Így támogathatod az iskolai működését: a tanárszelídítés csodálatos módszere

Tippek jönnek

Az első nehéz pillanat lehet, amikor az alsó tagozatos, 1-2 tanító néni által terelgetett osztályok felső tagozatban hirtelen 10-12 új tanár előtt találják magukat. Új, szokatlan helyzet ez. Új tantárgyak, új tanárok, új elvárások.

A tanárszelídítés tulajdonképpen erről szól: megtanulni kommunikálni mindenkivel, a konfliktus helyzeteket kezelni, az érdekeknek udvariasan érvényt szerezni, a kapcsolatot jóvá, de legalább is elviselhetővé tenni. Hiszen nem biztos, hogy az iskolát ott akarjuk hagyni, csak mert egy tanárral nem értünk teljesen egyet. Ahogy később majd egy munkahelyet sem hagynánk ott azonnal…

Van, amikor szülői oldalról kell diplomatikusan beavatkoznunk, hogy gyerekünk kapcsolata a tanárral simulékonyabbá váljon. Tévedés azt hinni, hogy ha valaki nem ért egyet velünk, vagy akár gyermekünk iskolában látott teljesítményéért vagy viselkedése miatt minket tesz felelőssé, azzal szemben egy támadó jellegű beszélgetésben akaratunknak érvényt tudunk szerezni. Erőből egész egyszerűen nem lehet meggyőzni senkit. Mert a másik fél frusztrált lesz és az igazát még akkor is bizonygatni fogja, ha egyébként lassan-lassan megértené a mi álláspontunkat is. Ezért ebben a helyzetben legyen szó 11 vagy 18 évesről, a mi felelősségünk az, hogy asszertív kommunikációt tanítsunk gyermekünknek, valamint különböző viselkedéstani stratégiákat, amellyel majd nemcsak az iskolában, hanem az egész életben jól fog boldogulni. A tanárszelídítés öt legfontosabb pontja szerintem a következő:

1. Otthon, a gyermek előtt semmiképpen sem szabad dühöngeni a kialakult helyzeten. Sem a párunkkal nem vitathatjuk meg úgy, hogy a gyerek hallja, sem a gyereknek nem mondhatjuk el, hogy ez a helyzet abszurd vagy elviselhetetlen, vagy mennyire nem értünk egyet a tanító-, tanár néni álláspontjával. Hiszen a gyerekben ez kizárólag feszültséget szül: otthon más véleményt hall, mint az iskolában, számára mindkettő referenciaszemély, fogalma sincs melyikhez igazodjon. És a helyzetet megoldani sem tudja. Hiszen mit is kezdjen azzal az információval, hogy az anyukája vagy az apukája nem ért egyet a tanító nénivel.

2. Keressük a tanító- vagy tanár cselekedetei, szavai mögött az értelmet, próbáljuk megmagyarázni magunknak, majd a gyermeknek is. „A tanító néni lehet, hogy azért mondta ezt mert…” „Lehet, hogy azért adott neked egy jeggyel rosszabbat mert…” Működjünk egyfajta értelmező szótárként: ez segít a gyermekben a feszültséget oldani és új nézőpontokat is adhat. A gyermek gondolhatta azt, hogy ő áldozat vagy a tanító néni nem szereti, de amikor elkezdünk magunk is gondolkodni, és neki is új nézőpontokat adunk, más szemüvegen keresztül kezdi el nézni a világot.

3. Tanítsuk meg a gyermeket az én-üzenetek használatára. (Erről Thomas Gordon, dr. F. Várkonyi Zsuzsa könyveiben sokat olvashatunk.) Az én üzenetek négy pillére: elmondani, mi történt, milyen érzést keltett bennem, mik a következményei, és milyen megoldási javaslatot tudnék találni az adott problémára. Természetesen irreális elvárni, hogy egy 11 éves én-üzenetekben kommunikáljon a tanárával, de ahhoz lassan hozzászokhat, hogy elmondja a problémát, ne féljen egy felnőttől, és megoldási javaslatok után kutasson a fejében. Sok vezető (tanár, osztályfőnök, főnök) szívesen veszi, ha nemcsak panaszkodnak neki, hanem rögtön megoldási javaslattal is előállnak. „Tanárnő, ez a dolgozat nem jól sikerült, ez engem nagyon elkeserít, mert sokat tanultam rá. Van arra lehetőség, hogy valahogyan javítsam ezt a jegyet, és megmutassam mennyit tudok?”

4. Talán, aki olvas a sorok között, láthatta, hogy nem vagyok az iskolába rohangálás, és a gyermek helyett elintézés híve. Mondom ezt úgy, hogy magam is tanár vagyok, de úgy érzem minden tanár, minden szülő, minden gyermek egy önálló egyéniség, és mindenkinek meg kell tanulnia működni ebben a világban egymással. A mi felelősségünk szülőként, hogy a gyereket ebben maximálisan támogassuk, de ne helyette csináljunk dolgokat. Ahogy a mondás is tartja: horgászni tanítjuk, nem halat fogunk helyette. Vagyis, amíg a helyzet nem kíván felnőtt beavatkozást, ne szaladjunk be az iskolába, ne próbáljuk meg elmagyarázni a tanárnak, hogy hogyan kéne működnie. Sokkal fontosabb lenne, hogy felkészítsük gyerekünket, hogyan oldja meg maga az adott helyzetet. Életrevalósága és önértékelése is nőni fog. Ha mégis szükséges kapcsolatba lépi a tanárral, én eredményesebbnek látom a „Hogyan tudnék segíteni Önnek?” kérdést a támadó álláspontnál.

5. Talán ez az ötödik pont lehet a legvitathatóbb, én mégis úgy érzem és sok évi tapasztalat alapján bátran kijelentem, hogy működik. Absztraktnak tűnhet, de egy ponton azt kell mondani a gyereknek, vagy közvetíteni felé, hogy ő az okosabb, ezért diplomáciai módszereket kell neki tanítani. Vagyis nem mindig a csatákat kell megnyerni, hanem a végső háborút. Ez azt jelenti iskolai nyelvre fordítva, hogy néha föl kell emelni a fehér zászlót, különösen, amikor ezen a mozdulaton sok múlik. Én semmiképp sem a nyolcadik első félévét választanám a magyar és a matematika tanár kioktatására, amikor az általuk adott jegyek pontszámokban mérhetően befolyásolják a felvételi kimenetelét. Néha csak egyszerűen azt is mondhatjuk a gyermeknek, hogy engedd el, fogadj szót, ne dühöngj rajta. Az élet hoz élénk még rengeteg olyan helyzetet, amikor el kell viselni valamit, amivel egyáltalán nem értünk egyet.