Valóban hiányérzettel élnek azok a gyerekek, ahol csak egy szülő van?
Milyen kihívásokkal kell szembenéznie az egyedülálló szülőknek?
Hogyan próbálják pótolni a hiányzó második szülő jelenlétét?
Milyen segítséget és támogatást kapnak az egyedülálló szülők?
Magyarországon ma mintegy félmillió gyereket egyetlen szülő nevel, az egyszülős családok száma hozzávetőleg 300 ezer, derül ki az Egyszülős Központ idei közleményéből. De egyre többen vállalnak egyedül gyereket saját döntésük alapján is. Én is ezek közé tartozom. És néha bizony elfog az érzés, hogy a döntésemmel veszteséget okozok a gyerekemnek, és ha ezt nem akarom, akkor az jelentős pluszmunkával jár.
A család az család, és nagyon sokféle lehet
Lehetnek benne sokan és kevesen, lehet a kötelék vérszerinti és nem vérszerinti, lehet, hogy minden a terv szerint alakul, és az is lehet, hogy minden borul. Kislányként, kisfiúként talán senki nem arról álmodik, hogy ha felnőtt lesz, egyedül nevel, vagy egyedül vállal majd gyereket, de az álmok néha másképp valósulnak meg.
Amikor egyedülállóként örökbe fogadtam a kislányomat, néhány héttel az érkezése után tudatosodott bennem, hogy az egy dolog, hogy én egy egyedülálló szülő vagyok, ő viszont egy olyan gyerek, akinek csak egy szülője van. Rájöttem, hogy amikor a gyerekvállalásról gondolkodtam, legfőképp az járt a fejemben, hogyan fogom ezt én egyedül megoldani.
Sosem kérdőjeleztem meg, hogy azért az elég jól ki van találva, hogy ideális esetben egy gyereknek két szülője legyen, de valahogy erről mindig úgy gondolkodtam, hogy ez a szülő „problémája”, és az ő feladata, hogy tulajdonképpen két ember munkáját végezze. Lehet, hogy önző vagyok, de a gyerek oldaláról bele sem gondoltam. Talán azért, mert gyerek akkor még a láthatáron se volt, nem volt kinek beleképzelnem magam a helyzetébe.
Egyedülálló családfenntartóként néhány év sikeres működés után ki merem jelenteni, hogy az egyszülőség fizikai része sokkal kisebb kihívás, mint a lelki része. Az anyák teherbírása elképesztő, ezt senki nem vitatja, a fizikai kihívások azonban – legalábbis az én tapasztalataim szerint – eltörpülnek a lelkiek mellett. Szóval az első nagy felismerésem az volt, hogy ok, én saját magam döntöttem arról, hogy ezt egyedül vállalom, de vajon a kislányomat ki kérdezte meg, hogy akarja-e, hogy csak anyukája legyen.
Az első nagy hiányérzet, amit megfogalmaztam, az volt, hogy a mi családunkban nincs még egy ember, akit annyira érdekelne a gyerekem, mint engem. Nincs még egy ember, akinél ő szerepel az első helyen, akit minden másnál jobban érdekel az ő testi és lelki fejlődése. Ez persze nekem is nehéz, hiszen nincs még egy ember, aki annyira „érintett” lenne, mint én, de a kislányomnak valószínűleg sokkal nagyobb hiányt jelent.
Szerintem egy egyedülálló szülő legnehezebb feladata, hogy ezt a hiányérzetet minél minimálisabbra csökkentse a családban. Viszont ezt nem lehet megúszni. Szinte minden gyerek szeretne testvért, és minden gyerek szeretne két szülőt, de általában ezek azok a dolgok, amelyeken a legkevésbé tudunk változtatni. A családunkat körülvevő hálót azonban kezelésbe tudjuk venni.
"A kettő az kevés"
A Hugh Grant főszereplésével készült Egy fiúról című filmben mondja egy ponton a főszereplő kisfiú, Marcus, aki egyedül él az anyjával, hogy a kettő az kevés. A film happy enddel végződik, a fiú környezetében létrejön egy olyan felállás, hogy már nem érzi kevésnek a kettőt. A valóságban nyilván egy kicsit bonyolultabb a helyzet. Egyedülálló szülőként rengeteg energiát fektetek abba, hogy a kislányomnak legyen társasága. És azt is megfigyeltem, és meg is értem, hogy a többgyerekes családok ebben a kérdésben nem olyan motiváltak, tehát általában én hozom a több áldozatot, hogy a kislányom ne legyen egyedül, mi hívunk át gyakrabban vendéget, mint ahányszor őt áthívják. De ez valahol természetes. Mindig törekszem arra, hogy nyaraláskor is legyenek velünk mások is, jó hír azonban, hogy az egyedülálló szülők általában sok mindenre kaphatók, és benne vannak a közös utazásokban (ha anyagi lehetőségeik persze engedik, hiszen ne felejtsük, egyedülálló szülőnek lenni általában azt is jelenti, hogy egyetlen ember kezében van a családfenntartás minden anyagi vonzata).
A tágabb család szerep
Különösen fontos az egyszülős családok életében a rokoni kapcsolatok ápolása. A nagynénik, nagybácsik, és persze az unokatestvérek fontosabb szerepet kapnak, mint általában, hiszen ők lehetnek azok, akik gyerekünkkel akkor is foglalkoznak majd, amikor mi esetleg már nem leszünk. Apropó, halál! Biztosan minden egyedülálló szülő aggodalmai között szerepel előkelő helyen a saját elmúlása, aminek – lássuk be – sokkal nagyobb a tétje, mint azoknál, akik nem egyedül gondoskodnak egy (vagy több) gyerekről. Én akkor lettem igazán felelős a saját egészségemmel kapcsolatban, amikor tudatosult bennem, hogy nekem nagyon sokáig kell élnem. Bár azt hiszem, ezt azok az anyák és apák is így érzik, akik ketten nevelik gyerekeiket.
Egyedülálló anyaként különböző csoportokba is elvezetett az utam, ahol hasonló élethelyzetben lévő emberekkel érezhetem magam sorsközösségben. És ezeken a helyeken a kislányom is sorsközösségekben érezheti magát, ami igazi duplabónusz. Az egyedülálló szülőcsoportok azért is nagyon jók, mert a tagok praktikus segítséget is nyújthatnak egymásnak a mindennapokban, ami mindenkinek jól jön.
Az apa kérdése persze ennél is bonyolultabb. Azokban a családokban, ahol nincs apa, saját tapasztalataim azt mutatják, igenis látszódik a hiánya. Hát még ha anya nincsen. Nem vagyok különösebben spirituális beállítottságú, de én úgy gondolom, jól jön a családban a női és a férfi energia is. Ez azonban már egy következő cikk témája lesz.
20 éve ír, elsősorban női magazinokban. Munkájában mindig azt keresi, ami nem átlagos, amiről még nem tudunk mindent, vagy épp, amiről nem beszélünk. Nemcsak újságíróként, hanem egy hatéves kislány anyukájaként is azt látja, a szülőségben is sok olyan dolog van, amely még a leghaladóbb szellemű anyák és apák számára is ismeretlen terület. Bőven vannak tabuk, amiket Juli egyenként szeretne ledönteni.
