„Nekem az örökbefogadás teljesen természetes” – Miklósa Erikával beszélgettünk
cikk
Boldog család
„Nekem az örökbefogadás teljesen természetes” – Miklósa Erikával beszélgettünk
Az egyik legismertebb és legnépszerűbb operaénekes, aki soha nem titkolta, hogy örökbefogadás útján vált anyává.
Az örökbefogadás gyerekkorától kezdve természetes volt számára. A világ leghíresebb színpadain már 19 éves korától otthonosan mozog, a legjobban azonban a Bakonyban található házukban érzi magát férje, Zsolt és kislánya, Bíborka társaságában. A Kossuth-díjas és a Magyar Szent István-renddel kitüntetett operaénekest Anyák napja alkalmából kérdeztük.
Szerinted miért tabu az örökbefogadás témája Magyarországon?
Szerintem már kevésbé tabu. Egyre több szülő vállalja boldogan, hogy örökbefogadott gyermeke van. És ezért egyre több ismeretük is van az embereknek arról, valójában mit is jelent az örökbefogadás.
Tudatos volt az a döntésed, hogy a kislányod örökbefogadása kapcsán az egész témát egy kicsit felkarolod?
Igen. Nekem ez a téma teljesen természetes, gyerekkorom óta biztos voltam abban, hogy majd örökbe fogadok egy gyermeket – akár a saját gyermekeim mellé is. De milyen különös ez a „saját” szó. Hiszen az örökbefogadott kislányunkra is saját gyermekként tekintünk.
Mitől voltál biztos abban, hogy örökbe fogadsz?
A nagymamám nevelőszülő volt. Nem hivatásos nevelőszülő, hanem önként vállalta ezt, és nagyon vegyesen voltak nála gyerekek. Hihetetlenül karitatív volt, vallásos asszony révén a Karitásznak is sokat dolgozott. A hitnek erős szerepe volt a nevelésünkben. Ő nagyon szerette a gyerekeket, magától értetődő volt, hogy hétköznap vigyázott rájuk, laktak is nála, és csak hétvégén vitték őket haza. Nem árva gyerekek voltak, hanem olyanok, akikkel a szülők a munka vagy egyéb elfoglaltság miatt nem tudtak foglalkozni. A nagymamámmal tanultak, de több volt ez, mint pótmamaság, mert nevelés is volt a részéről. Ezek a gyerekek sem szeretetben, sem másban nem szenvedtek hiányt. Ugyanúgy bánt velük, mint velünk, a vérszerinti unokáival.
Neked ez akkor milyen érzés volt? Sok gyerek még a saját testvérére is irigy vagy féltékeny.
Már gyerekkoromban is társasági lény voltam, a húgom, aki 4 évvel fiatalabb, sokkal rosszabbul élte meg ezt a helyzetet. Ő sokat konfrontálódott velük, de olyan apróságok miatt ugrottak össze, hogy ki miből kap többet. Nem azon veszekedtek, hogy kit szeret jobban a nagymama. A szeretet nem osztódik, a szeretet az van. Nincs kevesebb, nincs több. A nagymamámnál sem voltak a szeretetben mértékegységek, de azért voltak olyan pillanatok, amikor kissé önző módon azt kívántam, hogy csak én létezzek. De ez nem volt gyakori, alapjában én már akkor is erősen közösségépítő típus voltam. Fontos volt, hogy sokan legyünk, és nyilván szerettem „főnök” lenni, vagy a középpontba kerülni, mert a szereplési vágy már akkor is bennem volt.
Amikor 19 évesen elindult az elképesztő ívű pályád, akkor fejben foglalkoztatott a család, az anyaság? Vagy akkor csak a karrieredre koncentráltál?
Nem nagyon emlékszem rá, mert annyira sűrű és gyors volt minden, hogy kicsit engem is sokkolt a tempó. De azt biztosan tudtam, hogy nagyon szeretnék családot. Egy biztonságos közeget, ami független a művészvilágtól, a bizonytalanságtól, a bohém dolgoktól. Nekem a stabilitás rendkívül fontos a háttérben. Azt nyilván akkor még nem láttam, hogy kivel és mikor, mert a családhoz kell egy partner is, de akkor úgy képzeltem el, hogy sok gyermekem lesz. Aztán hamarosan megtapasztaltam, mit jelent egy ilyen pálya a maximumon is túl. Kialakult egy nagyon erős hivatástudat. Nem azt mondom, hogy ebbe nem fér bele egy gyerek, de eleinte azt éreztem, hogy a tehetségemet kell szimbolikusan és a fizikai valóságban is óvnom, védenem. Mint ha az lenne az első gyerekem. Ilyesmiről a szüleimmel nem tudtunk beszélgetni, hiszen ők nem ismerték ezt a világot. Az első mesterem, aki felfedezett, Dr. Maday Lilla – akit kvázi pót-, vagy „nevelőszülőnek” is tartottam – soha nem állította, hogy könnyű lesz a pályám vagy az életem. Ezzel pedig felkészített a nehézségekre is. Igaza lett. Épp a küzdelmek kapcsán jöttem rá arra is: az én életemben nincs igazán realitása, hogy sok gyerekem legyen.
El tudtad volna képzelni az életedet gyerek nélkül?
Nem. Azt láttam és tudtam, hogy biztosan lesz gyermekem. És a legjobbkor lett!
A te terveidben már gyerekként bent volt az örökbefogadás lehetősége, de a párod is ugyanígy gondolkodott erről?
Amikor megismerkedtünk Zsoltival, éreztem, hogy mellette szívesen lennék anya, nagymama, hogy szívesen megöregednék vele együtt. Egyszerűen áradt belőle a türelmesség és a biztonság. Viszonylag hamar meg is kérdeztem tőle, mi a véleménye az örökbefogadásról. Nem menekült el a kérdés elől, és kiderült, hogy az ő nagymamája is örökbefogadott, hiszen a háború idején sokan maradtak árván. Én folyamatosan „hirdetem”, hogy az örökbefogadás egy csodálatos élmény. Persze ezt csak az tudja igazán, aki megéli.
Mennyire volt göröngyös az út az örökbefogadásnál? Sokan a rengeteg adminisztráció és az évekig tartó várakozás miatt nem vállalják.
Úgy gondolom, semmit nem kapunk könnyen. A biológiai gyerekvállalás sem könnyű. Az örökbefogadásnál már az elhatározás sem könnyű. Alapvetően én sem szeretem az adminisztratív dolgokat, de ezt nagyon szívesen csináltam. Pont azért, mert úgy éreztem, hogy teljes mértékben készen állunk rá. Az érettség, a kor, minden ezt alapozta meg. A barátaim sokszor élcelődnek, hogy nálam tudatosabb ember a világon nincs. Én meg azt gondolom, hogy pont ettől könnyebb és egyszerűbb az életem, hogy rendszerbe rakom. Az egész örökbefogadás is ilyen volt, amit előre megterveztük Zsoltival.
A ti választásotok volt, hogy nyílt örökbefogadás legyen?
Ma már ez a megszokott. Nagyon fontos, hogy aki örökbe fogad, az minél többet megtudjon arról a kis lélekről, aki ott lesz az életében. Akit örökbe fogadnak, annak is fontos lesz, hogy minél többet megtudjon a gyökereiről, tudja, honnan jött. De neki akkor is mi vagyunk a szülei, tőlünk kapja a szeretetet, a törődést, a figyelmet. Bár annak azért nagyon örültem, amikor közölték, hogy a kislányom új születési anyakönyvi kivonatába már az én nevem kerül. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire jó érzés! Pszichésen. Mert nyilván az eszemmel tudom, hogy biológiailag nem én hoztam a világra, de a szívemmel én szültem meg. Ez engem is segít abban, hogy az egész anyaságot tökéletesebben éljem meg. Izgalommal és várakozással teli volt az egész folyamat. Attól a pillanattól, hogy Zsoltival az örökbefogadást eldöntöttük és Bibi megszületett, pont 9 hónap telt el. Volt időm felkészülni, és kellett is. Abban a másodpercben, hogy először a kezembe tarthattam a kislányunkat, anyává váltam.
Milyen anya vagy?
Jó. (nevet) Ezt azért tudom, mert a kislányom több életszakaszban is elmondta nekem. Sosem felejtem el, milyen döbbenetes volt számomra, amikor volt egy nehezebb időszakom, folyamatosan fáradt voltam, és úgy éreztem, túl kevés időt töltök a gyermekemmel. Miközben ez nem volt igaz, mert az esti fellépésig folyamatosan együtt voltunk. Minden egyes értékes pillanatnál mellette voltam, mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok jó anya, jó feleség, sehol nem tudok jól teljesíteni, fáradt vagyok… Ott játszott mellettem, s bár nem mondtam ki ezeket a dolgokat, könnyes volt a szemem. Egyszer csak megfordult, megfogta a vállamat, és azt mondta, hogy jó anya vagy! Most már 9 éves, és többször is előfordult, hogy egy-egy nehéz időszakomban azt mondta, hidd el, hogy jó anya vagy! Mintha megérezte volna, hogy ezzel nekem mennyit segít.
Az egészséges életmód megszállottja, de a fenntarthatóság és az újrahasznosítás is beszippantotta. Hisz a természetgyógyászatban és a Reformer Pilates gyógyító erejében. A családjáért, ha kell a falon is átmegy, egy U2 koncertért pedig a világ bármelyik nagyvárosába. Napelemmel és kultúrával töltődik, drogja a színház, de egy jó könyvvel is könnyen le lehet venni a lábáról. Kíváncsi, nyitott az újdonságokra, amelyeknek varázsát rendszerint 3 napnál tovább élvezi.
