Az apák valóban jobbak a dührohamok kezelésében?

Vélhetően mindenki találkozott már boltban toporzékoló óvodással, játszótéren földön síró kisgyerekkel vagy vacsora közben asztalt csapkodó totyogóval. A hiszti látványos, hangos és sokszor zavarba ejtő. Az anyai közbeavatkozás ilyenkor szinte mindig ugyanaz: igyekszünk megnyugtatni, ölbe venni és érzelmileg megtartani a gyereket, esetleg erényesebben rászólunk, ha már semmi más nem segít. Ellenben, ha színre lép apa, akkor mintha minden hamarabb rendeződne és a gyerek is pikk-pakk összekapná magát.  

Egy nagyszabású online felmérés is erre a következtetésre jutott, amelyben 1000 apát és 1000 anyát kérdeztek meg 0–4 éves gyermekeik viselkedéséről és a daccal való megküzdésről. Az apák valamivel nagyobb arányban érezték magukat hatékonynak a hiszti kezelésében, és a partnerek is enyhén feléjük billentették a mérleget. A 45% vs. 42%-os arány nem mutat nagy eltérést, mégis fontos jelzés arra vonatkozóan, hogy a szülői élmény különbözik. 

Mi állhat a háttérben?  

Az apai szerep kutatásának egyik meghatározó alakja, Michael E. Lamb évtizedek óta hangsúlyozza, hogy az apák nem „másodlagos gondozók”, hanem egyenértékű, de minőségileg eltérő szerepet töltenek be a gyermek életében. Míg az anya gyakran az érzelmi megnyugtatásban, az azonnali reakciókban és a ko-regulációban erős, az apa másfajta jelenlétet hoz. Sokkal inkább stabil keretet ad, kevésbé avatkozik be azonnal, és lehetővé teszi, hogy a gyerek megtapasztalja az érzelmi hullámok elviselhetőségét. Egy olyan érzelemszabályozó modellt mutat, amelyben a gyerek megtapasztalja, hogy a stressz átvészelhető és az erős érzelmek nem pusztítanak el, hanem kezelhetők és túlélhetők. 

Lamb kutatásai szerint az apák: 

• gyakrabban vesznek részt fizikailag intenzív, stimuláló játékban 
• több kockázatot engednek meg a gyermeknek 
• kevésbé avatkoznak be azonnal a frusztrációs helyzetekbe 

Ez a mintázat nem a távolságtartásról szól, hanem az úgynevezett apákra jellemző aktiváló gondoskodásról (activation relationship). Sőt, azt sem jelenti, hogy az egyik szülő jobb, mint a másik. Inkább arról van szó, hogy a gyerek kétféle mintát lát, és mindkettő ugyanannyira fontos az érzelemszabályozás fejlődéséhez. Hiszen az egyik a biztonságos megnyugvást, a másik pedig az érzelmi állóképességet tanítja. 

Az anyai és apai reakciók között gyakran az alábbi különbségek figyelhetők meg: 

Anyai mintázat: 

• azonnali érzelmi validáció 
• fizikai közelség 
• affektív tükrözés („Látom, mennyire mérges vagy.”) 
• gyors megnyugtatás 

Apai mintázat: 

• nagyobb érzelmi tér hagyása 
• strukturális keret tartása („Most várunk.”) 
• késleltetett beavatkozás 
• magasabb érzelmi reakciók mellett is stabil jelenlét 

A láthatatlan tényező: szülői stressz 

A gyermek idegrendszere ebben az életkorban még nem képes önállóan szabályozni a frusztrációt. Ilyenkor egyfajta kölcsönvett érzelemszabályozás zajlik még, amit a szülői attitűd határoz meg. Ez azért érdekes, mert több kutatás is alátámasztotta, hogy a szülői stressz szintje is eltérő lehet a nemek szerint. Nem meglepő módon, az anyák rendszerint magasabb szülői stresszről számolnak be. Ennek oka részben a mentális terhelés, részben pedig a társadalmi elvárások. Egy anya naponta többször regulál, szervez és érzelmileg megtart, ezért nagyobb eséllyel terhelődik túl egy többedik hiszti során. Ezzel szemben az apák nagyobb idegrendszeri tartalékkal érkeznek meg ugyanabba a helyzetbe, így nagyobb eséllyel maradnak emocionálisan is stabilak. 

Anya és apa együtt kell 

A fejlődés szempontjából a legoptimálisabb az, ha a gyerek: 

• megtapasztalja az azonnali érzelmi validációt ( anyai mintában), 
• és megtapasztalja az érzelmi kitartás modelljét (apai mintában). 

John Gottman érzelem-coaching elmélete szerint az érzelmek elfogadása és strukturálása együtt vezet egészséges szabályozáshoz. Ha a családi rendszerben mindkét minőség jelen van, a gyermek idegrendszere gazdagabb repertoárt épít ki. 

Amikor tehát azt mondjuk, „apa jobban kezeli a hisztit”, lehet, hogy valójában ezt mondjuk: 

• Apa idegrendszere most stabilabb 
• Apa kevésbé azonosul a gyermek érzelmi viharaival 
• Apa más mintát hoz, mint amit megszoktunk 

Talán a legérdekesebb mégis az, hogy a hiszti nemcsak a gyerekről szól. A szülő reakciója – legyen az anya vagy apa – önmagunkkal is szembesít. Mert amikor egy hároméves a bolt közepén földre veti magát, nemcsak az ő idegrendszere kerül próbatétel elé, hanem a miénk is. A kérdés ilyenkor nemcsak az, hogyan csendesítsük el őt, hanem az is: 
mi mennyire tudjuk elviselni a saját tehetetlenségünket, szégyenünket, feszültségünket? A hiszti így nemcsak a gyerek fejlődésének edzőtere, hanem a szülőé is. Lehetőség arra, hogy megtapasztaljuk: a vihar nem ellenség. Át lehet vészelni. És ha mi stabilak maradunk, a gyerek előbb-utóbb követni fog minket.