“Olyan buta vagyok anya!”- Mit kezdjünk az ilyen mondatokkal?

Hogyan reagáljunk úgy, hogy ezzel segítsük a gyereket?

Fontos, hogy foglalkozzunk ezekkel a mondatokkal azért, hogy a mögötte álló érzéseket artikulálja a gyerek, és ezáltal közösen feldolgozhassuk őket. Érdemes nem a szó szerinti kijelentésre fókuszálni, inkább próbáljuk megérteni a mögötte megbújó érzelmeket és szükségleteket. Gondoljunk rá úgy, mintha a gyerekünk azt kérné tőlünk, hogy segítsünk megérteni az érzéseit, azt a helyzetet, amiben benne van. Igyekezzünk, hogy ne cáfoljuk azonnal azt, amit mond nekünk. Bár kétségkívül a jószándék vezérel minket, de ha egyszerűen azt mondjuk, hogy “dehogy vagy buta”, akkor elzárjuk a lehetőséget attól, hogy beszélgessünk erről a témáról. Érvénytelenítjük azt, amit mond, és a gyerek úgy érezheti, magára maradt a problémáival, nem talál valódi megértésre nálunk.

Vegyük figyelembe a gyerek életkorát is

Óvodáskorban gyakran nem alacsony önértékelés áll az efféle kijelentések mögött, sokkal inkább az, hogy ők még csak ismerkednek az érzésekkel - nem tudják pontosan megnevezni vagy kifejezni azokat. Például nem sikerül kirakni a puzzle-t vagy nem úgy sikerül a rajz, ahogy elképzelték. Ilyenkor nagyon hasznos lehet, ha a szülő segít megfogalmazni, hogy mi lehet a gyerekben (például szomorúság, csalódottság, düh vagy frusztráció) és ezt szavakba önti.  Ugyanígy hasznos szemlélet lehet, ha nem az eredményt dicsérjük, hanem megpróbáljuk értékelni az erőfeszítését. Ha azt emeljük ki, hogy milyen kitartóan próbálkozott vagy akár azt, hogy milyen szép színeket használt, türelmesen színezett. Ezzel valójában hatalmas dolgot tanítunk számára, ami később, akár felnőttként is a segítségére lesz. Ilyenkor a gyerek megtanulja, hogy a hibák és a nehézségek természetes részei a tanulásnak, nem fogja könnyen feladni és tudni fogja, hogy a siker, az eredmények elérhetőek megfelelő erőfeszítéssel és kitartással.

Iskoláskorban már jobban fókuszba kerül a teljesítmény és hogy ösztönösen összehasonlítják magukat a kortársaikkal, osztálytársaikkal. Egy kudarc, rossz jegy, vagy rosszul sikerült dolgozat túl hangsúlyossá válhat számukra, miközben nagyon szeretnének megfelelni másoknak. 
A gyerek már szégyent is átélhet kudarc esetén. Akárcsak óvodáskorban, az erőfeszítés, maga a tanulási, alkotási folyamat dicsérete itt is hasznos eszköz. Tanítsuk meg a gyerekünknek, hogy “az út is fontos, nem csak a cél”.

Ezen kívül  az általunk nyújtott minta is elengedhetetlen. Ha azt látja tőlünk, hogy minden hibáért szidjuk magunkat, vagy pont, hogy sosem lát minket hibázni, akkor nem lesz számára természetes az, hogy időnként mindenki hibázik. Az ezzel járó érzéseket nehéz lehet kezelni, különösen, ha nem lát megfelelő mintát maga előtt erre. Ha úgy keretezzük a kudarcot, mint tanulási vagy fejlődési lehetőség, az segíthet, de ezzel érdemes várni, amíg a nehéz érzések kicsit csillapodnak, hiszen érzékeny pont lehet az érzések viharában azt hallani, hogy mindenből tudunk tanulni.

De mi van a kamaszokkal?

A serdülőkor szenzitív időszak az önértékelés szempontjából is. Ebben az életszakaszban már egyre tudatosabban gondolkodnak önmagukról, és gyakran mások visszajelzéseiből építik fel (vagy rombolják le) az önértékelésüket. Ez a korszak tele van belső feszültségekkel, hormonális változásokkal, társas nyomással és fokozódó elvárásokkal. Ha a kamaszunk mond hasonló mondatokat, érdemes jelen lenni és figyelni rá. Elmondhatjuk neki, hogy ott vagyunk, ha beszélgetni szeretne valakivel, számíthat ránk és biztosíthatjuk a szeretetünkről, elfogadásunkról. Nem érdemes erőltetnünk a beszélgetést, de legyünk nyitottak és figyelmesek, tudassuk vele, hogy nincs egyedül.

A gyerekek tükrözik a mi viselkedésünket és önmagunkról alkotott képünket. Ha mi sokszor kritizáljuk magunkat, olyan szófordulatokat használunk, amelyek negatívak ránk nézve, akkor ők is ezt a mintát követhetik. Fontos, hogy pozitív példát mutassunk az önelfogadás és az önbizalom terén, és ha nem vagyunk megbékélve valamilyen külső vagy belső tulajdonságunkkal, akkor tudatosan dolgozzunk rajta.

Ha viszont a gyerekünk gyakran és tartósan tesz önmagát kritizáló, negatív kijelentéseket, vagy ezek más (akár viselkedési) problémákkal társulnak, érdemes szakemberhez fordulni. Egy pszichológus segíthet feltárni a háttérben meghúzódó okokat és megfelelő támogatást nyújtani.