"Fogalma sincs, mi lesz, ha nagy lesz, pedig már nagy?" - interjú Péter Katával

Nyilván a szülőknél nem véletlenül kapcsol be a pánik gomb, hiszen a felvételi jelentkezésnek van egy vészesen közeledő határideje.

Ez így van, de ha tényleg fogalma sincs a gyereknek, hogy merre menjen tovább, akkor valóban azt várjuk tőle, hogy teher alatt hozzon jó döntést? Vagy csak döntsön valahogy? Bárhogy? Az vajon jó neki? Ettől a döntéstől inkább csak a szülő tud hátradőlni, hogy ez a lépcsőfok is kipipálható.

Vagyis, ha nincs elképzelés, akkor is nyugodjon meg a szülő, mert valahogy megoldódik a helyzet?

Egyrészt a szülőknek el kell engedniük a régi beidegződéseket! Megváltozott a világ, alkalmazkodni kell az új körülményekhez! Mi történik akkor, ha a gyerek egy évet kihagy? Összedől a világ? Dehogy! Ha az elmúlt évek, a pályaorientációs lehetőségek sem indították el valamilyen úton, attól még nem kell kétségbeesni! Manapság egyre népszerűbb az érettségizettek körében a gap year, amikor időt nyernek, és felfedezik a világot. Azonban nagyon fontos, hogy ezt ne a mama hotel megszokott kényelméből tegyék, hanem saját maguk teremtsék meg a feltételeit. Vállaljanak munkát, önkénteskedjenek, kóstoljanak bele a való világba. Érezzék a saját bőrükön a valóságot, fedezzék fel a környezetüket! Ezáltal sokkal több valódi inger éri őket, mint az iskolapadban, sokkal több tapasztalatot tudnak személyesen begyűjteni. És nagyon fontos itt is a szülők felelőssége, mert a gyerek döntésképtelensége mögött sokszor a szülő áll!

Aki nyilván a legjobbat akarja a gyerekének.

Bizony, és legyünk őszinték, utáltuk ezt a mondatot, amikor nekünk mondták a szüleink! A mai gyerekek nagy része egyfajta buborékban nő fel, mert a szülő próbálja minden rossztól megóvni. Ami egy bizonyos korig helyes, de egy idő után a gyerek kárára is átfordulhat. Sokszor még a középiskolásokat is a szülők viszik reggelente iskolába, vagy döntenek helyettük fontos kérdésekben, ugyanakkor számon kérnek fajsúlyos döntéseket. Nem kell a gyereket mindentől megóvni, ezzel csak felmentjük a saját döntéseinek a felelősségétől. Jó példa erre, hogy egy bizonyos óraszámú közösségi munka teljesítése nélkül nem érettségizhet egy diák. És mit tesz a szülő? Ahelyett, hogy segítene neki minél inkább az érdeklődési köréhez közel álló céget, szervezetet, tevékenységet választani, inkább ismerősökön keresztül beszerzi a szükséges pecséteket. Természetesen jó szándékkal teszi, de egy motiválatlan gyerek esetében ezzel a lépéssel sokkal többet árt, mint amennyit segít. Tapasztalatok hiányában sokkal nehezebb bárhogy is dönteni! Szülőként abban kellene támogatnunk a gyerekeket, hogy minél több saját tapasztalásban legyen részük, mint „kényszerítő” erőben.

Ismerek olyan családot, ahol a diplomás szülők szinte fizikailag kikészültek attól, hogy a lányuk nem akart egyetemre menni, hanem szakmát tanult. El is menekült egy távoli országba tanulni.

Igen, ez is egyre gyakrabban előjön mostanában. Mert felnőtt egy generáció úgy, hogy ez volt a helyesnek nevezett út. De manapság már ezt is el kell engedni! A gyerek tanul egy szakmát, ha nem tetszik neki, majd tanul egy másikat. De uram bocsá’, akkor sem marad le semmiről, ha 25 évesen kezdi az egyetemet, mert akkor érik meg benne, hogy mi az, amit szívesen tanulna évekig. És még akkor sem biztos, hogy nem fog később váltani, mert lehet, hogy egy olyan foglalkozásba fog évek múlva beleszeretni, ami ma még nem is létezik! Azt kell elfogadni szülőként, hogy megváltozott a világ. Bízni kell a gyerekben, hogy az őt körülvevő világból meglátja, és leszűri a lényeget, amivel „továbblöki” magát valamilyen irányba. Érdemes támogatni a döntéseiben, de nem megoldani, vagy kitalálni helyette a következő éveit.

És van a másik véglet, amikor két teljesen különböző szakot kezd el valaki egyszerre párhuzamosan.

Sőt, én olyan diákot is ismerek, aki hármat kezdett el. A mai felsőoktatás ezt is megengedi, tehát akinek olyan a habitusa, és az energiaszintje, hogy ezt be meri vállalni, akkor tegye! Ha sok lesz, vagy nem bírja, akkor majd ő maga eldönti, hogy melyiktől válik meg. De az is lehet, hogy egyiket sem végzi el. És pont itt jön képbe a lényeg: hogy saját tapasztalatból dönt.

Ez is leginkább szülői kényszer, hogy valamilyen papírja legyen a gyereknek?

Igen, sokszor ezt hozzuk otthonról, és ösztönösen adjuk tovább a gyerekeinknek. Pedig ez sem feltétlenül helytálló manapság, nagyon sok olyan szakma van, aminél sokkal többet nyom a latba a gyakorlati, mint az elméleti tudás. Amikor ezzel kapcsolatban kérnek tőlem aggódó szülők tanácsot, meg is szoktam kérdezni, hogy mikor, és hányszor kérték az életben a papírjaikat?

Sokszor panaszkodnak is az egyetemisták, hogy mennyi felesleges dolgot tanulnak, csakhogy legyen egy papírjuk.

Nem tudok ezzel vitatkozni, mert én két egyetemet végeztem, de alapvetően mindkét szakmámat a gyakorlatban tanultam meg, valós körülmények között– az egyetemen tanult dolgok 10-15%-át használom.

Ha innen közelítjük meg, akkor mi a motiváció a továbbtanuláshoz?

Én határozottan nem a továbbtanulás ellen szeretnék kampányolni, csak azt erősíteni, hogy diploma nélkül is lehet boldogulni az életben. Az egyetemi diploma ugyanis nagyon sokszor nem a gyerek, hanem a szülő álma. Egy jó ötlethez, amiből akár gigantikus üzlet is születhet, nem feltétlenül kell diploma. Gondolj csak bele, hogy az elmúlt években hány közgazdászt, bankárt, felsővezetőt állít be sikertörténetnek a média, akik péknek/cukrásznak/illóolaj készítőnek álltak! Vagyis a diploma után szakmát tanultak. De hogy mi a sikerük titka, azon túl, hogy mertek váltani? Az, hogy jártak egyetemre! Mert az nagyon sok dologhoz elengedhetetlen. Például a kapcsolatrendszer megszerzéséhez, a hasonló gondolkodásúak összekovácsolásához, közösségek kialakulásához, megtapasztalni, és részévé válni egy rendszernek, belekerülni egy tudományos, esetleg nemzetközi szakmai projektbe, ezekhez mind kell az a háttér, amit csak a felsőoktatási intézmények nyújtanak. Az arany középutat kellene megtalálni, hiszen szülőként természetes, hogy a legfőbb törekvésünk a gyermekünk boldogulása. De ahhoz, hogy kiegyensúlyozott felnőtté váljon, szükség van arra, hogy visszavegyünk a támogató energiából. Lépjünk hátrébb, és bízzunk abban, hogy meg fognak érkezni hozzá a jelek a környezetéből, a világból.

Az esetek túlnyomó részében a szülő mindig okosabbnak gondolja magát, ezért hiszi azt, hogy ő tudja megóvni a gyerekét a csalódásoktól, hibáktól, a rossz döntésektől.

De azt honnan tudja a szülő, hogy mi a rossz döntés a gyereknek? Amiről ő azt gondolja, hogy rossz lesz? És ha hibázik a gyerek, akkor mi van? Levonja a következtetést, és megtanul felállni. Akár a padlóról is. Azt gondolom, hogy ez a kulcs: ha eddig nem hagytuk, most engedjük hibázni is! Ha nem a megfelelő egyetemet vagy szakmát választotta elsőre, akkor majd továbbmegy, és előbb-utóbb megtalálja azt, amiben jól érzi magát. Ha pedig azt csinálja, amiben jól érzi magát, attól boldog, sikeres és kiegyensúlyozott lesz.