"Súlyos" címmel készült előadás a testképzavarról

Az anyát megformáló Jászai-díjas Soltész Bözsével beszélgettünk, és az evészavar boncolgatása mellett számos másik fontos téma is felszínre került.

Már a darab címe is figyelemreméltó: Súlyos. Valóban ennyire súlyos a helyzet?

Súlyos, sőt, inkább nagyon súlyos. A média hatása erőteljesen rásegít erre, azt sajnos több kutatás is megállapította, hogy az anorexia, és bulimia típusú evészavarok, mind a valamihez, valakihez való hasonlításból táplálkoznak. Ez általában tinédzserkorban erősödik fel, amikor sokan több sebből véreznek. Mert magányosnak érzik magukat, nem tudják, hova kapcsolódjanak, esetleg nem felhőtlen a szülőkkel a viszonyuk, vagy éppen szerelmi csalódás éri őket. Pár évtizede még meglepő volt, vagy csak különböző férfiműhelyekben volt jelen, de manapság teljesen megszokott, hogy a reklámokban, óriásplakátokon fehérneműs hölgyekkel hirdetnek valamit. Ez még akkor is szexuális szimbólum, ha egyébként maga a tartalom esztétikus. Ami pont elég ahhoz, hogy káoszt okozzon a még éretlen fejekben, mert annyit pontosan látnak, hogy ők megközelítőleg sem úgy néznek ki.

Az evészavar csak a lányok problémája, vagy érintettek esetleg a fiúk is?

Nagyon jó a kérdés, mert nyilván több lány esetről hallani, de a fiúk szintén érintettek. Náluk persze más a megközelítés, ők a túlzásba vitt edzést, és az ahhoz használt különféle porok, táplálékkiegészítők veszélyeivel nincsenek teljes mértékben tisztában, de azt gondolják, hogy ezektől lesznek menők. Nagyon veszélyes időszak ez mindkét nem számára, mert próbálnak megfelelni egy ideologizált elvárásnak, ami, ha nem sikerül, szégyenérzettel, kirekesztettség érzéssel is összekapcsolódhat. Ez pedig a befele forduláshoz és a még erősebb elmagányosodáshoz vezet.

Mi segíthet abban, hogy az evészavarok elkerülhetők legyenek?

Az előadást nem egy előre megírt könyv, vagy történet alapján raktuk össze, hanem mi magunk kezdtünk el utánajárni, nagyon sok keresgéléssel, és számos érintettel, ­-illetve olyanokkal, akik már túl vannak rajta- való beszélgetéssel. És azt vettük észre, ahogy boncolgattuk a történeteket, hogy nem feltétlenül húzódik meg a háttérben „drámai” szál. Tehát nem csak a rossz családi körülmények, egy válás, költözés, vagy a nehéz gyerekkor okozta trauma vezethet ide, hanem akár egy ártatlan instagram bejegyzés is. Nagyon sérülékenyek és érzékenyek a kamaszok, nincs általános szabály arra, hogy mi váltja ki a végső elkeseredést. Szimplán szekálhatják is egymást a súlyuk miatt, vagy elcsípnek egy beszédfoszlányt, ezek mind elegendőek lehetnek ahhoz, hogy elkezdjék utálni magukat, vagy a testüket.

Az előadás után csak ti beszélgettek a fiatalokkal, vagy lesznek szakemberek is, akiktől tudnak kérdezni?

A Táplálkozásműhellyel vagyunk kapcsolatban, tőlük jön szakértő, ők a mindennapokban is az érintett fiatalokkal foglalkoznak, kompetensek a témában. De mindig van pszichológus vagy pszichiáter is, és jó látni, hogy minden híreszteléssel ellentétben meg mernek nyílni a kamaszok, és bátran kérdeznek is. Az előadás nyilván oldja a kezdeti feszültséget, és mire vége lesz, általában megfogalmazzák a kérdéseiket. De ha éppen nem aktívak a kérdezésben, akkor is kapnak támpontokat: javaslunk könyveket, honlapot, vagy szakértőt, aki nyugodtan fel tudnak keresni.

Mi a titka annak, hogy tulajdonképpen vadidegenek előtt mernek beszélni a legbensőségesebb belső harcaikról?

Talán az, hogy nem ítélkezünk, nem szégyenítjük meg őket, és nem kérjük őket számon. Abszolút természetes szituációkat vetítünk eléjük, ami akár pont velük is éppen történik. Nagyon fontos, hogy humorral kezeljük a helyzetet, ami sokat segít a könnyebb befogadásban. Nem szabad a letargiát tolni direktben az arcukba, és tapasztalatok alapján tudjuk, hogy az erőteljes tiltás sem vezet soha eredményre.

Melyik korosztályt szólítjátok meg az előadással?

Alapvetőn a középiskolásokat, de néha úgy érezzük, hogy nem ártana, ha az általános iskola végén is lehetne, mert sokszor ez a dolog már abban a korban bekapcsol, és talán az előadásunk megelőzésként is működhetne.

Szőke Abigéllel ketten játsszátok a darabot, aki a korából kiindulva, akár tényleg a lányod is lehetne. Ez fontos szempont volt?

Igen, mert ez mindenképpen fontos a hitelességhez. A felkészülés ideje alatt rengeteg blogot, posztot, levelezést olvastunk, és nem szégyellem, hogy Abigél segítsége nélkül nem is értettem volna rengeteg dolgot. A mai fiatalok nyelve teljesen más, mint amilyen a miénk volt, olyan szavakat, kifejezéseket használnak, hogy csak kapkodtam a fejem. Abigélhez ez a nyelv korából adódóan is sokkal közelebb áll, így sokszor „fordította” nekem, hogy miről beszélünk.

A Nézőművészeti Kft-nek több edukációs előadása is van, amelyek Gyulai Eszter rendező, dramaturg nevéhez füződnek. Milyenek a visszajelzések ezekről?

Az egyértelműen látszik, hogy nagyon fontosak ezek az érzékenyítő előadások. Van olyan, ami a skizofréniáról szól, ami egy egész más ritmusban zajló, csendesebb, de nagyon mély és szép előadás. Aminek a végére mindenki megérti, hogy aki skizofrén, az nem őrült, és nem is jódolgában, vagy szándékosan csinálja azt, amit csinál. Hogy az neki milyen borzasztó érzés tud lenni, és mennyire vágyik arra, hogy ne maradjon egyedül, legyen a számára is biztos kapcsolódás. Az egyik előadás után odajött egy fiatalember, és azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha a szülei is megnéznék, és akkor talán megértenék őt. De volt, aki azért köszönte meg, mert megerősítettük abban, hogy egy skizofrén is élhet párkapcsolatban. Vagy van a 7 nap című előadás, ami az iskolai zaklatással foglalkozik, és azt szemlélteti, hogy egy szekálás fajulhat majdnem az öngyilkosságig is. Aztán kiderül, hogy a bántalmazó tulajdonképpen maga is bántalmazott, tehát neki is megvan a maga személyes harca, története. Előfordul, hogy az előadás közben sírva fakadnak a gyerekek, olyankor azért lehet sejteni, hogy érintettek, vagy éppen magukra ismertek. Sokszor ugyanis, nincsenek is azzal tisztában, hogy ami velük történik, az probléma. Gondolj bele, amikor az evészavarral kapcsolatosan kutakodtunk, találtunk olyan oldalt, ahol egymást tanítják hányni a lányok.

Egy ismerősöm lányánál például attól alakult ki evészavar, hogy azt látta otthon, hogy az anyja soha nem evett velük, mert mindig valamilyen speciális diétát, vagy étrendet tartott. Ergo a családi minta is komoly hatással van a kamaszokra.

Hát abszolút, de az ugye rengeteg dologban alap! De az is gyakori, amikor desszerttel jutalmaznak otthon, vagy a fordítottja, hogy ételmegvonással büntetnek. Kamaszkorban általános a bánatevés is, amikor evéssel fojtanak el valamilyen érzelmet. Ezek mind átértékelik az ételhez, az evéshez való viszonyt. És sajnos az sem elhanyagolható tény, hogy hányás után, a kiüresedéstől endorfin szabadul fel a szervezetben, ami alapvetően javíthatja a hangulatot, de függőséget is okoz. Olyan, mint a végeláthatatlan videójátékozás.

Neked színészileg mennyire megterhelő egy ilyen előadás?

Ilyenkor azt érzem, hogy működik a hivatásom. Hogy úgy működik, ahogy kell működni, amiért én azt akartam, hogy színész legyek. Mert akármilyen nehéz is egy téma, visszatölt engem. Nagyon érdekes, de előadás közben én is tisztulok. Jelenleg épp változókorban vagyok, megvannak a saját zűrzavaraim, amit mind fel tudok dolgozni ebben az előadásban. Picit a saját bőrömet is viszem a vásárra, s miközben másoknak segítek feldolgozni, bennem is rendeződnek érzelmileg a dolgok.