„Izgalmas élettapasztalat az elmenőknek, de a maradóknak is!” - interjú Holló Mártával

A tavalyi évben Holló Márta és családja egy általuk nagy közös családi társasjátéknak nevezett kalandba vágott bele. „A Rotary névre hallgató világszervezetnek - és egyben jótékonysági klubnak - van egy diákcsere programja, amely keretein belül a fiam tavaly augusztusban Floridába költözött, hozzánk pedig egy mexikói lány érkezett. Minden gyerek egy-egy olyan családnál él, aki tagja a klubnak, de úgy, hogy a kint töltött egy év alatt egy családváltásra is sor kerül” – kezdte Márta, aki nem tagadta, hatalmas bizalom kell ahhoz a sok éve létező szervezet és a többi család irányába is, hogy az ember ennyire messzire, ilyen sok időre, ráadásul tényleg vadidegenekhez elengedje a gyermekét. „Izgulok a saját gyerekemért, de közben itt egy lány, akiért hirtelen teljes felelősséget érzek és válik a családunk tagjává gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből. Igen, saját gyerekemként tekintek rá és meg is teszek érte mindent, hogy a lehető legjobban érezze magát. Már csak azért is, mert közben folyamatosan arra gondolok, és abban bízom, hogy a világ másik végén az én gyerekemet ugyanilyen szeretettel és törődéssel fogadja egy másik család, hogy azok a szülők is ugyanúgy mindent megtesznek a fiamért, ahogy én ezért a lányért. Ezért ez az egész tulajdonképpen nem más, mint a családok társasjátéka.”

Gyerekszemszög

A játék legfontosabb elemei a gyerekek. Éppen ezért kíváncsiak voltunk, mit szólt az utazáshoz Márta fia? Hogyan indult el élete egyik legnagyobb kalandjára egyedül, az ismeretlenbe csupán 17 évesen? „Hiába a szülői támogatás, ha a gyerekben nincs kíváncsiság. Benne szerencsére a bátorság mellett kíváncsiság is volt bőven, különben nem is ment volna, hiszen nem kényszerítettük, a végső döntés az övé volt.”

A kötődés azonban ilyen idős korban is megmutatkozik. „Bevallom, amikor megláttam a kézipoggyászában a gyerekkori kismackóját, vagy kint tartózkodása után pár héttel egy videochat során a háttérben az itthoni fotófalról elcsent közös családi képünket az íróasztalán, akkor összeszorult a szívem” – emlékezett vissza Márta, aki nem tagadja, sok nehéz helyzettel kell megküzdenie fiának odakint, de bízik benne, hogy olyan változásokon megy át, amikből sokat tanulhat. „Nem akarom csak a szép oldalát bemutatni, mert az úgy nem lenne valós. Amiatt például, hogy Floridában nincs tömegközlekedés, legalább öt évet ment vissza a gyerekem a saját önállóságában. Újra meg kellett szoknia, hogy megint ki van szolgáltatva annak, hogy csak akkor jut el valahova, ha elviszik. Illetve azt is nehezen szokta meg, hogy kint nincs osztályközösség. Amerikában ugyanis nincsenek osztályok. A diákok tantárgyakat vesznek fel, amiket akár minden órán teljesen más emberekkel hallgatnak. Ott a sport hozza össze a gyerekeket, abba tudott ő is kapaszkodni, ott találta meg a közösségét” – mondta Márta, akitől azt is megtudtuk, hogy bizonyos szempontból a mai modern technikai lehetőségek sem könnyítették meg a fia beilleszkedését. „Hiába kérték, hogy minimalizálja az itthoni kapcsolatait, hogy próbáljon ott ismerkedni, új barátságokat kialakítani, nem tudott elszakadni, inkább digitálisan az itthon maradt barátokkal kapcsolódott.”

Online kapcsolatban, ha baj van

És a családdal is persze, bár ahogy egy ilyen korú kamaszra jellemző, elsők a barátok, nekik írt a legtöbbet. Márta azt is elmondta, ő annak is örül, ha a fia nem jelentkezik. „Tudom, elsőre ez furán hangzik. De abból tudom, hogy minden rendben van, ha nem, vagy csak ritkán jelentkezik. Tavaly novemberig aránylag nagy volt a csend, hetente egyszer bejelentkezett, hogy megnyugodjunk. Aztán novemberben elkezdett gyakrabban írni, egyre többet reagálni a családi chatben az üzenetekre. Hamar ki is derült, hogy egy nehezebb korszakot él át, ami a karácsony közeledtével jellemző is szokott lenni a cserediákoknál. Neki is elkezdett honvágya lenni, több támogatásra volt szüksége, ráadásul akkor volt esedékes a családváltása is” – emlékezett vissza Márta, aki már elkezdett visszaszámolni, hány hónap múlva ölelheti át újra fiát.

Márta számára szülőként is talán ez volt a legnehezebb időszak. Nagy kérdés, hogy mit tehet ilyenkor a szülő? De mi az valójában, amivel hosszútávon tényleg jót tesz a gyerekének? „Sokat dilemmáztam, hogy mi a helyes ilyenkor? Vegyem meg azonnal a repjegyet, és mondjam, hogy jöjjön haza? Vagy kezdjek el a kitartásról papolni, és arra biztatni, hogy maradjon, és tartson ki? Pláne úgy, hogy utóbbira az volt a fiam reakciója, hogy most akkor én tényleg arra tanítom, hogy maradjon benne valami olyanban, amiben nem érzi jól magát? Ez nagyon nehéz volt” – végül abban látta a megoldást, hogy kisebb mérföldköveket állítottak fel a fiával. „Akkor azt mondtam, hogy először várja meg az új családot, hátha ott jobban érzi magát. Aztán most van egy márciusi program, amin szeretne részt venni, azt kértem, még azt várja meg.” - így mindig csak pici időre terveznek előre, és talán a ’már csak pár hét’ gondolata nem olyan rémisztő, mint a ’majd fél év múlva’.

A szülőnek is nagy önismereti munka

„Izgalmas élettapasztalat az elmenőknek, de az itthon maradóknak is!” – sóhajtott nagyot Márta beszélgetésünk végéhez közeledve, akinek sokat segített az elmúlt hónapokban, hogy neki is gondoskodnia kellett egy cserediákról. Ez ugyanis sokszor elvitte a fókuszt a kesergésről és az örökös aggódásról. Ezért is ajánlja ezt a programot, mert bár nem feltétlenül megy mindig minden könnyedén benne, de sok benne a tanulási, fejlődési lehetőség mindegyik oldal számára.

„Az elutazásig folyamatosan az a kérdés pörgött bennem, hogy jót teszünk-e a fiamnak ezzel? Jó őt elengedni vagy felesleges nehézségek elé állítjuk őt a programmal? A legnehezebb, hogy erre most még egy jó darabig nem fogjuk megkapni a tényleges választ. Az viszont biztos, hogy ez egy nagyon értékes tapasztalat lehet minden fiatal számára, aki részt vesz benne, és sok pozitívumát tudják majd elvinni magukkal. Én a saját fiamra nagyon büszke vagyok és a lelkem mélyén hiszem, hogy sokat tanul belőle” – mondta, bár hozzátette, hogy egyrészt nem mindenkinek való ez az út, másrészt abszolút megérti, ha valaki azt mondja, ő nem tenné ezt a gyerekével. „Ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. Itt nincsenek jó vagy rossz megközelítések. Nagyon családfüggő és nagyon gyerekfüggő is. Természetes, hogy csak a saját mintánkból tudunk elindulni. Én például 14 éves voltam, amikor elköltöztem otthonról. Más városba jártam gimnáziumba, nem vettek fel a kollégiumba sem, így egy hatalmas bizalmat kapva a szüleimtől albérletbe költöztem. Akkor még nem volt mobiltelefon, úgyhogy minden reggel 8-kor kisétáltam a lakás előtti telefonfülkébe, hogy onnan hívjam fel őket.” – emlékszik vissza, és úgy érzi, sokat adott neki a korai leválás. Bár maga is tapasztalja, mennyire más világban élünk ma, számára magától értetődő volt, ha majd egy nap az ő gyereke is nyitott lesz erre, teljes mellszélességig támogatni fogja.

És most is, még mindig benne a sokszor nem könnyű folyamatban, azt mondja: nem csinálná máshogy. „Ha visszamehetnék az időben, akkor is ugyanezt a kalandot választanám, és ugyanezt a társasjátékot emelném le a polcról, mert én hiszem, hogy ezzel mind csak nyerhetünk.”