"Nagyi és én, két más világ" - Hogyan kapcsolódik egy tini a nagyszüleihez?

Őszinte leszek, amikor még egészen kicsi voltam, olyan 6-7 éves, nem szerettem a nagyszüleimhez járni. A lakás régi volt, öregszagú, mindenhol antik tárgyak álltak, furcsa festmények voltak a falon, és a legtöbb bútorra gyereknek nem szabadott felmászni.

Nagypapám pedig egészen idős volt, és a nagy ebédlőasztal másik oldaláig kellett kiabáljak, hogy hallja, amit mondani akartam neki - így beszélgetni sem sok kedvem volt. Az elkövetkező években aztán a dolgok elkezdtek megváltozni: a régi tárgyakból izgalmas kincsek lettek, a kis lakás pedig idegen helyett nyugalmassá vált.

Nagyszülőkkel mindent lehet

Nagypapámat 8 éves koromban vesztettem el, alig ismertem. Az utóbbi pár évben, ahogy telik az idő, rajzolódik ki előttem annak a nagyszerű embernek a képe, aki nemcsak nagyszerű gyereksebész, hanem csodás apuka is volt. Viszont úgy döntöttem, hogy a többi nagyszülőmet nem történetekből akarom megismerni. Szeretnék én beszélgetni velük, megismerni őket, sok közös emléket és élményt gyűjteni, amennyit csak lehet.

Az egyik nagymamám már a második világháborút és az ’56-os forradalmat is megélte, ő a nekem távoli történelem egyik leghitelesebb forrása. A nagy háborúról nem sokat kérdezem, ám a forradalom történetét, ami alatt egyetemista volt, alaposan elmesélte nekem, amikor ezt tanultuk töriből. Tőle örököltem a Singer varrógépemet, amit még Németországban vásárolt. Ő tanítgat most varrni, én pedig próbálom követni, amit mond, legjobb tudásom szerint vinni tovább ezt a családi örökséget. (Eddig csak egyszer juttattam szervízbe a gépet-szerencsére!)

Mindezek mellett gyakran ugrom át hozzá, csak úgy, beszélgetni, vagy esetleg beülünk egy finom sütire a kedvenc kávézónkba, a Bazilika mellé. Sőt, éves hagyományunk is van: vele megyek minden évben megnézni az adventi vásárt a belvárosban.

Apai nagyszüleim együtt élnek, hozzánk közel. Ebéd után viszont nem szabad hozzájuk átmenni -mert biztos, hogy legalább egy sütivel megkínálják az embert. Ha pedig tényleg éhesek vagyunk, akkor egy hadseregnek is elég ennivalót vesznek nekünk, ami után a kajakóma garantált.
A nagymamámmal sok „lányos” programot szervezünk: együtt shoppingolunk, masszázsra megyünk, finomakat eszünk, és persze tőle kapom a legjobb tanácsokat a fiúkkal kapcsolatban is. Őszintén remélem, hogy idősebb koromban legalább egy picit hasonlítani fogok rá. Nemcsak azért, mert gyönyörű, hanem mert nagyapámmal közösen kitartóan dolgoztak azért az életért, amit most élhetnek.

Ha már a nagyapám: nélküle egyáltalán nem konyítanék a sportokhoz. Mindig megy náluk a sportközvetítés, így neki köszönhetően (többé-kevésbé) értem a tenisz pontozását, és láttam pár úszóversenyt meg focimeccset. Miatta kezdtem skandináv krimit is olvasni: náluk mindig hevert egy-kettő a nappaliban, és bár először csak beleolvastam, nem bírtam letenni a könyveket. Végül kaptam tőle egy saját példányt: Jo Nesbo egyik novelláskötetét angolul, mivel pont angol nyelvvizsgára készültem.

Megéri az időt

Tudom, sőt, saját magamon is tapasztalom, hogy az öregedést nehéz lehet végignézni. Azt kell lássuk, hogy a nagyszüleink gyakran már nem a régiek. Ám nekem a távolságtartás nem segített. Egy kis türelemmel és alkalmazkodással pedig igenis tudunk olyan helyzetet teremteni, ahol nagyszülő és unoka is jól érzi magát. A nagyszülő ajándék. Forduljunk oda hozzájuk!

A kapcsolódásokban segítségedre lehet családi társasjátékunk, az Összhang!

Ha tetszett ez a cikkünk, akkor olvasd el ezeket is:
A generációkutató beszélgetős tippjei nagyiknak és unokáknak
"Nem tudjuk, hogy jó-e hosszú távon, amit most mi, szülők csinálunk" - Steigervald Krisztián
Hogyan hozzuk újra össze az elidegenedett családtagokat?
„A fiataloknak az a legfontosabb, hogy komolyan vegyék őket. Most itt a lehetőség” - Elindult a Netrevalók