Hiszti, távolság, szeretet – így él(t)em meg a kamaszkoromat

Fura ezt így bevallani, főleg, hogy most már nem igaz, de akkoriban egyáltalán nem kedveltem a szüleimet, sőt, igyekeztem magam a lehető legjobban eltávolítani tőlük. Annak ellenére, hogy ez nem mindenkinél ugyanúgy néz ki, azt hiszem életkori sajátosság, hogy a tiniknek egy kis térre van szükségük.

Utólag sokat beszélgettem anyukámmal, hogy milyen volt neki ez a periódus és hogy én hogyan éltem meg. Őszintén hálás vagyok, hogy engem a szüleim hagytak hisztis tininek lenni és a saját agyamra menni. Ugyanakkor megértem, milyen nehéz lehetett nekik tiszteletben tartani, hogy se a segítségükre, se a társaságukra nem tartok igényt. Amellett, hogy teret hagytak nekem, sose éreztem úgy, hogy egyedül vagyok. Még a távolból is nagyon egyértelműen tudtomra adták, hogy közel bármilyen problémával fordulhatok hozzájuk, és számíthatok a segítségükre.

Csakhogy ebben is könnyű dolga legyen a szülőknek, természetesen a túlaggódó, túlságosan invazív stílus szöges ellentété se jó. Szörnyen fájdalmas volt azt hallani barátoktól, hogy örülnének, ha legalább egy kicsit Semminek nincs következménye, nem számít hol vannak vagy hol nem. A egy jó és hasznos dolog, de az alappillérekre és valamilyen szintű határokra, azt hiszem, , hiszen ezek adnak