„Egyáltalán nem könnyű cigánynak lenni” – Danó Évával beszélgettünk

Nem tudom honnan jött az erőm, és a bátorságom, de azt gondoltam, hogy megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy kitörjek a tradíció szorításából. És bár nagyon tiszteltem a szüleimet, de tudtam, hogy más életet akarok. Szigorú voltam magammal is, nem tanultam jól, de szorgalmas voltam. Munka mellett végeztem a gimnáziumot, még ott sem voltam jó tanuló, de az egyetemre beértem. Teljesen magamra voltam utalva, magamtól jöttem rá, hogyan kell tanulni, hogy melyik módszer válik be. Anyukám nem tudott se írni, se olvasni, csak apukám, de szerintem ők mindig látták, hogy én egy kicsit más vagyok. A testvéreim még cikiztek is, de engem semmi nem tudott eltántorítani. Szombatonként jártam istentiszteletre, mindenki békén hagyott, megkaptam ezt a szabadságot, pedig a szüleim katolikus vallásúak voltak, de megengedték, hogy eljárjak a reformátusokhoz. Mert annak ellenére, hogy nem voltak tanult emberek, rendelkeztek annyi érzelmi intelligenciával, hogy ezt a szabadságot megadták nekem. Támogatni nem igazán tudtak ebben, de nem is korlátoztak. Ez óriási dolog volt az részükről.

A testvéreidnek nem voltál jó példa?

Mindenkinek saját magának kell megtalálni a megoldásokat a feszültség oldására. Én nem akartam cigizni, inni, lusta lenni, pedig sokszor kézenfekvőbbnek tűnt. Én dolgozni akartam, ezért az első munkahelyem miatt minden reggel 4-kor keltem. Pár hónap múlva már teljesen kimerült voltam a fáradtságtól, és nem sokon múlt, hogy ne csekkoljak ki az egészből. Volt, hogy átfutott az agyamon, hogy az apám is ennyit bírt, én sem harcolok tovább. De szerencsére a jó döntések mindig determináltak arra, hogy lehet érték abban, amit csinálok, és igenis számít a szorgalom, ami egyenes út lehet a sikerekhez. A szorgalmam, az akaratom mindig vitt előre, a szeretethiány volt az egyetlen, amivel iszonyú nehéz volt megbirkózni. De a hit Istenben mindig segített, hogy ne a függősségekben keressem a kiutat. Mindig hittem abban, hogy ha rossz is valami, akkor is ki lehet abból kecmeregni. Az élet amúgy mindenkinek tud nehéz lenni, nemcsak a cigányoknak nehéz. És ez az, amire szeretek rávilágítani, hogy egy nehéz élethelyzetben nincs jelentősége a származásnak, eltűnnek a különbségek. Ugyanúgy szenvedünk, ha beteg a gyerekünk, ha kirúgnak a munkahelyünkről, ez nem csak roma kérdés, ez mindenkinek emberileg nehéz.

Téged ért atrocitás, kifejezetten a cigányságod miatt?

Nem mondanám, inkább csak az iskolai csúfolások. Ha az ember cigánynak születik, akkor (legalábbis nálam így van) a kisebbrendűség érzése is természetes, ez benne van a cigánysorsban. A szüleinktől is azt láttuk, hallottuk, hogy mi nem vagyunk elég jók, minket lenéznek, amiből kialakul egyfajta gát, és vagy mi építünk magunknak egy belső falat, vagy mások építik körénk. A kérdés az, hogy ezen a falon át tudsz e mászni. Szándékosan a származásom miatt nem ért bántás, de nehéz családom volt, és az ő negatív megítélésük miatt rám is vetültek számomra kellemetlen dolgok. Emiatt is költöztem el abból a városból, ahol éltünk.

Amikor lecigányoztak akkor, tudtam, hogy nem pozitív célzattal mondják, de nem kértem ki magamnak, ez annak az embernek a baja, aki a származás alapján tesz az emberek között különbséget. Én ettől soha nem szenvedtem, nekem a magammal folytatott belső kisebbrendűségi érzésem volt a harcom, az örökölt sorsommal. Szegények voltunk, nem volt rendes cipőm, de a szüleimnek a házassága is nagy bélyeget nyomott ránk, ami a belső harcaimat mind felerősítette.

Túl lehet ezen valaha lépni?

Lehet, hogy ez egyfajta önvédelmi mechanizmus, de én úgy gondolkodok az életről, hogy olyan, mint egy rádió. Van rajta két gomb, és rajtam múlik, hogy melyiket merre tekerem. Ha azt a gombot tekerem, amivel csak a zavart és a zajt erősítem, vagyis azokat az embereket, akik nem elfogadóak, és rasszisták, akkor azt a gombot „lehalkítom”, és megpróbálom a másik gombot felerősíteni. A mai napig azt nézem, hogy mi a pozitív, mi az, ami jó, kik azok, akik elfogadnak. Amikor ellenállásba ütközök, akkor azt a gombot eltekerem. Nem tudok esélyt adni olyannak, aki nem tud túllépni a származásom, és nem azt nézi, hogy milyen ember vagyok.

De ez nem olyan egyszerű és könnyű, mint ahogy most beszélünk róla.

Nem, ez iszonyúan nehéz, ezt meg kellett tanulnom, mert természetesen nagyon nagy megfelelési vágy volt bennem, nagyon akartam bizonyítani, vágytam arra, hogy szeressenek, hogy elfogadjanak. Többször átment rajtam egyes emberek által az úthenger, de közben eljutottam oda, – és azt gondolom –, hogy ez az érték, hogy 35-40 évesen már tudtam, hogy hol vannak a határaim, és kik azok, akik azt nem léphetik át. De ez nem származásfüggő, ezzel minden ember megküzd.

Az elfogadás manapság nagyon sokat használt fogalom, de amikor egy óvodai vagy iskola közösségbe felmerül, hogy érkezik egy cigánygyerek, akkor komoly ellenállás alakul ki. Nem is feltétlenül a gyerekek, hanem sokszor a szülők részéről. Mit tanácsolnál, hogy legyen egyfajta nyitottság a cigánysággal szemben?

Az a legrosszabb ebben az örökölt sorsban, hogy ez a szó önmagában hordozza az etnikumnak a megvetését, és egy egész etnikum bűne rá van nyomva egy gyerekre, aki mondjuk 3-7 éves, és semmiről nem tehet. Azt tudnám tanácsolni, hogy kapjon lehetőséget a megismerésre egy cigány ember is, hogy jó vagy rossz ember, ez az elfogadás egy mélyebb szintje. Hogy a cselekedeteik alapján legyenek megítélve, és ne az alapján, hogy mit csináltak az ősei. Ha az én életem az alapján lenne megítélve, hogy, a szüleim hogyan éltek, viselkedtek, akkor nekem is kevés esély jutna. Én azokat az embereket tartom valóban elfogadónak, akiknél ez az előítélet eltűnik. Aki nem csinál a származási kérdésből problémát, és arra tanítja a gyerekét, hogy próbáljon meg a cigánygyerekkel beszélgetni, segíteni nekik. Hiszek abban, hogy akinek több van, az nem azért adatott, hogy abból megbélyegezzen, hanem hogy abból segítsen. És ha csak ennyi a segítség, hogy engedjünk be egy cigánygyereket egy közösségbe, akkor engedjük be! Nemrég voltunk egy zenés rendezvényen, ahol szólt a roma muzsika, amit mindenki imád. Ezek is mi vagyunk! A zene, a tánc, az életerő, a humor, a kubikosok az út szélén. Igen, lehet, hogy segítségre szorulunk, de miért jobb, ha nem felénk, hanem ellenünk fordulnak? Együtt kell élünk ebben az országban, mert nekünk is ez az otthonunk. Egy cigány se kapjon csak a származása miatt bélyeget.

Cigánynak lenni mennyire nehéz?

Az a borzasztóan nehéz, hogy leküzdjük azt a belső negatív erőt, ami gyötri a lelkünket, a lenézést, az elutasítást. Belülről azt megugrani, hogy te ki tudjál jönni a nehéz élethelyzetedből, az hihetetlenül nehéz, és elképesztő munka, mert önmagaddal és a külvilággal is küzdesz.

Te nemcsak megtanultál írni, olvasni, hanem egyetemet is végeztél. Mivel foglalkozol?

Krízisterhes anyáknak segítek, a Várva Várt Alapítványnál dolgozom, régiómenedzserként. Hamarosan nyílik egy babváró otthon, ahol intézményvezetőként fogok segíteni.

Vagyis a krízis végigkíséri az életedet?

Igen, valószínű, hogy ez az én sorsom, nem véletlen, hogy segítő lettem. Feszesek a határaim, de jól érzem magam benne. Nagyon fontos meghúzni a határvonalat, hogy meddig tart a munka, mert nem szeretném hazavinni mások problémáit. De amiatt, hogy nem volt egyszerű gyerekkorom, nem viselnek meg annyira a dolgok, és nem hat rám olyan negatívan. Mert pontosan tudom, hogy segítséggel sok nehéz szituációból ki lehet kikeveredni.

A férjed cigány?

Nem. Nagyon fiatal voltam, 16 éves, amikor kinézett magának. Idén lesz 32 éve, hogy együtt vagyunk és ez a 25. házassági évfordulónk. Ő egy nagyon jólelkű ember, aki mellett meg tudtam gyógyulni. A mai napig lenyűgöz a nyugalma, a kedvessége. Azt a szeretetet tudta adni nekem, ami kell egy nőnek ahhoz, hogy teljesen tudjon rehabilitálódni. Óriási szeretetéhséget cipeltem magammal, de ő tudta ezt orvosolni.

A pályázatodban egy konkrét eset kapcsán az foglalkoztatott, hogy le lehet-e venni egy gyerekről a sorsát. Le lehet?

Talán ez volt a küldetésem, hogy ezt megértessem, hogy nem tudjuk lerakni a sorsunkat. Lehet, hogy van egy ilyen elvárás felénk, de meg kell küzdenünk, a saját harcát mindenkinek magának kell megvívnia. Ez szerintem talán csak generációkon keresztül sikerülhet a roma családoknak, de akkor az a konkrét eset arra ösztönzött, hogy leírjam, mert egyáltalán nem könnyű cigánynak lenni. Ezt nem kérte senki, ez nem választható, egy gyerek sem tehet arról, hogy kik a szülei, senki nem kéri, hogy alacsony szocializációja legyen, és hogy abból, akár élete végéig küzdhessen.

3 gyereked van, nekik már könnyebb volt?

Nekik, amiről mi most beszélgetünk nem mindennapos téma. Nem mondom, hogy ők nem küzdenek, de ők egy teljesen más világba születtek bele. A legkisebb lányom 15 éves, aki el sem tudja képzelni, hogy a nagymamája nem tudott írni, olvasni. Ez óriási kegyelmi faktor, hogy a gyerekeimnek erről nincsen semmi fogalma. Tanulnak, a nagyok egyetemre járnak.

Elégedett vagy az életeddel?

Igen! Azt gondolom, hogy jó életem van, és ez nagyon sok embernek köszönhető. Minden olyan ember, aki velem kedves volt az életem során, segített meggyógyulni. Boldog vagyok, és hálás az életemért, az összes küzdelmével együtt, mert ezek mind megerősítettek.