„A megújulás képessége nem kor kérdése” - Interjú Ungár Anikóval

- Onnantól nyilván te is bűvésznek készültél?

U.A.: Nem, én színésznő, táncosnő szerettem volna lenni. Az volt a konkrét vágyam, hogy szerepelni fogok. De az apu kitalálta nekem ezt az utat, amiért örökké hálás vagyok, mert végül is egy olyan nők által be nem járt utat talált nekem, ami ritka és kuriózum volt. Ma már sokan vannak nők is, de ez jellemzően férfi szakma. Apu benevezett az 1965-ös Ki mit tud?-ra, ahol az egyéb kategóriát megnyertem, ami óriási löketet adott. De még ekkor is motoszkált bennem a színésznőség, aztán annyi fesztiválra mentünk az apuval, hogy tulajdonképpen elsodort az élet ebbe az irányba.

- Ebben az időben már egyértelmű volt, hogy ez a te utad?

U.A.: Érdekes, de nem. A Bűvészfesztivál kicsit a sporthoz hasonlítható, merthogy a bűvészeten belül is vannak kategóriák. Amikor Párizsban volt a fesztivál, ott 15 nő közül nyertem meg a világ első női bűvésze titulusát, amit három évenként Bécsben megvédtem, és külön előadói díjat is kaptam. Több oldalról voltam megtámasztva, de még akkor sem voltam meggyőződve arról, hogy nekem ez lesz az utam. Valószínűleg azért, mert ez nem az én választásom volt. Nem volt meg az az érzésem, hogy ezt akartam, és elértem. De rájöttem az életem során, és most bölcs fejjel már egyértelműen látom, hogy mindig azok a jó dolgok, amelyek megtalálnak téged, mert azok valódi megtalálások. Valóban azért találnak meg téged, mert te azokat bevonzod. De nem misztifikációval vonzod be, hanem azért, mert arra van képességed, ahhoz van tehetséged.

- Így jött a rádióműsor is?

U.A.: A rádióműsor a Covid alatt jött, amikor mindenki otthon ült, és kevesebb volt az előadás, a felkérés. A Bézs Rádió tulajdonosa, Fodor János hívott, hogy arra gondolt csináljak náluk egy műsort. Mondtam, hogy ne vicceljen, az én műsorom egy mikrofon mögött nem látható. Mire mondta, hogy úgy gondolta, hogy nem varázsolni fogok, hanem műsort vezetni. Először kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy hogy gondolja, ez egy szakma! De erősködött, hogy sokszor hallott beszélni, és nagyon jól beszélek. Persze, ami érdekel a világból, arról órákig tudok beszélni, na, de műsort vezetni? Ráadásul azt is rám bízta, hogy milyen műsor legyen! Végül meggyőzött, és abban maradtunk, hogy pár hétig csinálunk egy próbát, aztán majd meglátjuk. Ebből a pár hétből lett most már több mint négy és fél év.

- Ez nemcsak óriási bizalom, felelősség is. Milyen tematikát találtál ki?

U.A.: Én akkor az egész műsor tematikáját megterveztem. Mert azt tudtam, hogy nem akarok az ismert kollégáimmal beszélgetni. Azt gondoltam, hogyha már valamit csinálok, annak legyen egy üzenete, legyen egy tartalma, ne csak csacsogás legyen. Egy teljesen más szegmensét akartam megmutatni Magyarországnak, ezért olyan emberekkel beszélgettem, akik bárhol máshol születtek a világban, nem magyar az anyanyelvük, de itt élik az életüket, ez volt az ő választásuk. És közben beleépültek az egészségügybe, a kozmetológiába, a gasztronómiába, kultúrába. Merthogy Magyarországra évszázadok óta jellemző az idegengyűlölet, amiből nem igazán tudunk kijönni, és nagyon manipulálhatóak is vagyunk, és én ezt nagyon utálom. Azt gondolom, hogy a Föld színes, és hogy teljesen mindegy, hogy hol leszel sikeres, hogy honnan menekülsz, és hova jutsz el ahhoz, hogy ezt a kis rövid életedet jól éld meg. És senkinek nincs joga azt mondani, hogy te más vagy, ne élj itt! De négy és fél év után be kellett látnom, hogy túl egészséges gondolkodás volt ez a részemről, mert bár színes a világ, elég csúnya időket élünk. Emiatt témavesztett lett a műsorom, és úgy éreztem, hogy már ellenszélben vagyok, ezért muszáj volt változtatnom.

- De az egyértelmű volt, hogy csinálod tovább, csak újra tervezel?

U.A.: Egyértelmű volt, mert rettenetesen beszippantott. Megint azt éreztem, hogy az életben vannak dolgok, amik jönnek felém, és hogyha az a tied, akkor az a tied is lesz. Tehát, ha kínálják, és te úgy érzed, akkor azt csinálni kell. Az egyértelmű volt, hogy csak olyat fogok csinálni, amihez van érzékem. Én is úgy éreztem, hogy ez oké, és a visszajelzések is arra tendáltak, hogy folytassam tovább.

- Mi lett az új koncepciód?

U.A.:  Sikeres, izgalmas nőkkel beszélgetek, akik valamilyen különleges dolgot csinálnak. Illetve, akik inspiráltak férfiakat azzá válni, akivé váltak a művészet bármely területén. Nem vagyok feminista, annak ellenére, hogy egy klasszikus nő vagyok, de úgy nem vagyok konzervatív, hogy akkor be akarom bizonyítani a pasiknak, hogy mi is képesek vagyunk csomó dologra, mert szerintem ez evidencia. Nem tükröt akarok állítani a pasiknak, hogy ezt és ezt mi is tudjuk. Egyszerűen csak be szeretném mutatni azokat a nőket, akik erre tényleg méltók. A nőkérdés a középkor óta sajnos még ma is aktuális. Már a Holdra szállunk, de agyban még mindig komoly elmaradások vannak. Szuper, hogy technikailag mennyire fejlett az emberiség, de az elkeserítő, hogy mentálisan hol tartunk!

- A rádióműsor felváltotta, vagy kiegészíti a bűvészkedést?  

U.A.: Nem, a bűvészkedést sem engedtem el, sőt, abban is megújultam. Szerencsés vagyok, amiért még mindig kíváncsi rám a közönség, de ezen a téren is haladni kell a korral. A varázslaton belül mentálmágiát végzek, ami egy interaktív program tele izgalommal.

- Életed túlnyomó részében te voltál a középpontban. Hogy élted meg, hogy a rádióműsorban nem rajtad van a fókusz?

U.A.: Meg kellett tanulnom csendben lenni, hogy hiába tudok sok mindent a vendégemről, hagynom kell, hogy ő mondjon el dolgokat magáról. Nem volt ezzel bajom, ez a szituáció számomra is egy tanulási folyamat volt, hiszen ezt a szakmát én nem tanultam soha korábban. Ettől is volt rendkívül izgalmas kihívás, az elején hihetetlen flow-ban voltam. Nagyon készültem minden adásra, élveztem, hogy mást is képes vagyok csinálni, mint amit életem nagy részében csináltam. A megújulás képessége minden korban fontos, különösen igaz ez manapság.

- Hogy viseled a kritikát?

U.A.:  Jól, ugyanis kérem. De nem mindegy, hogy kitől kérem. Akármilyen kritika nem érint meg. Amikor no name, arc nélkül mondanak bármit a közösségi médiában az engem abszolúte hidegen hagy.

- Azt, hogy mindig ennyire stabilan állsz a Földön, azt otthonról hozod?

U.A.: Igen. Az, hogy érvényességgel éljek az életben, hogy legyek valaki, csináljak valamit, az nekem fontos.

- Ha padlón voltál, akkor könnyen fölálltál?

U.A.: Könnyebben állok fel, de sosem voltam hosszan padlón. Rendkívül optimista vagyok, és a szüleim megtanítottak engem egy olyan készségre, hogy fölül tudjak emelkedni helyzeteken. Ha nem is rögtön, de tudom azt mondani, hogy oké, ez nem jó, de túl leszek rajta. Vagy ki tudtam mindig venni belőle, hogy mi volt az, amiért ez nekem jött. De nem ezoterikusan, hanem egyszerűen egészségesen. Azon kívül bennem van egy egészséges védelmi mechanizmus, ahol védem magamat, és mindig úgy érzem, talán a szüleim által, hogy én nagyon korán lettem érett. Az, hogy bölcs, azt nem akarom mondani, de átadták a szörnyű élettapasztalataikat a második világháború ideje alatt, amiből én nagyon sokat tapasztaltam. Tehát az ő megtapasztalásuk az az én életemben folyamatosan benne volt, és ez megérintett engem. Hihetetlen technikájuk és intelligenciájuk volt a túlélésre.

- Van egy fiad, akivel a mai napig irigylésre méltó a kapcsolatod. Hogyan tudtad összeegyeztetni a karriert és az anyaságot?

U.A.: Nekem a magánéletem mindig fontosabb volt a karrieremnél, és nem szálltam el soha túlzottan. Én megtanultam elégedettnek lenni, és úgy jól élni, hogy az ne menjen más kárára. Nekem fontos volt, hogy gyerekem legyen. Például egy komoly, Las Vegas-i szerződést nem írtam alá, ahol felépítettek volna rám egy teljes műsort, ami évekig ment volna. Akkor 35 éves voltam, és nem mertem bevállalni, és nagyon jól döntöttem. Most mondd meg! Lett volna 4-5 évem Las Vegas-ban, na, bumm! És akkor mi van? Voltam így is a párizsi olimpiában, végig jártam a Cote d’Azurt, a kaszinók fellépéseit, ott voltam az Eiffel torony tetején egy gyönyörű Music Hallban. Minden elmúlik. Ezek élmények, de nem ez az élet. Hozzátartoznak az élet elemeihez, töltenek, de én nem áldozok fel soha semmit a magánéletemből a szakma javára. Soha.

- Mennyit találkoztok, beszéltek Gáborral?

U.A.: Mindennap beszélünk. Ő nem odázza a dolgokat, van, hogy csak gondol rám, és felszalad egy ölelésre. Én azt gondolom, hogy az embernek az érzelmi élete a legfontosabb. Hogy mi az, amit adni tudsz, mert azt kapod vissza, és ezek egymást töltik. Ez a boldogság! Nem az a boldogság, hogy a párizsi olimpián fellépek, az megélt élmény. Gábor fiam ebben nőtt fel, ezért ő is így gondolkodik. Egészséges értékrendszere van, büszke vagyok rá!

- Téged mi vitt előre az életben? A szerencse, vagy a tudatosságod?

U.A.: Szerintem mindkettő. Mert azt gondolom, hogy a választásaink azok mi vagyunk. Tehát, hogy adott helyzetben mit választunk, amikor dönteni kell valamit. És ezek a választások, ezek leszünk mi.

- Bár nem titkolod a korodat, valójában kortalan vagy. Bárhol, bármikor látni téged, mindig a topon vagy. Ez otthon is így van?

U.A.: Az ember olyan, amilyen, de ehhez kell egyfajta fegyelmezettség is. Ez is otthonról hozott attitűd, én az anyukámat soha nem láttam otthonkában. Erről nekem beszélni is furcsa, mert annyira természetes. Az, hogy ha elmegyek valahova és felöltözöm harmonikusan, az nekem rutin. Ez vagyok én, így érzem jól magam, így vagyok önmagam. És természetes, hogy otthon is önmagam vagyok, mert otthon sem vagyok parkolópályán.

- Van még valami, a bakancslistádon, ha van egyáltalán ilyened?

U.A.: Soha nem volt. Én úgy érezném, hogy ez pimaszság lenne a részemről, mert olyan csodás életem volt és van, olyan sok mindent éltem meg, és olyan hihetetlen gazdagsággal van tele a fejem, rengeteg helyen voltam, nagyon jó helyzeteket éltem meg. Sose tekintek kifelé, én megtanultam a magam keretein belül elégedettnek lenni.

Kép: Steindl Gabriella