Boldog(talan) – Na, kinek jött be az élet?

„Sad generation with happy pictures”

Paradoxonnak tűnik, nem igaz? Nincs is rá egyszerű válasz, egy aspektusból mégis érdemes megvilágítani. Hallottatok már a boldogság paradoxonról? Leegyszerűsítve a lényege annyi, hogy minél inkább törekszünk arra, hogy boldogok legyünk, annál kevésbé sikerül. Olyan ez, mint mikor felmarkolsz egy adag homokot. Minél jobban igyekszel a kezedben tartani, annál gyorsabban hullik vissza a földre. Kutatásokat is végeztek a témában, és a tudósok arra jutottak, hogy akik több energiát fordítanak a boldogság keresésére, azok időhiánnyal küzdenek, ráadásul egyfajta nyomás alá kerülnek, összehasonlítják magukat másokkal, és arra koncentrálnak, mi az, ami hiányzik az életükből. A kutatók szerint, ha a boldogság hajszolása helyett a hála érzésére összpontosítunk és a másokhoz való kapcsolódásra, az sokkal inkább vezet a boldog élethez. Logikusan hangzik, igaz?

Cseszek rá, én akkor is boldog legyek, ha belegebedek

A másik nagy probléma a boldogsághoz való hozzáállásunkban rejlik: el akarjuk érni, mint valami végtelen magas hegy csúcsát. Ott lebeg a lelki szemeink előtt, hogy boldogok leszünk, ha eljutunk egy vágyott nyaralásra, ha megvesszünk álmaink házát, kocsiját, biciklijét - hahó Easterlin-paradoxon! - , ha a gyereket a megfelelő iskolába sikerül beíratnunk vagy, ha azt látjuk, hogy ő boldog. Aztán meglepődve tapasztaljuk, mikor mindez bekövetkezik, valami mégis hiányzik. A boldogság, ha egy pillanatig ki is tart, nagyon hamar elillan. Mert a boldogság nem lehet végcél. A Journal of Experimental Psychology című folyóiratban megjelent, nyolc ország, több mint 2300 emberét összehasonlító kutatása szerint, a nyugati kultúrákban élő ember hajlamos azt hinni, hogy a boldogság állandó kell legyen. Így inflálódik el szépen ez az érzés. Elégedettek vagyunk, hozzászokunk, és még inkább elégedettek akarunk lenni. De állandóan egyre boldogabbnak lenni, nem reális. Hallottatok már a poszttraumás növekedésről? Tedeschi és Calhoun pszichológusok alkották meg ezt a fogalmat, ami arra próbál rámutatni, amikor valaki egy súlyos trauma után nemcsak felépül, hanem képes továbbfejlődni, észreveszi az új lehetőségeket az életben.

Vedd észre, hogy mit veszel észre!

Hogy valami kiutat is kínáljak azoknak, akik most csodálkozva teszik szét a kezüket, és nem tudják mihez kezdjenek: gondoljatok a Napra! Igen, az égitestre. Csodálatos, ahogy melegíti a bőrünket, szinte minden feszültség kipárolog belőlünk pár perc napozás után. 

Jancee Dunn a New York Times jóllét rovatának vezetője számtalan izgalmas embert kérdezett arról, hogy ki mitől él meg boldogságot. A válaszadók között volt egy FBI ügynök, egy sürgősségi orvos és egy agykutató is. Interjúi során jó pár praktikát összegyűjtött, ami szerinte és az alanyai szerint is elvezethetnek a mindennapi örömökig. Az egyik tippje, hogy alakítsunk ki magunknak furcsa kis rituálékat, a másik, hogy lógjunk fiatalabbakkal, akik segítenek abban, hogy új perspektívából szemléljük a világot, ráadásul figyelmeztetnek bennünket arra, hogy ne feledjük el a bennük élő kíváncsi gyereket. A harmadik, hogy terjesszünk pozitív pletykákat, a negyedik, hogy a vakáció kellemes apró időtöltéseit – egy mini esernyővel díszített koktél a teraszon vagy egy hosszú séta a naplementében – vezessünk át a hétköznapokba. Végül egy hospice ápoló tanácsát ajánlja a szerző: becsüljük meg a mindennapokat. Ahelyett, hogy azt mondanád magadnak: „El kell mennem edzeni/ futni/ a boltba…”, mondd azt: „Elmehetek edzeni/ futni/ a boltba…” Persze nincs egy recept, mindannyian ki kell kaparjuk magunknak a saját gesztenyénket, a saját kis boldogság pillanatainkat, csak közben ne felejtsük el élvezni a két momentum közti küzdelmes időszakokat! 

És közben hallgassátok meg azt is mit mond Halász Judit a témában!