Amikor több a cucc, mint a hely?

Az online adok-veszektől bevallom, kicsit féltem mindig. Sajnos sok esetben jogosan – sokan nem mertek előre utalni, mert vajon megérkezik-e utána a vásárolt termék? És a másik oldal ugyanígy? Elmerjem-e előre küldeni, mert hát mi a garancia rá, hogy utána megjön a pénz? Amikor pedig a személyes lebonyolításra került a sor, valljuk be, krimisorozatokon felnővő generáció vagyunk: ki nem rettegett attól, hogy a másik fél egy sorozatgyilkos lesz?

Én sem.

Kezdetben ruhagyűjtő konténerekbe tettük például a jó állapotú ruháinkat, de elkezdett pletyka terjedni arról, hogy kiszelektálják a ruhákat, és használtruha-üzletekben adják el. Úgyhogy áttértünk az adományboltokra, ha eladásra kerülnek a ruhák, amik nekünk már nem kellenek, akkor jó célra fordítsák a belőlük befolyt pénzt.

Volt, hogy szeretetszolgálatokhoz, alapítványokhoz vittünk ruhákat, ahol tudtuk, hogy sok-sok családnak nagy-nagy szüksége van ruhákra, játékokra. Volt, hogy kipróbáltuk a garázsvásározást is, de bevallom, sokakkal ellentétben nekünk azzal nem volt sem nagy sikerünk, sem pozitív élményünk.

Aztán szép lassan a barátokkal, ismerősökkel, családtagokkal egy jól működő ruha-öröklő lánc is kialakult. Tudtam, hogy kitől melyik gyerekem örököl majd ruhákat, meddig hordják az én gyerekeim és kinek adom tovább. Csak idővel más ütemben kezdtek nőni a gyerekek és volt, hogy az én egyik gyerekem gyorsabban nőtt, mint az, akitől örököltük. Ráadásul minél nagyobbak a gyerekek, annál valószínűbb, hogy el is hordják a ruhákat – ellentétben egy pici babával, akinek a ruháit, akár még másik 8-10 baba is hordhatja úgy, hogy egyszerűen nem éri el az elhasznált kategóriát, mert olyan gyorsan kinövi, hogy már lehet is tovább adni.

Aztán jött a Vinted, ami nekünk eddig a kedvenc megoldásunk, mert megbízható és könnyen kezelhető, gyorsan el lehet adni azokat a dolgokat, amik nekünk már nem kellenek, és mivel az oldalon gyűlik az összeg, így, ha találok olyat, amire épp szükségünk van, rögtön meg is vásárolhatom – használtan, valaki mástól. De persze át is utalhatom a számlámra az összeget. Ez akár a gyerekeknek is lehet zsebpénz, de tartalékolhatunk a következő évszakváltásra is, amikor sok mindenből új kell.

Az egyetlen dolog, amit nem tudok pénzzé tenni, az a könyv. Nyilván, íróként úgy érzem, hogy ez a szerzőnek a megkerülése és milyen jogon kérek én el pénzt azért, amit más írt? Mondjuk hozzá kell azt is tenni, hogy nem sok könyv volt eddig az életemben, amit nem akartam az otthonomban viszont látni. De amelyik ilyen volt, azt én a nyilvános utcai könyvcsere-szekrényekbe tettem, amit szuper kezdeményezésnek tartok!

De jöjjön a fekete levese az egésznek: hogyan érem el, hogy a gyerekek meg akarjanak válni bármitől is? Nyilván, ruhával picit jobb a helyzet. Mondjuk most, hogy nagyobbak, nem sokkal. Különösen a lányaim – tiszta anyja mindkettő – esetében. Nem csak imádják a ruhákat, de nagyon ragaszkodnak is hozzájuk. Annyi a különbség, hogy ők még fejlődő szervezetként időnként kinövik a ruháikat, és nem tudják azzal az indokkal visszatenni a szekrénybe vagy a fiókba, hogy nem baj, „majd belefogyok”.
A játékokkal nehezebb a helyzet, ahhoz szükség van némi kreativitásra. És arra, hogy ne legyenek otthon, amikor kiszanálom őket. És mielőtt bárkinek megemelkedne a pulzusa, hogy milyen anya az ilyen, aki a gyermek háta mögött csempészi ki a kedvenc játékait, elmondanám, hogy természetesen nem a kedvenc játékoktól szoktam megválni, hanem azoktól, amiket olyan régen láttam a kezükbe, hogy amikor megtalálom őket, nem is emlékszem, hogy volt valaha olyanjuk.
Persze, volt már olyan is, hogy például karácsonykor cipősdobozos adományozáskor együtt kerestünk a játékaik között olyat, aminek egy másik kisfiú biztos nagyon örülne, nekünk pedig lehet, hogy elég ugyanebből öt helyett négy is. És volt már olyan is, hogy próbáltam motiválni őket, hogy ha kiválasztják, mi az, amivel nem játszanak, ami nem kell nekik, azokat eladjuk, és az összegyűlt pénz kvázi az övék lesz, és eldönthetik, mibe forgatják be, egy új őszi cipőbe, nyáron fagyizásba, strandolásba vagy akár állatkerti belépőkre.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt még olyan, hogy egyszer csak eszükbe jutott AZ a kék kisautó meg AZ a szoknya, ami egyébként addig, amíg a háztartásunkba volt, soha... Na, itt akár életmentő is lehet a reziliencia és a szülői kreativitás, no meg a fantázia, és kitalálhatunk történeteket arról, milyen jó helyre utazott a kisautó, hogy együtt örüljünk, milyen jó ott neki, mennyivel izgibb kalandokban lehet része, mint nálunk a dobozban porosodva. De idősebb gyerekekkel már lehetünk őszintébbek úgy, hogy (például) azt mondjuk, képzeljék el, van most valahol egy nagyon boldog kislány, aki életében először pörög-forog, mert valóra vált az álma: pörgős szoknyát kapott. AZT a szoknyát.