Anya, aki fejben tart mindent – de ki tartja észben őt?

Van egy mondás, hogy a férfi a fej, de a nő a nyak. Ő az, aki láthatatlanul, finoman irányít. Aki tart, amikor inog minden.  Aki észreveszi, ha valaki lelkileg vagy testileg támogatásra szorul. Aki fejben tartja, ki milyen vitamint szed, mit ehet, mikor volt beteg, mikor van kontrollvizsgálat és mikor kell új szandál, ha szorít a régi. Anya memóriája a család túlélőrendszere. Nőként nemcsak gondoskodik, hanem emlékszik, ráadásul mindenre és mindenki helyett.

A munka, amiből nincs kiszállás

Mentális terhelésnek, vagy angolul mental loadnak hívjuk azt a jelenséget, amivel nagyon sok anya küzd a hétköznapokban. A legtöbb családban a nő az, aki nemcsak elvégzi a feladatokat, hanem tervez, koordinál, előrelát, emlékeztet, beugrik, rugalmasan átszervez, aggódik, figyel és pátyolgat. Ez több annál, minthogy sok a tennivaló. Valójában a mentális energiát csapolja az, hogy minden egyes tennivalónál te vagy a központi vezérlőegység. Allison Daminger a Harvard Egyetem egyik kutatója, több vizsgálatot is végzett a mentális terhelés kapcsán és megállapította, hogy négy fő típusa van ennek a láthatatlan munkának:

1. A közelgő igények előrejelzése.

2. Megoldási módok találása a szükségletek kielégítésére.

3. Döntések meghozatala.

4. Az előrehaladás és a környezet monitorozása.

Ez így nagyon megfoghatatlannak hangzik, de épp ezt csináljuk, amikor bevásárlólistát írunk, befizetjük a gyerek étkeztetését, gondoskodunk a család vitaminpótlásáról vagy megjegyezzük, hogy mikor kap a kutya féreghajtót. Hétköznapi dolgok, amolyan kulissza mögötti feladatok, amik csak akkor válnak látványossá, ha esetleg elmarad az elvégzésük.

Neurobiológiai tényezők: tényleg „jobban figyelünk”?

Érdekes módon a tudomány is alátámasztja, hogy az anyaság nemcsak szerep, de biológiai változások sorozata is. Az agykutatások azt mutatják, hogy az anyaság hatására megváltozik az agy szerkezete: megnő a figyelmi, empátiás és szociális érzékenységért felelős területek aktivitása. Továbbá, a prefrontális kéreg, amely a döntéshozatalért és a szociális kognícióért felelős, szintén módosul. Ez fokozza az anya képességét arra, hogy gyorsan reagáljon és megértse gyermeke szükségleteit. Azaz valóban éberebbek, ráhangoltabbak leszünk másokra az anyaság következtében. Ez evolúciósan hasznos volt – hiszen így tudott egy anya életben tartani egy csecsemőt. Azonban a mai világban, ahol már nemcsak egy gyerek szükségleteire kell figyelni, hanem egy egész család egészségügyi térképét, mentális és fizikai jóllétét kell kezelni, a háztartás, a munka és egyéb teendők mellett, hamar kimerítővé válik.

Óda az anyai önfeláldozáshoz

A kultúránk rá is erősít erre azzal, hogy dicsőíti az önfeláldozó anyát. Aki „mindenkire figyel”, aki „magára nem gondol, csak másokra”. Elhitetik, hogy a „jó anya” gondoskodik, de nem panaszkodik, és szervez, de nem kér segítséget. Kislány kortól arra tanítjuk a lányokat, hogy a szeretet figyelem és gondoskodás. Az törődik igazán, aki mindent észrevesz, aki már akkor tudja, mire van szüksége a másiknak, amikor ő maga még nem is sejti. Ez amellett, hogy torz ideál, veszélyes is: a mentális túlterhelés ugyanis krónikus stresszt, szorongást, alvásproblémákat és kiégést okozhat. És gyakran pont az az anya marad egyedül a problémáival, aki mindenki mást előtérbe helyez.

Miért vesszük magunkra ezt a mentális terhet?

Egyrészt azért, mert azt gondoljuk ez a feladatunk és félünk, ha mi nem, akkor senki nem fogja megcsinálni helyettünk. Ez a nagybetűs KELL. Közben meg elhisszük, hogy ez is az anyai szeretetünk megnyilvánulása. De sokszor azért is vállaljuk magunkra, mert nem tanultunk meg delegálni, elengedni vagy együttműködni. Senki sem mondta, hogy ez a felelősség nem csak a miénk.

Az a bizonyos üres korsó

Kívülről fújjuk, hogy üres korsóból nem lehet vizet tölteni, de mégis újra meg újra megpróbáljuk. Közben pedig napról napra észrevétlenül csorog ki belőlünk az energia, a türelem és az öröm. Csak azt vesszük észre, hogy egyre feszültebbek vagyunk, hogy már nincs kedvünk játszani, nevetni, beszélgetni. És ilyenkor kellene valaki, aki megkérdezi: „Bírod még? Hadd segítsek!” – és nem csak udvariasságból, hanem úgy igazán. Aki segít újra tölteni azt a bizonyos korsót. Aki emlékeztet arra, hogy nem attól vagy jó anya, hogy pörögsz megállás nélkül a saját tengelyed körül, hanem attól, hogy nem az utolsó helyre teszed magadat.  Ideje, hogy valaki téged is emlékeztessen, mégpedig, hogy: neked is jár a gondoskodás.