácsony nem szólhat a cseszegetésről

Anyaként a karácsony egy egészen új dimenzióját élem meg. A csoda nagyrészt rajtam múlik, én generálom, és mondhatom, ez még fantasztikusabb dolog, mint mindaz, amit gyereként átéltem. Látni a gyereked arcát, miközben tágra nyílt szemmel és teljes lényével átadja magát a varázslatnak, semmihez sem hasonlítható érzés, még akkor is, ha sok munka és idegeskedés van mögötte. Anyaként már teljesen másképp várom a karácsonyt. A kislányom ámuldozó arca lebeg előttem, a többi részletkérdés.

A köztes időszak

De mi történik azokban az években, amíg az ember gyerekből átmegy szülőbe? Amúgy is furcsa életszakasz ez minden ember életében. Bárcsak lenne rá szebb szavam, de ez a b@szogathatóság mekkája, ilyenkor a legkönnyebb fogást találni egy fiatal felnőttön. És a környezet általában meg is találja ezt a fogást. Meggyőződésem, hogy amikor az ember először kezdi azt érezni, sőt, már a világ is azt érezteti vele, hogy nem gyerek, az szinte eufórikus élmény. Saját maga döntheti el, hogy ellóg egy órát az egyetemen, hogy nem eszik levest és főételt, hanem édességet ebédel... egyszerűen fogalmazva, hogy önmaga ura lesz. Ez nagyon jó érzés, mégis az ember hajlamos ilyenkor két világ között érezni magát. Ő már nem gyerek, ezt kikéri magának, a szülei szemében azonban valószínűleg nem ilyen egyértelmű a helyzet. Ők még mindig a közelben akarják tudni, gondoskodni akarnak róla, tudni akarják, mi folyik körülötte, és ez – lássuk be – néha elég idegesítő tud lenni. A családosok hajlamosak nem komolyan venni az egyedülálló fiatalokat, sőt az sem ritka, hogy saját választásaikat és életmódjukat szeretnék mindenáron átadni azoknak, akik egyelőre máshol tartanak az életben.

Épp ezért ebben az életkorban kifejezetten terhesek tudnak lenni a családi összejövetelek, sőt, egyenesen frusztrálóvá is válhatnak. Az ember egy idő után már szinte előre tudja, ki mivel fogja inzultálni (hogy ne a csúnyább szinonimát használjam). Biztosan előkerül a párkapcsolat témája, előrehaladottabb esetben már a gyerekkérdés is. De jönnek a karriertanácsok, és velük együtt a kérdésnek álcázott ítélkezések is. Vannak helyek, ahol ezt az idősebbek egyenesen viccesnek tartják, és nem veszik észre, hogy mindaz, amivel az „áldozatukat” terhelik, valójában az ő elakadásaikról, sikertelenségeikről, boldogtalanságaikról szól. Ez súlyosabb esetben, vagy ha olyan fiatal felnőttel csinálják, aki épp nincs jól, egyenesen toxikus tud lenni. És azt is eredményezheti, hogy valakinek évekre elmegy a kedve a családi összejövetelektől, és aztán már azért lehet őt cseszegetni, amiért ezeket minden évben rendre lemondja valami mondvacsinált indokkal. Márpedig az kinek jó?

A Telekom karácsonyi kisfilmjében a Jézuska helyett a nagymama tölti be a megváltó szerepét, és oldja fel ezt a kellemetlen helyzetet egyetlen kérdéssel. Minden családba kell legalább egy ilyen családtag! Valaki, aki gondoskodik arról, hogy az együtt töltött idő mindenki számára jó érzés legyen. Valaki, aki miatt azok a családtagok sem maradnak távol, akik épp semmit sem tudnak „felmutatni” az életben. Aki azokhoz is ugyanolyan szeretettel és érdeklődéssel fordul, akik talán egyenesen szoronganak attól, hogy együtt kell lenni, életkortól, családi helyzettől függetlenül. A karácsony sokaknak nehéz, mert előhívja az emberből a hiányokat, a veszteségeket, a gyászt. Egy ideális világban a családi fészek mindenki számára biztos pont kellene, hogy legyen, de sajnos sok helyen egyáltalán nem az.

A karácsonyi reklámok mindig különlegesek, és még arra is képesek, hogy tükröt tartsanak és segítsenek bennünk felidézni az igazán fontos dolgokat. Csak remélni merem, hogy aki már élezi a kardját, hogy karácsonykor bevigyen néhány szúrást, gondolkodóba esik, és talán tényleg csak azt kérdezni majd: boldog vagy?