© 2026 Magyar Telekom Nyrt.

HírlevélJogi dokumentumok
cikk

Boldog család

Utolsó frissítés: 2024. 11. 26.

"Jaj Anya, megint mit posztoltál ki magadról?"- egy influenszer anya gondolatai a megosztáskényszerről

Mit, miért és hogyan oszt meg az, akinek a social platformokon való jelenlét a munkája?

A csapból is az folyik, hogy mit (NE!), hogyan (NE!) posztoljunk a gyerekeinkről. De közben arra is gondolunk, hogy magunkról mit és mennyi mindent teszünk ki? Mert, amit magunkról megosztunk, azt egyrészt láthatja a gyerek. Ha most még nem is, de később nagy valószínűséggel látni fogja. Ő is, na meg az osztálytársai, a haverjai, a tanárai, az edzői, de még akár a leendő szerelme is. Belegondolunk, hogy ezek vajon hogy hathatnak rá, a mindennapjaira, az életére, a kapcsolataira?

Konkrétan emlékszem a pillanatra, amikor regisztráltam a Facebookra. Jó, az időpontra pontosan nem, de szerintem a magyarországi, 2008. novemberi indulása után nem sokkal csatlakozhattam én is. Egyáltalán nem értettem, hogy miért lesz ez jó nekem. Egy kolléganőm hívott meg, és arra gondoltam, ha ő is fent van, én miért ne legyek? Az iWiW-en is tag voltam, tevém is volt... egyszer élünk, bumm, ott is találtam magam, és úgy voltam vele, hogy ha nem jó, maximum törlöm a profilom.

Különösebben nem foglalkoztatott a felület, mígnem 2009. augusztusában megérkezett az első posztom! Naná, hogy egy ’Milyen kutya lennél?’ tesztet csináltam meg. Ha a gyerekeimhez hasonlóan téged is csak az érdekel, hogy „és milyen kutya??”, el kell, hogy keserítselek. A posztból ugyanis ez sajnos nem derült ki, csak az, hogy a teszt hülyeség és senki ne csinálja meg.

Szép lassan kerített hatalmába az Y generációsokra jellemző posztolási láz, szakszóval mondva: megosztási kényszer. 2011-ben már gyakorlatilag mindent is kiposztoltam a mindennapjaimból. És ez nem túlzás. A felület ’Emlékek’ funkciójának hála a mai napig kapom az emlékeztetőket ezekről a régi posztjaimról, amiket már csak azért is nem törlök (egy-két valóban nagyon kellemetlent leszámítva), mert így legalább folyamatosan emlékeztetnek arra, miért elengedhetetlenül fontos az, hogy tízszer is átgondoljam, mit posztolok, mielőtt valóban kiteszem.

Pláne, mióta gyerekeim is vannak.

A saját bőrömön tapasztaltam és tanultam meg, hogyan nem ajánlatos posztolni. Igen, osztottam meg szerelmi vallomást, de dühöt is posztban. Jelentettem be várandósságot, sőt, baba születést is közösségi felületen. Posztoltam a kutyámról és a gyerekeimről is nem kevés képet – utóbbiakat szinte kivétel nélkül azóta már töröltem is.

Egy olyan generáció tagjaként csöppentem az egész digitális létbe, akiknek fogalmuk sem volt, mivel állnak szemben. (Valójában talán még ma sem tudjuk.) Az idősebb Y-osok születésekor még nem volt internet sem, hát még közösségi média. Ahogy Steigervald Krisztián írja a Generációk harca – Hogyan értsük meg egymást? című könyvében: „az Y generáció belenőtt a digitális világba”. Nem csoda, hogy így mi lettünk a leginkább kitárulkozóak, hogy a Facebook és az Insta posztok 80%-át mi adjuk. Na jó, meg az X-esek. De igen, mi voltunk azok, akik a legtöbb személyes tartalmat töltöttük és töltjük fel a mai napig. Akik bátran osztjuk meg a nyaralós fotóinkat és büszkén tesszük ki úgy a gyerek bizonyítványát, mint az első félmaratonos fotóinkat, mert úgy érezzük, ezeket világgá kell kürtölnünk, ezeket mindenkinek látnia kell. De legalábbis mindenkinek, akit ismerősünkként jelöltünk be vagy vissza a Facebookon. Vagy aki követ az Instán. Bele se gondolva, hogy milyen veszélyeket rejthet ez a még számunkra is ismeretlen világ.

Ahogy egyre többen követtek a közösségi felületeken, elkezdtem egyre kevesebbet is posztolni a gyerekeimről. Pláne azután, hogy egyre többet olvastam is ennek a veszélyeiről és a későbbi hátulütőiről. Szép lassan már csak magamról írtam. Magamról, az anyaságomról, a munkámról, az én mindennapjaimról.

De egy vallomásom az anyai kiégésről vajon csak rólam szól? Ha szombat este azt teszem ki, hogy a barátnőimmel bulizom és az év 365 napjából egyen épp nem esti mesét olvasok, akkor a következő héten nem tesznek a gyerekeknek a pedagógusok sajnálkozó megjegyzést erre? Vajon, ha egy társadalmilag fontos, de megosztó közéleti témában teszek ki valamit, és látja ezt a gyerekem egyik osztálytársa, annak szülője, esetleg a pedagógusai, abból később neki nem lesz baja? Ha Tolsztoj helyett erotikus regényt olvasok, és teszem fel sztoriba, az hogy jut vissza a gyerekeimhez? És ha reklámozok egy olyan terméket, amit egyébként tényleg szeretek és használok is, csak úgy egyébként pénzt kapok érte – mert hát mi is abból élünk - akkor nem én leszek a ciki influencer anyuka, aki eladja magát?

És akkor mostantól ne osszak meg semmit??

Sokat agyalok ezen, még úgy is, hogy tisztába vagyok vele, hogy valószínűleg eljön az az időszak, amikor bármit is csinálok (vagy épp nem csinálok), ciki leszek a gyerekeimnek. Én is, meg amit posztolok is. Vagy épp nem posztolok. Mert igen, látok olyat is, ahol ciki, ha fent van anya a TikTokon, de olyat is, ahol meg az a ciki, ha azt se tudja, mi az a TikTok.

Ahogy az élet minden más területein, úgy itt sincs olyan megoldás, amely biztosan minden család számára működhet. Nem tudjuk, mi vár ránk, hogy mi lesz pár év múlva, hova csúcsosodik ki ez az egész. Válaszolva a fentebbi kérdésre: igen, lehet, hogy valaki számára az az út, ha mostantól inkább nem tesz ki semmit. Nekem nem.

Számomra két dolog van, amit igyekszem észben tartani: hogy a gyerekek mintából tanulnak, és hogy a kommunikáció csodákra képes. Mindezek ismeretében én igyekszem átgondoltan, és tudatosan csinálni, hogy a gyerekeim a tőlem telhető legjobb mintát lássák és tanulják el. Ebben benne van, hogy az elmúlt években sokat változott és változik folyamatosan a tartalom, amit megosztok az online térben. Figyelem és elemzem a saját tartalmaimat, posztjaimat, és saját magamat is. Nem hagyom, hogy az algoritmusok irányítsanak, és azt sem, hogy a pillanatnyi hangulatom. Igyekszem nem engedi az impulzív megosztási kényszernek, mert a tapasztalatom, hogy sokszor ha túlságosan szomorú, dühös vagy éppen boldog az ember, akkor hajlamos kitenni olyat, amit később megbán(hat). Én például van, hogy napokig, de volt már, hogy hetekig írtam, finomítgattam, javítgattam egy posztot, mielőtt rányomtam a Megosztás gombra. Miért? Mert mindeközben személyes elhivatottságom olyan témákról írni és beszélni, amikről más nem szokott, és ez nehéz úgy, hogy ne legyek benne legalább kicsit én. De ahogy az első tetoválásom is emlékeztet rá: „lehet róla szó”, azaz hiszem, hogy mindenről lehet beszélni, csak tényleg nem mindegy, hogy hol, mikor és hogyan. Ezt kell nagyon megtanulnunk. Ezt tanuljuk.

És erre tanítjuk menet közben a gyerekeinket is, még azzal is, hogy a jó minta mellett beszélgetünk is velük arról, hogy például anya mit posztol, vagy épp mit nem posztol ki és azt miért teszi, vagy épp nem teszi. Hogy ők mit osztanának meg a digitális térben és én azt mondjuk miért nem javaslom nekik.

Végezetül hoztam pár kérdést, amit én fel szoktam tenni magamnak posztolás előtt: 

  1. miért akarom ezt kitenni?
  2. mi lenne, ha nem tenném ki?
  3. kik fogják látni, amit kiteszek?
  4. milyen következménye lehet, ha kiteszem?
  5. milyen hatással lehet most rám, a páromra, a gyerekeimre, ha kiteszem?
  6. milyen hatással lehet később rám, a páromra, a gyerekeimre, ha kiteszem?

És ha mindezeket átgondolva nincs rizikója a dolognak, na akkor még aludj rá egyet, és majd másnap visszatérsz hozzá... Ha majd még akkor is úgy érzed, hogy ezt tényleg fontos mindenképp megosztani. :)

Ha tetszett ez a cikkünk, kérlek olvasd el ezeket is:

Biztonságban a neten

Miért posztolják a szülők súlyos beteg gyerekeiket?

Biztonságban a neten

Te milyen gyakran posztolsz a gyerekeidről a közösségi médiában?

31 cikk

háromszoros anyuka, podcaster

Zubor Rozi

Feleség, három csodálatos gyermek anyukája, az IgenAnya oldal és közösség alapítója. Író, újságíró, podcaster, a Micsoda történetek könyvsorozat és a Micsoda anyák voltak! könyv társszerzője. Imád olvasni, acapella zenét hallgatni, színezni és nagyokat beszélgetni egy jó kávé mellett.

Hasznos volt?

NemIgen