Beleolvasó: Részlet Szilvia Molnár Üvegház című regényéből
cikk
Boldog család
Beleolvasó: Részlet Szilvia Molnár Üvegház című regényéből
Olvassatok bele az Üvegház című regény első fejezetébe!
Új sorozatot indítunk, amiben bekukkantást engedünk egy-egy frissen megjelent regénybe, ami valamilyen módon a szülőség témájával foglalkozik.
SZILVIA MOLNAR ÜVEGHÁZ
Az augusztusi napfény teljes erőből igyekszik betörni harmadik emeleti apró lakásunkba. A karomban tartott csecsemő egy pióca, de nevezzük csak Gombnak. Gomb sír. Nem olyan régen robbant be erőszakosan, nyílegyenesen a világba. Magunkban vagyunk, a kétszobás selyemgubónkban, aztán mégsem, mert kopognak. Az idegen hangtól Gomb még keservesebben bömböl, és én még kevésbé tudom, hogy mit tegyek. Csak azóta vagyok anya, amióta Gomb kibújt belőlem, és a fogalommal éppen úgy barátkoznom kell, ahogyan vele.
A levegő nem mozdul, a fény könyörtelen, a falak visszaverik a hangot. Kiver a víz. Gombot egy kipárnázott babahordozóba teszem, ami a nappaliban, a kanapé mellett áll, mire csalódott hangokat hallat, harsányan, cseppet sem kedvesen. Meggondolom magamat. Felveszem, és félrehajtom a köntösömet, hogy a teste a mellemre simulhasson. A mozdulatom még mindig esetlen, a súlya más, mint amire az agyam számít, a testem kéretlenül hevül. Szagok belőlünk és körülöttünk, nem lehet nem figyelni rájuk, rossz és megalázó állapotban vagyok. Hosszú és magányos volt a nap.
Egyik karommal és kezemmel támasztom a babát, a másikkal bontom ki a szoptatós melltartót. A mellbimbóm sötétbarnán csillog a késő délutáni fényben, és eszembe jut, hogy az aranyló fény órája a kedvenc sétaidőm ebben a városban, ahol épp lakunk. Gomb érkezése előtt sokat gyalogoltam, és a lakást elhagyni nem tűnt bonyolult vállalkozásnak. Ha el akartam szakadni a könyveimtől vagy az íróasztalomtól, ahol általában dolgozom, csak kimerészkedtem a nyüzsgő utcára, és reméltem, hogy a város ritmusa elém lök egy-egy szót, kifejezést, ötletet, netán – ne adj’ isten! – érzést, aminek hasznát veszem, bármilyen fordításon is dolgozom éppen.
Tíz év fordítói tapasztalatával is újra meg újra megküzdöttem a munkámmal. Nem magával a szöveggel, hiszen élveztem, ahogy „helyes” megoldásokra találok (a kollégáim még mindig használják ezt a helytelen kifejezést). A kaméleonszerep lehet örömteli, de a több pénzért, ösztöndíjért, netán jogdíjért folytatott állandó harc kimerített. Nem mintha a pénz annyira érdekelt volna, de szükségem volt rá, mint bárki másnak. A szakma peremén létezni amúgy szórakoztató – a sajátos versenyképességben találtam élvezetet. A legutóbbi munkáimat még a sajtóban is elismerték, ami azzal járt, hogy nemegyszer a borítóra is kikerült a nevem. A szerzőimet néha színes magazinokban láttam viszont, vastag gyapjúpulóverben, amint merengve nézik a zord skandináv tájat. Más hétköznapi lényekhez hasonlóan, vagyok elég hiú ahhoz, hogy bevalljam, nem szerettem volna, ha engem is ebben a rideg környezetben fotóznak, és végül is nem vagyok versengő típus. Nem vágyom rá, hogy látható legyek.
Nem voltam árva, de olyan nagyon régen leváltam a családomról, hogy egy adott ponton odahagytam a múltat, talán csak annak érdekében, hogy elégedetten vegyem tudomásul a jelent. Ha szakszerűen akarok fogalmazni, megteremtettem a magam szerény körülményeit azzal, hogy az Államokban a svéd irodalom fordítója lettem. Megy le a nap, és nekem szabadulnom kell ezektől a gondolatoktól: velem van Gomb, és most ez vagyok én. Ez a dolgom, hogy vele legyek. A tarkójánál fogva a mellemre illesztem, fogatlan szája kinyílik. Rácuppan a halpuha ajkával. A testem megvonaglik, érzékenyen érint, ahogyan ráharap.
Az idő nagy részében nem tudom, mit teszek. Gomb olyan közel nyomul a mellemhez, hogy fogalmam sincs, hogy kap levegőt. A csalódás betölti lassan a kis batyut, ami a teste, és felsír, de nem elég hangosan ahhoz, hogy elnyomja az ajtón felhangzó újabb kopogást. Idegesít. A karom megfeszül. Újabb kopogás hallatszik, még hangosabb. Újra nem tudom, hogy mit tegyek. Más helyzetben, egy másik világban fütyülnék arra, aki megzavar, folytatnám az életemet, vagy ha várnék valakit, arra felkészülnék. Talán eljátszhatnám, hogy éppen lefeküdni akartam, megigazíthatnám a köntösömet és összefoghatnám a hajamat. A zilált megjelenésemet Gombra foghatnám. Esetleg dönthetnék úgy, hogy többé nem izgat a külvilág, és bárki áll az ajtó mögött, megszabadíthat a rossz érzéseimtől. Talán ezt a csatát már el is döntötték helyettem. Az ajtó felé irányítom magunkat, Gomb végre egyenletesen szopik, két lélegzetvétel között. Ismétlődő mozdulatai egy úszó víz alatti karcsapásaira emlékeztetnek. Lassan megbékél az anyatejtől, a teste elcsitul, és megadja magát a jóllakott elégedettségnek. Nagy levegőt veszek. A kémlelőlyukon át a kint álldogáló férfiban Peter nevű felső szomszédunkra ismerek. A halszemlencsén át a kopasz feje akkora, mint egy luftballon, amit szorosan a hosszú, vékony testéhez kötöztek, két gombszemével várakozásteljesen pislog. Megtorpanok – mégis mi az ördögöt szeretne ebben az órában? John, a férjem amúgy is bármelyik percben megjöhet. Az ajtó mindkét oldalán áll a levegő. Kinyitom, azon tűnődve, vajon nem én akartam-e így.
Miután kora reggel először a mellemre tették, úgy éreztem, nem vagyok több, mint egy sztráda melletti elhajított tárgy, valami, aminek nemrég még értéke volt. Üdítősdoboz, zokni, félig szívott cigaretta, rágógumi, fejét vesztett baba, használt alsónemű. Magányos kupak a palackja nélkül. Áthajtottak rajtam, félresodortak az út szélére, szél vagy más erő tépázott. Ugyanakkor valami szétfoszlóban levő emelkedettség még azt mondatta velem, végigcsinálnám újra. A testem kicselezett: elhitette velem, hogy legyőzhetetlen vagyok, mert életet adtam. A Gomb születése utáni zűrös pillanatokban nővérek és orvosok nyüzsögtek a szobában, vizsgáltak engem, a babát, a monitorokon villogó adatokat, vonalakat és számokat. Kezelték a gépeket. Lepedőket, párnákat gyűrött papírbetéteket igazgattak, dobtak ki, cseréltek frissre. Kaptam katétert; csövek vezették ki belőlem a folyadékot, más folyadékokat meg a vénámon át belém.
A nap pörgött velünk, olyannyira, hogy egyszer csak azt vettem észre, kigurítanak minket a helyiségből. Persze ez csak egyetlen példa arra, hogyan születik új élet, de az én esetemben meglehetősen brutálisan történt. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy elkerülhető egy szülésnél a brutalitás. Brut, brutus, bruto… Nem pont egy ember alkotta „szörnyetegre” gondolok, amikor le akarnám írni ezt az élményt, mégis elsőre ez a szó ugrott be. Szavak és kifejezések villództak a szemem előtt, John finoman szökdécselt ide-oda, mindig valaki útjába került, amikor hozzám közeledett, és nem igazán tudta, hogyan lehetne jelen anélkül, hogy bárkit zavarna. Azt mondja, megkönnyebbült, hogy Gomb hétvégén született, így nem kellett szabadnapot kivennie, én viszont elveszítettem az időérzékemet, és csak azt akartam tudni, hová visznek.
Hosszú, leírhatatlan folyosókon toltak, és közben arra gondoltam, átengedem magamat a pillanatnak, mást úgysem tehetek. Este, amikor a kórházi személyzet, a barátaink és John családtagjainak áradata elcsitult, és a szobában olyan csend honolt, mintha mindenki megfeledkezett volna rólam, csak annyit éreztem, hogy Gomb első szopási kísérleteitől sajog a kisebesedett mellbimbóm. A háttérből csecsemősírás és a nővérek beszélgetésének halvány visszhangja hallatszott; valószínűleg megérkeztek az éjszakások. A testem deréktól lefelé még zsibbadt a gyógyszerektől, a lábam között olvadozó jeges pakolásból származó nedvesség irritált, és legszívesebben kitekertem volna a kislányom nyakát. Gomb már néhány órája velem volt, nagyobbrészt csendben, és mint a mohó éhség, úgy fogott el az inger. Facsarjunk ki, mint egy nedves rongyot! A sötét kórházi szoba előbb befogadta, aztán hozzám vágta a kívánságomat.
Szép őszi nap, amikor az emberek még a szabadba vágynak a tél beállta előtti utolsó pillanatban. A közeli olasz éttermünkbe tartok, hogy találkozzak Johnnal, a kelet-európai pincérek ügyet sem vetnek ránk, de az étel olcsó és vidám. Nem tudok nem arra gondolni, hogy hiányozni fog a férjemmel kettesben eltöltött idő. Próbálunk gyereket csinálni, és ez az első randevúinkat juttatja eszembe. Akkoriban állandóan az öltözés-vetkezés állapotában voltunk, egymás szájáról, hátáról és hasáról törölgettük a nedveket, kuncogva húztuk ki az újabb papír zsebkendőket a dobozból; a szokásosnál fiatalabbnak éreztük magunkat, és megfeledkeztünk az időről. Most, friss házasként igyekszem minél mozdulatlanabbul feküdni, hogy egy csepp nedv se csöppenhessen ki belőlem. Rendszeresen szedem a terhesvitaminokat, a petefészkem derűlátóan készül a jövőre. Közben folytatjuk az egyszerű napi rutintevékenységeinket. Te még csak gondolat vagy, és azon tűnődöm, hogyan neheztelek majd rád, ha megjelensz. Ha megbontod a békét. A szabadságom útjába állsz. Talán egyszer majd mentegetőznöm kell előtted, pedig csak becsületes vagyok. Éppen annyira akarlak, amennyire félek tőled. Az étterem neonfényeiben az ablakon át kiszúrom Johnt. Olyan jóképű, sőt távolabbról még jóképűbb. A pincér a boksz felé int, ahol John a telefonját böngészve üldögél. Mert szerelmes belém, észreveszi, ahogy belépek, és leteszi a telefont. Figyeli a közeledő alakomat, aztán melléje csusszanok, mert egyszer elárulta, szereti, ha ugyanazt látjuk. Megcsókoljuk egymást. Gyorsan összefoglaljuk a napot: az övé az irodában, az enyém a könyvtárban telt. John a só- és borstartóval játszik. Biztosan éhes. A sóból kis félholdakat formázunk a friss vízzel töltött poharunk mellett, és fütyülünk a rendelésünket felvevő pincér grimaszaira. A bokszban ülve egymásnak dőlünk, és nem sokat beszélünk, míg az étel meg nem érkezik. Aztán John beletép egy vaskosra szeletelt fehér bagettbe, olívaolajba mártogatja a cafatokat, egyik kezével átkarol, és felélénkül. Egy újságcikkről beszél, amit most olvasott, és arról szól, milyen fontos, hogy Észak-Afrikában az emberek tanuljanak a klímaváltozásról, hogy jobban felkészülhessenek, és tovább termeszthessék a gabonanövényeket. A ropogós kenyérdarabokat a közepes minőségű olívaolajba mártogatom, és a megfelelő ritmusban beleszólok a mondandójába, vagy kérdéseket szúrok közbe. Ha Johnnal vagyok, magamra találok. Ha mellette ülök, és hallgatom, mindig elgondolom, vajon az „együvé tartozó” és az „együttérző” szavaknak van-e közük egymáshoz.
Elénk teszik a görögsalátát, egy hatalmas tál rapinival megszórt kolbászos spagetti kíséretében. Igazságosan elosztjuk az ételt, könnyed, harmonikus mozdulatokkal cserélgetjük a tálakat. Az étteremben nyüzsögnek az emberek, mindenki a családjával vagy barátaival érkezik, a legtöbb asztal foglalt. A helyiség lüktet az élettől, boldogságtól, éhségtől. A pincérek ki-be rohangálnak a konyhából a terembe és vissza, cikcakkban kerülgetik egymást a megrakott tányérokkal. Johnnak az új fordításomról mesélek: a könyv egy nőről szól, akinek a férje öngyilkos lett napokkal a fiuk születése után, és miközben fölidézi, ahogyan találkoztak, ismerkedtek, házasodtak, az ember az olvasóhoz hasonlóan óhatatlanul arra gondol, hogy ő kergette a párját a halálba. Szörnyen hosszú, túl hosszú könyv.
De stilisztikailag egyáltalán nem nehéz, gyorsan befejezem. Tekergetem a tésztát a villámra, és feltűzdelem a rapini zöld leveleit. Karácsonyra be akarom fejezni, akkor különösen jól jön majd a pénz. Megbeszéljük, mihez kezdünk majd a pénzzel, talán egy keveset félreteszünk, netán elutazunk valahová, bár John alig tud elszabadulni a munkából. Az ételtől ellazuló, kiteljesedő testtel John ugratni kezd. Na mi van azokkal a skandinávokkal, mitől megszállottjai a halálnak? Mire gondolsz?, kérdem, bár pontosan tudom, mire gondol. A könyveidben mindig meghal valaki. Az utolsó kenyérdarabbal kitunkolja az utolsó csepp olajat, felszedi a morzsákat a tányérjáról. Azért ez nem így van. Rávigyorgok. És nem az én könyveim. Dehogynem, mondja, és emlékeztet rá, hogy a legutóbbi négy fordításomban hol egy feleség lett rákos, hol a fiú adagolta túl magát, hol egy gyerek halt meg, hol egy anya, rögtön szülés után. Oké, elismerem, hogy ez tényleg túl sok halál. De eleget hoz a lakbérre, teszem hozzá hanyagul. Jogos. A te könyved talán az ellenkezőjéről szól majd, mondja kedélyesen, én rászólok, hogy ne butáskodjon, de értékelem, hogy ezt gondolja rólam. Csekély ellenállással engedjük bele magunkat az év végi lazulásba.
Nem emlékszem az ébredésre, persze, mert arra sem, hogy elaludtam. Odakint világos van, én ágyban. Még mindig elhajított tárgy vagyok, hasonlóan érzem magam, mint az első két kórházi napon, Gomb születése után. Talán újra meg újra átélem a szülést? Beleragadtam valami déjà vu érzésbe. John a másik szobában neszez, ő nem válaszolhat a kérdésemre, Gomb pedig biztosan nem segíthet. A párnámat csipadarabkák szennyezik. Egy ártatlan tollpihe valahonnan a lepedőre került, az ágy peremén libeg a csendes szobában. Az ablakon beragyogó fény valamitől tompán hunyorog. Mellettem a mózeskosár üres, az agyam el akarja hitetni velem, hogy Gomb örökre eltűnt, és visszamehetek az asztalomhoz dolgozni. Látom magamat, amint egészen egyedül odaülök, a könyökömet megtámasztom a fa asztallapon, és a tollam papírra karcolja a szöveg első nyersfordítását vagy rögzíti a saját szavaimat. Békésen evezek az interpretáció vizein, és saját társaságomat élvezve egyre mélyebbre merülök a történetbe, amit átlelkesít a szerelem, a féltékenység, a csalódás, a tragédia, a halál vagy az örökség. A nap közepére utaló éles fény és az ólmos testem egyaránt azt sejtetik, több nap is eltelt a szülés óta – mindenem, a legbenső magig, fáradt. Ha megjelenne, ez talán mondatnak gyatra lenne, de ez az igazság. A legbenső magom. John gyakran húz amiatt, hogy megeszem magostól a csutkát, és csak az alma vagy körte szárát hagyom meg.
Még mindig ágyban, látogatók, barátok és családtagok mormolását hallom: Az első hetek bizony kemények. Kemény és kemény. Kemény a betonfal, alig áttörhető, kemény a fasz. Kemény egy nehéz nap éjszakája, kemény, ha a test alig pihenhet két óránál többet egyhuzamban, és ki tudja, meddig még. Ez történik az agyban, ha kemény időket él a test, ez a kemény test az enyém, de olyan fáradt, hogy elveszek belőle, kisétálok, kiszállok. Az árnyékom alattam fekszik, és olyan lassú, hogy simán elkaphatná valaki, ha nekiiramodnék, de szóba sem jöhet, hogy nekiiramodjak.
Az ágyban fekve a hasam néz vissza rám, felfújva és elhanyagolva. Ez a legbenső magom? A lényegem? Megbököm, eltolom a fölösleges húst. Az ujjaim mélyre süppednek, eltűnnek a feszülő bőr vicces bugyraiban. Nem fáj. A baba hiánya türemkedik, hullámzik körülöttem, mint egy vízágy. A mellem bizsereg. A lábam között a betét megtelt vérrel, cserélni kell. Az egyik combomon érzem a súlyát. Remélem, nem szennyeztem be az ágyat. Nem először történne meg viszonylag rövid időn belül. Hangosodnak a neszek a szomszéd szobában, és a józan, tökéletes belátása annak, hogy Gomb nem lóg rajtam, egyszerre kiugraszt az ágyból. Majd szívrohamot kapok. A földre roskadok és hempergek, mert körbenyaldosnak a lángok. A tagjaim nem rugóra járnak, egyre újabb testrészeim jelzik, hogy fájdalomra képesek. És igen, közben égek, ha Gomb nincs velem. A tej lassan kicsordul, a melltartómon nagy foltok. A szülés úgy átváltoztatott, hogy nem ismerek magamra. Felállok, és igyekszem eltakarni ezt az új ént, ruhákat rétegzek a formátlan testemre. A csontjaim egy része úgy csikorog, mint valami régi fapadló. A hasamból kiinduló furcsa nyilallások esetlegesen jönnek-mennek. El kell tüntetnem ezt az ént, elrejteni John elől. Miért van a kávéscsészéd a fagyasztóban?, kérdezi John, a fejét a hűtőbe dugva. Egyik karján úgy ringatja Gombot, ahogy az irányító őrzi a labdát, én mögöttük állok a konyhában, sután, üres kézzel, és nem tudom, hogy mit is mondhatnék. Érzem, ahogy a derekamba vág a köntösöm öve, és tudom, hogy napokat szeretnék átaludni. A hűtő hidege kiszökik, és elillan a nappaliban. Add a karomba, mondom. Nem tudom, miről beszélsz, teszem hozzá. Kis idő múlva John közelebb lép, ölelne és csókolna, de a testemben újraéled a fájdalom, amint hozzám ér. Elmulasztottad a vendégeket. Mindenki üdvözöl. Úgy örülnek nekünk. És egyre csak simogatna. Kérlek, ne! A kanapéra ülök Gombbal, igyekszem kényelmesen elhelyezkedni, újra meg újra igazítok a fogásomon. Hogyan? Csak annyit mondtam… John visszamegy a konyhába, hogy elkészítse az ebédünket. Közben arról motyog, milyen rossz, hogy másnap vissza kell mennie dolgozni, túl korai a kicsi születése után. Túl korai, lehetetlen, de mégis igaz, és tudtuk, hogy így lesz. Egészen egyedül kell majd ezen a szűzföldön eligazodnom. John beteszi a mikróba a maradékokkal megrakott tányért, és becsukja a mikró ajtaját. Én kezdem félrehúzni a ruhámat, hogy Gomb hozzám férjen, és igyekszem nem pánikba esni.
Magyarország vezető infokommunikációs szolgáltatója
Ha a gyereked nem tud valamit, akkor téged fog kérdezni. De ha te szülőként nem tudsz valamit, akkor kihez fordulsz? Jó kérdés. Ezért hoztuk létre a Hello Szülőt, ahova kérdésekkel érkezel, és ahonnan válaszokkal léphetsz tovább.
