"Cirkuszi elefántok vagyunk" - Így köt minket gúzsba a tanult tehetetlenség
cikk
Boldog család
"Cirkuszi elefántok vagyunk" - Így köt minket gúzsba a tanult tehetetlenség
A mintáink csak addig tartanak fogságban, ameddig hagyjuk.
A tanult tehetetlenség pszichológiai hatásai
Az áldozatszerep és az örökölt családi minták szerepe
A felelősségvállalás és az önfejlesztés fontossága
A tanult leleményesség és az érett felnőtté válás
A kedvenc példám a tanult tehetetlenség megértéséhez a cirkuszi elefánt története. Adott egy kiselefánt, akit az előadások után minden egyes alkalommal egy vékony madzaggal a szék lábához kötnek, azért, hogy ne kószáljon el. Majd eltelik néhány év és a hatalmasra nőtt állatot továbbra is ugyanehhez az aprócska műanyag székhez kötik, az elefánt pedig nem mozdul. Miért? Mert megtanulta, hogy a madzag egy korlát. Hiába változtak a körülmények és mindössze egy mozdulatába kerülne, hogy félresöpörje a széket, a tudati gát olyan erőssé vált, hogy megbénítja a cselekvésben. Ha pedig tovább visszük a sztorit és belegondolunk abba, hogy az elefánt anyukáját és az összes többi felmenőjét is néhány anyagdarab választotta el a szabadságtól, akkor érkezünk meg a történet valódi tragédiájához.
Hármas támadás
Mi emberek is cirkuszi elefántok vagyunk a saját életünkben, mindaddig amíg kezünkbe nem vesszük az irányítást. Martin Seligman több kutatást is végzett a témában és arra jutott, hogy hajlamosak vagyunk passzívan reagálni a kudarcokra vagy az élet nehézségeire, ha úgy érezzük, hogy nincs kontrollunk az események felett. Felfedezte, hogy az állatok és az emberek egyaránt megtanulják a tehetetlenséget, még akkor is, ha valójában lenne lehetőségük a változtatásra. Egy idő után mechanikus végrehajtói leszünk az utasításoknak anélkül, hogy megkérdőjeleznénk bármit. A kutatók szerint ez hosszú távon egy érzelmi, kognitív és motivációs torzulást eredményez.
1. Azt érezzük, hogy bármit teszünk, az eredmények függetlenek tőlünk (motivációs deficit).
2. Mivel elvesztettük a motivációnkat egy idő után próbálkozni sem merünk, mert félünk a csalódástól (kognitív deficit).
3. A motivációhiány és limitáló gondolatok miatt jelentősen lecsökken az önértékelés és el is érkeztünk a magyar valósághoz, ahol minden második ember depressziós.
A kényelem mámoros buborékja: az áldozatszerep
A tanult tehetetlenséghez kapcsolódó passzív, elkerülő magatartás legmélyebb gyökere az áldozatszerep. Amint kitesszük a lábunkat az ajtón, millió példát látunk erre a hétköznapokban. A szegény én mentalitást például mi, magyarok az anyatejjel szívjuk magunkba. És ezzel el is érkeztünk egy másik kulcsfontosságú tényezőhöz, az örökölt családi mintáinkhoz. Nemcsak a szüleinktől látott példát sajátítjuk el, hanem transzgenerációs vénákon át „csapolódik le” a mártírság és tehetetlenség.
Erre két lehetséges reakció van. Vagy beállunk a sorba és ugyanúgy, ahogyan a nagyanyánk és az anyánk nem tudott felelősséget vállalni a sorsáért, mi is megalkuszunk és elfogadjuk, hogy „ezt dobta a gép”. Vagy vállaljuk a sématörést és minden azzal járó nehézséget, majd verejtékkel új mintát gyártunk, hogy a gyerekeink és az unokáink szótárába, már ne kerüljön be a lehetetlen szó.
A viharos családi mintákon át a biztos kikötőig
A tanulmányok szerint a veszélyeztetettséget fokozza a kora gyermekkori szeparáció az anyától. A korai szülővesztés, negatív családi légkör, gyermekkori bántalmazás fokozza a tanult tehetetlenséget. Ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy ne sérüljünk, és az is egyértelmű, hogy mindannyian kapunk egy csomagot a családunktól, ki nagyobbat, ki kisebbet, azonban az, hogy ezzel mit kezdünk, az csakis rajtunk múlik. Ugyanis az életünk végéig nem szolgáltat kifogást az, hogy „mindenki így csinálta”. A rosszból, a kevésből is ki lehet hozni sok mindent, ha hajlandóak vagyunk menni előre. Ebben pedig nem vagy egyedül. Ahogy te, úgy más is küzd a tanult tehetetlenséggel, és a minket körülvevő polikrízis sem könnyíti meg a cselekvést. Minden irányból újabb és újabb fenyegető veszélyek és kihívások leselkednek ránk, ezzel karöltve pedig a múltunk ezernyi szála húz vissza, hogy nehogy megtegyük az első lépést.
És hogy mi az első lépés?
Álljunk félre a saját utunkból. Persze ez elméletben nagyon jól hangzik, a gyakorlat már nehezebb. Először is ki kell bogoznunk a családi mintáink kusza hálóját, hogy meglegyen a felismerés és megértés. Ezután a belső negatív monológjainkat kell egy szelídebb, támogatóbb hangra cserélni. Az önismereti utunk során fel kell vérteznünk magunkat a felelősségvállalás páncéljával és magunkra ölteni a proaktivítás sisakját.
Tanult tehetetlenség helyett tanult leleményesség
A fenti lépesekkel szépen lassan megérkezünk a pozitív pszichológia nagyjai által csak tanult leleményességnek nevezett állapotba. A tehetetlenség ellenpólusa a leleményesség, amely során a nevelés vagy akár önnevelés eredményeként sikerességre, eredményességre és tanult optimizmusra késztetjük magunkat. Így pedig képesek lehetünk érett felnőttekként a saját sorunk alakítói lenni, nem pedig egy elvesztegetett, cirkuszi elefánthoz hasonló életet élni.
Pszichológus, művészetterapeuta, feleség – de legfőképp egy nő, aki kíváncsi az életre. Írásaiban szüntelen keresi az embert és a mélységet, hogy a saját szűrőjén keresztül mutassa meg mindannyiunk közös történetét. Írásaiban egy-egy gondolatot szeretne átadni, amit aztán bárki zsebre rakhat, és elvihet magával az életnek nevezett úton.
