Szemlesütve – Mit jelent egy szenvedélybeteg hozzátartozójának lenni?

A segítségkérést sok tényező hátráltathatja, többek közt a szégyen és a bűntudat, valamint a rejtőzködéssel együtt járó félelem. De legalább ennyire kínzó maga a beismerés is, hogy a szeretett családtagra rá lehet aggatni a „függő” címkét és a tehetetlenség szédítő mókuskerekében meg kell állni egy pillanatra. Valóban a tehetetlenség az, amivel legjobban leírható ez az állapot, miközben a hozzátartozók szinte minden lépéskombinációt kijátszottak már a függőség felszámolásának érdekében. Tipikus a megmentés kétségbeesett kísérlete, ahogy a büntető-fenyegetőző-számonkérő fellépések is, de az is előfordul, hogy a hozzátartozó maga szerzi be a szenvedélyszert a függőnek azért, hogy a rettegett rosszulléteket elkerülje. Ezek az erőfeszítések azonban többségében kudarcba fulladnak, ha a szenvedélybetegben nem fogant meg a változás gondolata. Számos megoldást ígérő, „fröccsöntött” jótanács kering a hozzátartozó élethelyzetével kapcsolatban, ami nagyjából a „ki kell hajítani a függőt az utcára” és a „körömszakadtáig ki kell tartani mellette” közti spektrumon helyezhető el. Ezeknél azonban ígéretesebb, ha a hozzátartozó saját kérdései és a személyes nehézségek megfogalmazása teret nyernek.

Hozzátartozó csoportok – de akkor ki a beteg tulajdonképpen?

A támogatás érkezhet a hozzátartozói csoportok irányából. Az addiktológiai intézmények többsége működtet ilyen csoportot, de önsegítő csoportok (pl. Al-Anon, Nar-Anon, CoDa, ACA) is elérhetőek országszerte szakember részvétele nélkül. Minkettőre jellemző, hogy a résztvevők saját tapasztalata és hozzátartozói érintettsége jelenti a közös nevezőt és a kiaknázható erőforrást. Amit ugyanis nem tud az újonnan érkező, elveszett és kétségbeesett hozzátartozó, azzal kapcsolatban már nagyobb magabiztossággal bír egy hónapok-évek óta csoportba járó sorstárs. Olykor ez a megszerezhető-átadható tudás a mindennapok praktikus teendőire irányul – például adhatok-e pénzt a szenvedélybetegnek, mondhatok-e nemet a függő kéréseire –, míg más esetben a közösségvállalás puszta ténye ad erőt. Ugyanakkor egy dologra érdemes felkészülnie annak, aki hozzátartozói csoport látogatására adja a fejét: nincs olyan atombiztos recept vagy stratégia, amin keresztül a szenvedélybeteget el lehet téríteni függőségének tárgyától, így effajta fortélyt sem a szakember, sem a csoporttagok nem tudnak megosztani. A biztos megoldás hiánya sokszor csak növeli a hozzátartozó csalódottságát, összetöri a feloldozás illúzióját. A jó hír mégis az, hogy ezeken a csoportalkalmakon a hozzátartozó perspektívája kap figyelmet, az ő szemszögén keresztül világítható meg a függőség kérdése, és az ő jólléte válik elsődlegessé. Olykor ez egy meglepő fordulat a hozzátartozó számára, aki hónapok, évek alatt arra kondicionálódott, hogy kizárólag a függő körüli vélt vagy valós teendőket rendezgesse.

Azonos célok, más irányok

Természetesen nem a hozzátartozói csoport az egyedüli járható út, az egyéni pszichoterápia vagy az egyéni hozzátartozói konzultáció vállalása is jelentős támasz lehet. Olyannyira, hogy sok esetben egy terápiás folyamat kellős közepén derül fény a hozzátartozói érintettségre és leterheltségre, amit a szorongásos panaszok vagy a depresszió tünetei jeleznek. Sajátos megközelítéssel bír a családi szembesítő tréning, mely során az addiktológiai szakember a hozzátartozót abban segíti, miként kommunikálhatná a szenvedélybeteg felé a saját nehézségeit, korlátait és a kezelés megkezdésének szükségességét. Ez a „műfaj” már nagyobb hangsúlyt fektet a függő családtag motivációjának felébresztésére, de a hozzátartozó szempontjainak érvényessége és személyes megélése itt is elsődleges. A családterápia szintén egy értékes lehetőség, de ebben a felsorolásban mégis kakukktojásnak számít. Elsősorban akkor érdemes családterápiára vállalkozni, ha a szenvedélybeteg már szermentes és nem tisztaságának fenntartása jelenti a legsürgetőbb problémát. Adja magát a kérdés, hogy mi szükség lehet családterápiára akkor, ha már nem áll fenn szerhasználat. Gyakori tapasztalat, hogy az addikció szervezőerőként irányítja a családok életét, mindenki a maga módján próbál alkalmazkodni vagy dacolni. Ha a szert kivonjuk a képletből, akkor a kapcsolati játékszabályokat is újra le kell fektetni, ez azonban nem feltétlenül megy zökkenőmentesen, többek közt ebben segíthet a családterápia.

Szenvedélybeteg és családtag: mint két tojás?

Olykor a hozzátartozó élményei kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, amit a függők maguk is megélnek. Míg egy szenvedélybeteg a szenvedélyszerétől függ, addig a hozzátartozót hasonló módon gúzsba köti a szeretett személy hogyléte. Előfordul, hogy maga a hozzátartozó sem tud megálljt parancsolni saját magának, csak éppen nem a szerfogyasztás tekintetében, hanem a megmentő vagy kontrolláló akciók kapcsán. Ahogy a függőt maga alá gyűri a szégyen a szerhasználat miatt, úgy a hozzátartozó is ezzel szembesül, amikor átkutatja a szenvedélybeteg szobáját vagy táskáját szer után keresve. Részben ez a párhuzam hívta életre a kodependencia (társfüggőség) fogalmát is, míg más elméletek inkább egy krónikus stresszhelyzetként nevesítik a hozzátartozókra jellemző élethelyzetet. Annyi bizonyos, hogy tettesek és áldozatok helyett segítségre érdemes szereplőket érdemes látnunk, és aki elfogadja a támogatást, az éppen a vesztes pozícióból araszol kifelé.