Titkolnivaló? – Talpra állt szenvedélybeteg vagyok… és szülő

Függőség, felépülés és szülőség egyidejű tapasztalatként

Egyszerre torokszorító és szerencsés felállás ez, hiszen a felcseperedő gyermeknek egyszersmind van tapasztalata a felnőtt szenvedélybetegségéről és arról is, hogy a szülő képes fordítani a sorsán. A gyermek emlékei közt mindkét életszakaszból lesznek töredékek, és ezeknek az életperiódusoknak egyike sem eltagadható. Fontos szempont az is, hogy a gyermek melyik életkorában történt a fordulat a szülő részéről, de ettől függetlenül sokféle érzés fennmaradhat a gyermekben a függőség „hordalékaként”: harag, szégyen, csalódottság, magány, bűntudat. A szülő pedig sokféleképpen reagálhat erre. Ha arra erősítünk rá, hogy „ez már régen volt, már elmúlt”, tulajdonképpen érvénytelenítjük a megélt érzéseket, annak ellenére, hogy nem a rosszindulat vezérli az efféle mondatokat. Felépülő szenvedélybetegként az egyik legrágósabb falat a felelősségvállalás, a cselekvés és következmény logikai összekapcsolása és az ezzel járó feladatok vállalása. Szóval a legszelídebb viszonyulás a gyermek érzelmeinek jóváhagyása. Bizonyos felépülési alternatívák (élükön a tizenkét lépéses programokkal) nagy hangsúlyt fektetnek a belátásra és a jóvátételre. De ennek talán az az előszobája, ha a szülő nyíltan kommunikál a függőség meglétéről, a felépülés melletti elhatározásáról, a felépülés nehézségeiről és ajándékairól. Megint csak a gyermek életkorától függ, hogy ez miként fogalmazható meg, de már a legkisebbek számára is szavakba önthető: „van, ami anyát megbetegíti, olyankor furcsán viselkedik, de anya most mindent megtesz azért, hogy jobban legyen és ne viselkedjen furcsán”. Fontos egyértelműen beszélni arról is, hogy a gyermek legkevésbé sem tehet a függőség kialakulásáról, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, hiszen a gyermekek indokolatlanul okolhatják magukat az elszenvedett nehézségek létrejöttéért. 

Másrészt azt is érdemes nyomatékosítani, hogy a függőség egy betegség, a gondozás vagy a visszaesés megelőzése nem a gyermek feladata. A nyílt kommunikáció abban segíthet, hogy érthetővé és befogadhatóvá váljon az, ami a maga amorf és megfoghatatlan módján vált tapasztalattá. A szülő félelme az, hogy a nyíltan kimondott szavak lesújtanak a gyermekre, de valószínűbb, hogy érthetővé teszik azokat a tapasztalatokat, melyekkel ekkorra már rendelkezik. A családon belüli szerepek és szabályok rendezése legalább ennyire fontos. A mindennapi rutin kiszámíthatóságával visszaépülhet a biztonság érzése, és sokat segít, ha olyan élményekkel töltekeznek a családtagok, amikor a gyermek megtapasztalhatja a felé irányuló szülői kíváncsiságot, érdeklődést vagy éppen óvást.

Fontos, hogy a szülőnek nem kell feltétlenül egyedül megbirkóznia ezzel a feladattal. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata (budapesti telephellyel) azt a célt tűzte zászlójára, hogy a szenvedélybeteg szülők és gyermekeik adekvát segítséghez jussanak. Az általuk képzett szakemberek országosan jelen vannak, számos kiadványuk ingyenesen hozzáférhető, rendszeresen indulnak csoportjaik szenvedélybeteg családban érintett, eltérő korú gyermekek számára.

Függőség és felépülés a szülővé válás előtt

Látszólag ez egy könnyebben kezelhető helyzet, mert a gyermeknek nincs közvetlen tapasztalata a felnőtt függőségéről, és a szülő legfeljebb csak a múlt krónikájaként hozza magával a legsötétebb pillanatképeket. A kérdés azonban feszítővé válhat: vajon kell-e beszélni a gyermeknek arról, hogy anyának/apának voltak kemény napjai és bizony nem tudott lefékezni a szerhasználatban. Leginkább akkor válik aktuálissá ez a kérdés, amikor a serdülő maga is a kísérletezés küszöbén áll. Gyakori tapasztalat, hogy az összeszorított ajkakkal őrzött titkok feszültsége érzékelhetővé válik a kimondatlanság ellenére is. Vagy talán éppen a kimondatlanság miatt. A nyílt kommunikáció sohasem tévút és családterapeuták szerint ez a jól működő családok egyik ismérve. Másrészt a szülői feddhetetlenségnél nagyobb profitot hoz a szülői hitelesség, vagyis könnyebben fog kapcsolódni a serdülő ahhoz, aki a saját botlásait és korrigálási kísérleteit is nyíltan vállalja, mint egy megközelíthetetlen bálványszoborhoz. 

Szülőként szorongató az a felelősség, hogy elsődleges mintaként tűnünk fel gyermekeink előtt, de a változtatás erőfeszítése és a sorsfordítás is a minta rajzolatához tartozhat. Másrészt a mintanyújtás nem egyenlő egy vérrel-verejtékkel kiizzadott ideálkép fenntartásával. Lássuk be, utóbbi nem is lehetséges. A szülő története – annak mélységeivel és magasságaival – sokféleképpen tálalható. A felnőttek olykor tanmeséket szőnek az induktív logika eszközével, vagyis általános érvényű igazságokat fogalmaznak meg saját, egyedi példájukból kiindulva. „Látod fiam, én így botladoztam, nehéz volt kilépni, szóval nehogy kipróbálj bármit is!” – valahogy így hangzik az univerzális jótanács, de ez nem biztos, hogy célt ér. A serdülő jelen idejű valóságától ugyanis nagyon távol esik a megélt tapasztalat és a levont következtetés. A tanmesénél eredményesebb lehet a kevésbé didaktikus, őszinte önfeltárás: mi volt nehéz, milyen döntések születtek, merre kanyarodott az élet. Az azonosulást segíti, ha a szülő a miértekbe is bepillantást enged és transzparenssé teszi, hogy mi szólt a szerhasználat mellett, milyen előnyökkel járt, esetleg milyen hiányállapotokat sikerült megszépíteni így. Ugyanígy lehet eljutni oda is, hogy a szülőben végül miért fogant meg a változtatás szándéka. Jót tesz az ilyen beszélgetéseknek, ha a szülő teret ad a gyermeki kíváncsiságnak és a felmerülő kérdéseknek. Valószínűleg nem egyszeri szülői „vallomástételre” érdemes készülni, alkalomadtán újra kinyitható a kérdés. Ez a kendőzetlenség hozzájárul ahhoz, hogy egyik fél se kényszerüljön a rejtőzködésre.

Tabu? Ó, dehogy!

A szülő függősége csupán addig a pillanatig számít tabunak, amíg el nem kezdünk beszélni róla. Ez társadalmi szinten lassabb, több buktatóval járó, araszoló lépdelés, de valószínűleg a család közegében sem könnyű kinyitni ezt a szelencét. Az otthont azonban mégiscsak egymásban és a szeretetkapcsolatokban keressük. A tabu vastag és hideg fal, nehéz lenne felmelegíteni az így közrefogott otthon terét.