„A lányom szó szerint a saját bőrén tapasztalta meg a közösségi média káros hatásait”

Mit tettetek ekkor?

Rögtön léptünk, de mindenekelőtt ott voltunk mellette, segítettük, támogattuk. Szakemberhez is fordultunk, mert tudtuk, hogy ez túlmutat a kompetenciáinkon. Ám érdekes, hogy a sorsfordító löketet a nővére adta neki. Amikor ő az asztalra csapott, és mondta, hogy nem csinálhatja mindezt tovább, azt meghallotta. Tőlünk nem. Ezután kezdett el változtatni, lett közreműködő és hagyta nekünk is, hogy segítsünk.

Hogy látod, volt egyébként bármi kisgyermekkori előzménye, trauma, bármi, ami elvezethetett idáig?

Egy olyan gyerekről van szó, akinek nem igazán voltak traumái. Szeretetteljes, biztonságos közegben nőtt fel. Természetesen a környezetében látott ő is traumát, hiszen a széltől még én sem tudom megóvni. De mi tényleg jó, bizalmi viszonyban voltunk mindig. Szülőként próbáltam mindenben támogatni, és soha nem is volt közöttünk tabu téma. A megfelelő időben és módon mindenről tudtam beszélgetni vele, reflektálni a kihívásokra. Tényleg úgy éreztem, hogy sikerült megteremteni azt a bizalmi viszonyt, hogy ha bármi problémája van, akkor hozzám fordul, és hogy felkészítettem mindenre őt is és magamat is.

Akkor mégis mi boríthatta meg?

Alapvetően nehezen találta a helyét az iskolában az osztályában, kihívás volt kapcsolódnia a többiekhez. Úgy érezte, nem fogadják el a megszokottól eltérő öltözködési stílusát és emiatt célpontja is volt egy ideig a bullyingnak. Ezt még szülőként én is tapasztaltam, amikor egy, az iskolából ismerős anyuka felhívott, hogy milyen a megjelenése és mi történik vele, tehát valóban helyeződött rá extra, nem kívánt figyelem.

Erre az alaphelyzetre jött rá a Covid, a bezártság, a szorongás és a közösségi média. Mindezek abban a korban, amikor a legbizonytalanabb volt az énképe, amikor még maga sem tudta megmondani, hogy kicsoda ő valójában. A közösségi médiában viszont épp olyan kihívás ment, hogy ha van mentális betegséged, vállald fel. És talán úgy érezte, hogy unalmas, ha nincs semmi baja. Na, ez meg aztán még inkább ráerősített a bizonytalanságára, ami végül akkora feszültséget okozott, ami végül az önmaga vagdosásán keresztül jött ki belőle. És akkor „végre” volt valami, tehát kvázi generált magának valamit, és így ő is különleges lett.

A legtöbb szülő hasonló esetben rögtön magát hibáztatja és teszik fel a „hol rontottam el?” kérdést. Te is feltetted?

Így utólag azt mondom, lehet, hogy szigorúbb szabályokat szabhattam volna a közösségimédia-használat területén. Jól informáltam a lányom (például sokat beszélgettünk az étkezési zavarokról, a függőségekről, ismeretlenekkel való kapcsolódás kockázatairól, vagy a digitális világban rejlő veszélyekről, mint az adathalász próbálkozások, csalások, stb) és bíztam abban, hogy képes jó döntéseket hozni. De ezek olyan platformok, olyan algoritmussal, ahol a felhasználó nagyon védtelen lesz. Nagy önismeret és önfegyelem kell hozzájuk, és utólag már látom, hogy tévesen, de akkor azt hittem, hogy egy ekkora gyerek meg tudja ezt tenni. Nem tudja. Talán túlságosan megengedő, felhatalmazó közeget teremtettem, amiben így kívülről nem tudtam biztonságos keretet tartani, pláne, hogy olyan dologba csöppent végül ezzel az önmaga vagdosásával, ami nem volt a radaromon, egyszerűen nem tudtam, hogy ez egy létező jelenség. És ebben ez a legrémisztőbb, hogy nekünk manapság mennyi olyan dologgal kell megküzdenünk, amire egyszerűen képtelenség felkészülni. Amire nincs mintánk, sem megoldási mintázataink. Ezek annyira új dolgok, amikkel a szüleimnek anno nem hogy feladatuk nem volt, de sokról talán még ma sem tudják, amikor mondom, hogy micsoda.

Úgy kezdted, hogy azért mesélsz, mert a példátokkal másoknak szeretnél segíteni. Mit tanácsolsz a szülőtársaidnak? 

Hatalmas arcon csapás volt, hogy a tudatos odafigyelés ellenére sem lehet mindenre felkészülni, hanem folyamatosan jelen kell lenni, utánaolvasni, tanulni és képezni magunkat. Amikor ez az egész elkezdődött, még nem voltam a platformokkal ennyire tisztában. Nem láttam az ebben rejlő kockázat mélységét. Persze, tudtam, hogy a sok képernyőzés nem tesz jót a gyerekeknek, hogy milyen hatással van az idegrendszerükre, és így tovább. De ez ennél jóval több. Az, hogy valóban milyen típusú tartalom jut el a gyerekeinkhez... Hogy az algoritmus mit lát, és utána mit dobál be neki még intenzívebben. Hogy az én lányomat a végén már csak konkrétan olyan tartalmak vették körbe, hogy mit csináljon magával, és azt hogyan rejtse el előlünk. 

És hol tartotok, hogy vagytok most? 

Szerencsére most, három évvel az egész kirobbanása után azt mondhatom, hogy sikerült nagyjából magunk mögött hagyni ezt a depressziós, nehéz időszakot. Tény, hogy sok szempontból építette őt ez a pár év, csak hát milyen áron... Most küzd azzal, hogy mi legyen azzal az irdatlan mennyiségű vágásnyommal. Korlátozzák az öltözködésben és ugye beférkőzik a mindennapi gondolataiba is, hogy vajon mit gondolnak róla mások? Elítélik-e, ha meglátják? 

Persze, ő már megbánta. Ma már ennek hatására sokkal kevesebbet használja a közösségi médiát is, és mi is ott és abban segítünk, ahol tudunk. Most épp abban, hogyan lehet eltűntetni, vagy legalább elhalványítani a hegeket. Mert sajnos azt kell mondjam, hogy a lányom szó szerint a saját bőrén tapasztalta meg a közösségi média káros hatásait. Megelőzhető lehetett volna? Talán igen. Ezért meséltem el, hogy mások ne járjanak így.