Hogyan hozzuk újra össze az elidegenedett családtagokat?
cikk
Boldog család
Hogyan hozzuk újra össze az elidegenedett családtagokat?
A témában Frankó Betta tanácsadó szakpszichológust kérdeztük.
A béküléshez fontos lépés a
- megbocsátás
- a határok kommunikálása és tiszteletben tartása
- pozitivitás
- belső mantrák
Ünnepek, évfordulók, olyan jelentős családi események alkalmával, mint például esküvő, szalagavató vagy egy gyermek születés, az emberek hajlamosak a megenyhülésre, egy-egy megromlott, vagy akár teljesen megszakadt rokoni kapcsolat újragondolásra. Ha évek óta elhidegültünk egy családtagunktól, egy ilyen esemény hatására megtehetjük az első lépést a kapcsolat felélesztésére, jobbá tételére. De mi lehet az a bizonyos első lépés? Hogyan lépjük egyáltalán meg? És lehet-e úgy lépni, hogy végül ne ugyanabba a gödörbe kerüljünk vissza? Lehet-e minden esetben fátylat borítani a múltra és tiszta lappal folytatni az unokák kedvéért, mert mégis csak ő az anyám, vagy mert az élet túl rövid ahhoz, hogy haragban éljünk a testvérünkkel? Frankó Betta tanácsadó szakpszichológust kérdeztük.
Egy 2022-es tanulmány szerint minden negyedik amerikai elidegenedett, azaz megszakította a kapcsolatot az apjával, . És a számok folyamatosan nőnek, igaz, ünnepekkor, vagy a fentebb felsorolt családi események alkalmával az emberek megenyhülnek, átgondolják a dolgot, hajlandóságot mutatnak a békülésre.
a lakosság 6%-a nem beszél az anyjával, és rengetegen vannak, akik megszakítottak minden kapcsolatot mondjuk a testvérükkel, nagyszülőkkel vagy más rokonnal
Ilyen esetben mi kellene, hogy legyen az első lépés?
Az első lépést magunk felé kell megtenni. Magunkban kell rendet tenni, tisztázni a múltbéli dolgokat. Ha feldolgoztam a történéseket, ha tudom, hogy mit érzek, mit akarok képviselni és átadni, akkor indulhatunk el a másik felé, mert akkor tudunk tiszta lappal odalépni hozzá. Ha már én meggyógyítottam a sebeimet, akkor tudok úgy leülni a másikkal szemben, hogy nem triggerelődök folyamatosan, mert nyugodtabb, higgadtabb tudok maradni. De ahhoz, hogy rendeződjön a kapcsolat, nem feltétlen a mosttal kell elkezdenünk dolgozni, hanem az akkor-és-ott-tal.
Mondasz erre egy példát kérlek?
Ha van egy gyerekkori sebünk, azon a másik fél visszamenőleg már nem igazán tud segíteni. Nem tudja begyógyítani azt, ami akkor sérült, vagy pótolni azt, ami akkor hiányzott. Ezeket a sebeket magunknak kell begyógyítani. A jó hír, hogy ha a múltban rendet rakunk, a jövőben is megváltozik valami. Könnyebb együtt érezni a másik sérülésével, a másik belső gyermekével, ha megtanultam a saját magamét elfogadni, könnyebb meglátni a másik emberségét, ha bennünk letisztultság van.
Tiszta lappal, megértéssel minden kapcsolat újraéleszthető, „javítható”?
Sok kapcsolatot lehet fejleszteni, de nem mindet. Pont azért, mert mindig ott kell kezdeni, hogy feltesszük magunknak a kérdést: miért nem jó ez a viszony? Mindig van ugyanis egy gyökérok, amiért eltávolodtak egymástól a felek. És nem mindegy, hogy a sérelmünk vagy a távolságtartás mögött a nem megfelelő kommunikáció, egy elcsúszott félreértés vagy egy nagyon súlyos bántalmazás, esetleg érzelmi manipuláció áll. Vannak bizonyos kórképek, amelyek megnehezítik azt, hogy egyenrangú felek lehessünk egy kapcsolatban - márpedig ez a kiegyensúlyozott kapcsolatokhoz elengedhetetlen. Ideális esetben el kellene tudni jutni egy olyan állapotba, ahol a másik személy tud ránk úgy tekinteni, mint egy önálló, autonóm személyre, és mi sem állandóan gyerek szerepből reagálunk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy igen, lesz olyan, ahol a kapcsolat megszakítása az egyetlen megoldás annak érdekében, hogy mi megvédjük magunkat – akár érzelmileg, akár sokszor sajnos fizikailag is.
Ám szakemberként általában azt szoktuk javasolni, hogy adjunk egy esélyt a kapcsolatnak; először próbálkozzunk meg rendet tenni benne, és csak a legutolsó lépés legyen a kapcsolatmegszakítás, ha szükséges.
Kommunikáció, kommunikáció... A legtöbb kapcsolati probléma hátterében a kommunikáció hiánya, vagy a rossz kommunikáció áll. Jól látom?
Abszolút, már önmagában a kommunikáció fejlesztésével hatalmas változásokat lehetne elérni. De ehhez őszintének kell lennünk - magunkkal szemben is -, és a másiknak is. Szóval kettőn áll a vásár, és épp ezért nagy frusztrációt okozhat, amikor mi próbálkozunk, de a másik nem. Ráadásul itt is meg kell említeni, hogy lehet szó olyan súlyos konfliktusról, amin csak mediáció tud segíteni, amihez szintén mindkét fél nyitottsága szükséges.
Önismeret, kommunikáció, és itt gondolom bejön a megbocsátás is. Mert anélkül nehéz továbblépni.
Ez igaz, viszont ez nagyon kemény feladatnak tűnhet. Sokszor érezhetjük ugyanis, hogy én akkor tudok megbocsátani, ha a másik bocsánatot kér, ha elismeri, hogy bántott engem. És lehet, hogy ez meg is tud történni – de lehet, hogy nem. Illetve előfordulhat, hogy beismerés helyett elkezd a másik védekezve támadni és azt mondani: „Nem érted, hogy azért tettem, mert...” A valóság az, hogy a másik bocsánatkérése se garancia arra, hogy valóban meg tudunk bocsátani – mert ha úgy döntünk, hogy ragaszkodunk a fájdalmunkhoz, a másik bármit tehet vagy mondhat, az nem fog azon könnyíteni. Ezért is mondjuk, hogy addig, amíg arra vársz, hogy a másik elnézést kérjen, az ő kezébe teszed a gyógyulásod kulcsát és a felelősséget is rá hárítod.
A megbocsátás egy nagyon félreértett fogalom, hajlamosak vagyunk összekeverni azt a jóváhagyással, a szeretettel, de még a felejtéssel is. Vagy azt hisszük, hogy ha megbocsátok, akkor automatikusan kedvelni fogom újra a másikat. De ez nem így van. Russel Friedman mondta, hogy „a megbocsátás nem jelent mást, mint hogy feladod annak a reményét, hogy a tegnap máshogy is történhetett volna.” A megbocsátás a múlt elfogadását jelenti, azt, hogy történt, ami történt, de mostantól kezdve előre tekintek. Nem oldozom fel ezzel a másikat a tette alól, de magamat felszabadítom az alól, hogy a múltban éljek.
És a jövő érdekében sokan ebbe az irányba mennek, például nagyszülők esetében, amikor akár tiszta lap és megbocsátás nélkül, de a gyerekek, az unokák érdekében próbálják az elidegenedett kapcsolatot újra feléleszteni. Ilyenkor is segíthet a kommunikáció? Vagy a határhúzás? A határaink előre kommunikálása?
Két „varázsmondatot” vethetünk be ilyenkor. Az első úgy kezdődik: „Szeretnélek megkérni arra, hogy...” Egyértelműen jelezni vágyainkat egy kapcsolatban ugyan alapnak tűnhet, de sajnos sokszor kimondatlan maradhat, hogy mire és miért van szükségünk. Attól, hogy kimondjuk kéréseinket, persze lehet, hogy a másik nem lesz képes azokat teljesíteni – ezzel mégis egy lépést tehetünk a csalódások elkerülése felé. A másik az, hogy „Szeretnélek megérteni, hogy... miért van erre szükséged, miből fakad egy viselkedésed, mi a történeted, miért lettél ilyen?” Ehhez fontos az időzítés, hogy legyen időnk, lehetőségünk leülni és beszélgetni róla.
Mindkettőnél nagy fokú türelemre van szükség, és számolni kell azzal, hogy nem tűnnek el maguktól a megjegyzések, nem változik meg egy csapásra minden, de idővel megérthetjük egymást jobban és oldódhatnak az indulatok. Ha azonban sorozatos próbálkozásaink ellenére, a másik ugyanúgy belénk rúg szavaival, ha valaki ezután is lábtörlőnek használ minket, azt persze nem kell engednünk. Ne hagyjuk magunkat bántani valamilyen eszme érdekében, például mert „mégis csak ő a gyerek nagymamája”. Ezért fontos mindezek előtt önmagunkon dolgozni, hogy ilyen helyzetben már máshogy tudjunk reagálni. Néha egy nagyon erős határhúzás segít észbe kapni a másik félnek, hogy szembe nézzen önmagával, egy olyan tettével vagy viselkedésmódjával, amivel azelőtt nem. De sajnos sokszor látni azt, hogy egy szülő nem képes meghallani a gyerekét – felnőttként se.
Megvan a veszélye, hogy visszacsap az önfelvállalásunk – főleg manipulatív rokonok hajlamosak megtorlásra, de ha ezekre előre felkészülünk, ezek a játszmák is lepattoghatnak rólunk. Gyakori, hogy ezekkel együtt is, erősít minket annak megtapasztalása, hogy milyen kiállni magunkért, hogy végre mertünk nemet mondani. Érdekes módon, mivel ezek a családi dinamikák kivetülhetnek életünk egyéb területeire is, minél inkább megtanulunk nemet mondani szüleinknek, annál inkább képesek lehetünk érdekeinket egyéb kapcsolatainkban is képviselni.
Egy családi esemény, esküvő, születésnap, karácsony jó alkalom lehet a rokonok újra összeboronálására, de tragédiába is fulladhat.
Ha semmiképpen sem tudjuk kivonni magunkat egy stresszes szituációból, próbáljuk elterelni a figyelmünket a problémás rokonról. Foglalkozzunk kizárólag a gyermekünkkel, a párunkkal vagy szenteljük fókuszunkat egy másik jelenlévőre. Erősítsük magunkban a nyugalom érzését még az alkalom előtt is – akár valamilyen mindfulness gyakorlattal is, például lehet szimbolikusan egy színünk a higgadtság számára, és koncentrálhatunk kezdődő feszültség esetén arra a színre.
Érdemes találni egy olyan belső mantrát, ami támogat. Például: „Elfogadom, hogy nem szereted saját magad, de én akkor is jól érzem most magam.” Vagy: „Elfogadom, hogy fájdalmat okoztál nekem. És tudom, hogy ez nekem rossz. De ebben a szituációban én most akkor is valami olyat fogok képviselni, amire később büszke leszek. És ez a higgadtság.”. Ha spirituálisabb beállítottságúak vagyunk, ez a mantra lehet csak annyi: „Szeretetet és fényt küldök feléd.”
Könnyű ezeket mondani, tudom. A Karácsony éppen azért az egyik legstresszesebb eseményünk, hiszen óriási a nyomás rajta: mivel „a szeretet ünnepének tökéletesnek kell lennie”, a feszültségeket is nehezebben viselhetjük. Ha a Karácsonynak hibátlan mosolyúnak kell lennie, már egy kis morranás a karácsonyfa alatt veszekedés-cunamit indíthat be, s borítékolt a konfliktusok kiborulása. Kapaszkodjunk hidegvérünkbe, humorunkba és belső fényünkbe ebben az időszakban!
Feleség, három csodálatos gyermek anyukája, az IgenAnya oldal és közösség alapítója. Író, újságíró, podcaster, a Micsoda történetek könyvsorozat és a Micsoda anyák voltak! könyv társszerzője. Imád olvasni, acapella zenét hallgatni, színezni és nagyokat beszélgetni egy jó kávé mellett.
