"Jó a segged, rámarkolnék!" - Hogyan reagál egy tini lány az utcai zaklatásra

Ötödikes voltam, amikor elkezdtem egyedül közlekedni a városban. Anyukám megmutatta a legfontosabb útvonalakat, majd pedig a lelkemre kötötte, hogy próbáljam figyelmen kívül hagyni a fura embereket. Legvégső esetben pedig, ha mégis valaki erőszakoskodik, akkor jobb, ha inkább kövessem az utasításaikat, és adjak oda mindenféle értéktárgyat.

Első önálló utam után a nagymamám várt otthon, aki láthatóan megkönnyebbült, hogy épségben hazaértem. Én ekkor még nem értettem, mégis mire fel ez a nagy aggódás. Rengeteg mindennel találkozom fiatal lányként a városban. Sok a kéregető, a hajléktalan vagy a furcsa, hangos ember. Ám ami engem mégis leginkább félelemmel tölt el, amikor kimegyek az utcára, az a catcalling jelenség.

Nincs olyan nő, akit ismerek, és ne lett volna még áldozata utcai zaklatásnak. Utánam először úgy 12-13 éves koromban szóltak oda az utcán. Aztán rám dudáltak az autókból, sofőrök fordultak utánam. A legdurvább beszólást 13 évesen kaptam, amikor egy férfi megkérdezte, hogy lefeküdnék-e vele 20 000 forintért. Sokan az eset után megkérdezték tőlem, hogy mit viseltem - a leghülyébb kérdés ilyenkor, ugyanis az első lépés az áldozathibáztatás útján. a szerk. - Elmondom: rajtam aznap egy farmer, az iskolám egyenpulóvere és egy télikabát volt. Hazafelé tartottam, nem is néztem rájuk, zenét hallgattam…

Azóta szinte minden héten kapok ilyen beszólást vagy legalább egy füttyögést. Odaköszönnek, „megdicsérnek”, vagy rosszabb esetben szexuális tartalmú megjegyzéseket is tesznek. 
A zaklatók (mert igenis, nevezzük őket annak) különböző társadalmi helyzetűek, viszont a koruk, vagy inkább a köztünk lévő korkülönbség ijesztő. A legtöbb emberről, aki az utcán zaklatott, legalább 20 évvel idősebb volt nálam, sőt sokszor akár apám vagy nagyapám lehetett volna. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy lehet, hogy van egy lányuk vagy unokájuk. Ha valóban van, akkor hogyan néz a szemébe?

Az utcai zaklatás nyomot hagy

Rám ezek az élmények kifejezetten nyomasztó hatással vannak. Nagyban megnehezíti a mindennapjaim, hogy amikor egy csoport férfi mellett megyek el az utcán, rögtön gyomorgörcsöt kapok. Már számítok a megjegyzésekre. Vagy ha felszáll a buszra egy hangosabb fiútársaság, megpróbálom elfoglalni magam a telefonommal, hogy még csak véletlenül se vonjak magamra kéretlen figyelmet.

Ugyanakkor dühös is vagyok. Dühös, mert minden ember megérdemelné, hogy nyugodt szívvel utazhasson, még akkor is, ha éppenséggel nő. Dühös, mert ezek az élmények túl fiatalon értek. 12-13 éves koromban még nem álltam készen arra, hogy szexualizáljanak és tárgyként kezeljenek, azok, akik látják a testem. Sőt, erre soha, egyetlen ember sem áll készen.

Legvégül pedig dühös vagyok, mert tehetetlennek érzem magam. Hiszen ki merne fellépni egy nála idősebb és erősebb férfivel szemben? És ha meg is tenném, nem magamat sodornám veszélybe?

Így végülis megszoktam a catcalling jelenséget. Csendben megyek tovább, rá sem nézek a zaklatókra. Már meg sem lepődöm, úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Ugyanakkor ennek nem kéne így lennie. Már szerencsére sok csodálatos közszereplő, civil és civil szervezet emelte fel a hangját a catcalling jelenség ellen. Viszont egy nagyobb, társadalmi változásra lenne szükség. Egy olyan világra vágyom, amiben senki sem tárgyiasítható, csak azért, ahogyan kinéz vagy amilyen nemű. Én hiszek egy ilyen világban, ahol 16 éves lányként nyugodtan sétálhatok az utcán. 
A változás pedig kicsiben kezdődik - például a családban. Beszélgessetek erről a témáról is nyitottan! Tudatosítsátok bennünk, gyerekekben, hogy ez igenis nem oké, hogy igenis az lenne a normális, ha mind biztonságban közlekedhetnénk!

Ha tetszett ez a cikkünk, olvasd el ezeket is:
Hogyan védjük meg gyerekeinket a netes ragadozóktól?
Egy tini elmondja, miért is olyan fontos a korrekt szexedukáció