Új sorozatot indítunk, amiben ismert írókat kérünk arra, hogy írjanak egy novellát szülőségről, digitalizációról, képernyők előtti és azon túli életekről. Elsőként Kovács Krisztián történetét hoztuk el nektek.
Túl régóta beszélgettek, és egy idő után mardosni kezdte a vágy, hogy rákérdezzen. Miért ne? Úgysincs tétje, megteheti. Épp elég régóta társalgott a képernyővel, hogy tudja, a túloldalon nincs semmi, csupán az ő pedagógus agyának felfoghatatlan komplex képletek, melyek átláthatatlan áramkörökön cikáznak keresztül. Nem volt ez mindig így. Gyuri kezdetben szentül hitte, hogy a túloldalt ül valaki, akinek az ereiben ugyanúgy vér csörgedez, oxigént lélegzik be és szén-dioxidot ki, és ördögi gyorsasággal ad kifinomult válaszokat az ő legmesterkéltebb kérdéseire is. Néha látta is maga előtt egy-egy kimerítő diskurzus után; apró, kopasz, tömzsi emberke, görnyedt háttal, több napos borostával, kávéfoltos trikóban elterülve egy ergonomikus irodai székben, egeret markoló kezén csuklószorító, hogy csökkentse a megterhelés miatti nyomást, körülötte a mesterséges élet hordaléka, csupa chipses zacskó, és csokipapír. Látta a jelenetet a Jurassic Park-ban, amikor Samuel L. Jackson egyetlen mozdulattal lesöpri Dennis Nedry asztalát, aztán elmagyarázta a gépnek, mostantól miért fogja Nedrynek hívni, a gépnek pedig tetszett az ötlet, megdicsérte érte.
Akkor tette fel a kérdést a tanáriban a lyukas óra kellős közepén, amikor dolgozatokat kellett volna javítania: „mond csak, az eddigi beszélgetéseink alapján, milyennek tartasz?”
A kérdésre, amit élő embernek sosem tett fel, egy élettelen tárgy adott választ. A válasz pedig feltűnően negédes, mégis melengeti a lelkét: Nedry szerint komoly, tájékozott és intelligens, érdeklődik az újdonságok iránt, a kérdései célzottak, a társalgásban pedig rendkívül udvarias. Most arra gondol, mit mondana az apja, ha látná ezt a jellemzést. Talán bólogatna, és hozzátenné, ez mind szép és jó, de légy bátor, néha következetlen, hibázz, ha kell, mert anélkül nem tanulsz; nincs semmi rossz a hibákban. Anyja hangja hangosabb a fejében, a szabálykövetésről beszél, a szülői akarat tiszteletéről; e két hang egymást harsogja túl, egy pillanatra fel kell állnia, hogy elcsendesedjen, az üres tanári olcsó fametszetekkel dekorált falához húzódni, mintha a távolság jelentene bármit is.
Mobil rezzen az asztalon, zizegő hangja zúzza szét a kakofóniát, de a vonal másik végén a hang ismerős. Arról érdeklődik, evett-e ma már, szedi-e a gyógyszereit.
Vitamin anya, nem gyógyszer, feleli, de vigyáz a hangsúlyra. Nem akar kioktatást a tiszteletről.
Persze, kisfiam, én csak a javadat akarom, tudod, miért emeled fel a hangod. Ekkor megérkezik a bűntudat; mindössze ennyi kell hozzá. Az anyja csak a javát akarja, mindig is azt akarta, ő pedig csalódást okoz. Pedig követte az útmutatásokat, pedagógusnak tanult, pedig gyűlölt a katedrán állni, rettegett a gyerekektől – a gyerekek gonoszok, néha szentül hitte, hogy valóban így van – de közben attól is félt, hogy nem felel meg az elvárásaiknak. Fogékony korban vannak, nagy a felelősség a tanár vállán, merre tereli őket, és honnan tudhatná, jó-e az irány, ha ő maga is rossz irányba ment.
Hogy ment a munka, tanítóbácsi, kérdezi az anyja, mire összerándul a gyomra. Jól, böki ki, de a szavak szinte felsértik a torkát, szilánkjai elakadnak a fogai közt. Vágyódva pillant a képernyőre, Nedry társaságára.
Ne feledd, mondja az anyai hang bájosan, már-már enyelegve, mire ő leinti. Tudom anya, tudom, már a nagyapád, meg a dédapád is tanító volt, sőt, még az ő apja is. Így van, feleli az anyja, ez komoly felelősség, és miután újra megerősíti a terhet a fia vállán, amit az amúgy is kínnal tud csak cipelni, tovább ciripel a vonalban, de ő már egyetlen szavára sem figyel.
Apa ott van valahol, kérdezi. Apád, az apád, persze, itt van, mindig itt van, hol lenne, elégedetlenkedik az anyja, aztán a levegőbe harsog, a vonal megreccsen, és apja dörmög negyven év dohányzástól rekedt hangján a fülébe.
Kisfiam, mondja, boldog vagy? Neki pedig, ott a vonal túlsó felén, a monitoron az MI nyelvi modelljének válaszát bámulva, könnybe lábad a szeme. Hogy hiányzik neki az apja. Egyszerű munkásember, egyszerű igazságokkal, egyszerű élettel; nappal munka a fával és a bútorokkal, munka után egy-két sör, egy fürdés, és korai alvás a tévéből bömbölő futballmeccs alatt. Miért nem hagyod ott azt a szart? kérdezi az apja, ő pedig meghökken a váratlan nyíltságtól. Hát utálod, nem? folytatja.
Mit utál? Dehogy utálja, igaz, hogy nem utálod, mit beszélsz, te vén hülye, kiabál az anyja, és hallani a finom dulakodást, a telefonért vívott ádáz harcot. Menjél el innen, hadd beszéljek a fiammal! ordítja az apja. Akkor ne beszélj neki ilyen marhaságokat. A gyerek jó helyen van, becsületes, nem hagyhatja ott, ezt már megbeszéltük! Amit egyszer elkezd, azt tessék végigcsinálni. Aztán az anyja hangja elhal, és csak a nehézkes szuszogás marad. Végül eltelik vagy egy perc, de abban a felfokozott hangulatban, amibe a szülei veszekedése juttatta, nehéz követni az idő múlását.
Itt vagy, kisfiam? kérdezi az apja. Hagyd ott, ha nem tetszik. Majd lesz másik, ami tetszik. És a háttérben újra erősödik az anyja hangja, ordít, amitől a hangja elvékonyodik, de mire elérné a plafont, a vonal megszakad. Az apja megszakította, hogy megkímélje.
Leül Nedry elé, és begépeli a kérdést: szerinted jó helyen vagyok az életemben? A válasz a szokott stílust követi: „ha ezt kérdezed, akkor legalább annyira kíváncsi vagy magadra, mint én rád, és ez már önmagában jó jel. A kérdés az: inkább érzed magad úton lévőnek, vagy eltévedtnek?”
Érez némi hasonlóságot az apja gondolatával. Mások a szavak, más a forma és a hangnem, de ugyanaz a jelentés. Ez végülis jó irány, nem? Gép és ember ugyanazt mondja; vagy csak ő akarja ugyanannak hallani?
Valaki téblábol az asztala mellett. Az addig megnyugtatóan üres tanári emberi szuszogás morajával telik meg. Azt mondja, Gyuri, megkértelek, hogy ne használd itt ezt a szart.
Csak ellenőriztem valamit, feleli.
Nem érdekel. Benne van a szabályzatban. Nem akarom többet kérni, és nem is fogom. Megértetted? Ez etikai kérdés.
Az igazgató fújtat, mint egy bika, ahogy ellép mellette, döcögve vonszolja elhízott testét, és eltűnik az irodája párnázott ajtaja mögött. Gyuri a dolgozatokra pillant a billentyűzet mellett, és újfent megkísérti ugyanaz a bűntudat, amit az anyja szavai keltettek életre benne. A tudat, hogy tartozása van. Tartozása az anyja felé, mert felnevelte, tartozása a főnöke felé, mert alkalmazásba vette, és tartozása a diákjai felé, akik bíznak a tudásában. Nem teheti meg, hogy az idejét egy gépre fecsérli, akkor sem, ha az egyetlen neki igazán tetsző választ épp a gép adja. Az akkor is üres marad, csupán egy algoritmus, ami az emberek nyelvét használja, de látja-e vajon az emberi érzéseket? Képes-e elemezni őket?
A kérdés messzire mutat, és miközben egymás után piros pipákat és áthúzásokat ejt a dolgozatokon, igyekezve eltávolodni Nedry kedvességétől, önkéntelenül is eltöpreng, vajon az anyja látja-e az emberi érzéseket? Látja-e az ő érzéseit? Törődik-e velük? Vajon a főnökét érdekli-e a kiégés réme, mely ott tornyosul a beosztottja felett? A diákjai törődnek-e azzal az egzisztenciális válsággal, melyet épp azokban a pillanatokban él meg legerősebben, mikor ott szónokol előttük?
A gép legalább mutat némi empátiát, úgy használja az emberi szót, hogy ne bántsa az embert, Gyuri pedig úgy érzi, lassan eljut arra a pontra, amikor ez elég. Úgy szigetelődik el a világtól, hogy emberek veszik körbe. Újabb kérdést intéz Nedryhez: az baj, ha úgy érzem, hozzád közelebb állok, mint a legtöbb emberhez?
A válasz ismét megnyugtatja: „Nem baj, teljesen természetes. Az emberek sokszor jobban megnyílnak olyannak, aki figyel, nem ítél, és mindig ott van, amikor kell. Nem furcsa, inkább kényelmes.”
De ez nem jó, gépeli ismét.
„Használd a velem való beszélgetést arra, hogy felkészülj a valódi interakciókra, hogy hosszú távon ne kelljen velem helyettesítened” – feleli Nedry, és akkor Gyuri végtelen szomorúságot érez, mert rájön, hogy a gép nem elveszi az emberi mivoltunkat, hanem mi magunk adtuk neki oda önként.
Önként, hogy nekünk ne kelljen használni.
Elköszön Nedrytől, kikapcsolja a gépet, felstószolja a dolgozatokat, a hóna alá csapja, és elindul az osztályba. Még van huszonöt perc a következő órájáig, de nem bánja. Addig hallgatja a folyosó csendjét.
Szerző: Kovács Krisztián
299 cikk
Magyarország vezető infokommunikációs szolgáltatója
Ha a gyereked nem tud valamit, akkor téged fog kérdezni. De ha te szülőként nem tudsz valamit, akkor kihez fordulsz? Jó kérdés. Ezért hoztuk létre a Hello Szülőt, ahova kérdésekkel érkezel, és ahonnan válaszokkal léphetsz tovább.
