Horváth Lili: „Aki gyerekekkel foglalkozik, annak ugyanolyan gyorsan kell tudni váltani, mint amelyen gyorsak a gyerekek”

- Évek óta játszol az óriási sikerrel futó Anyád kínja című előadásban az Orfeumban. Szerinted mi a titka annak, hogy ez a darab hosszú idő után is, ennyi embernél betalál?

H.L.: A darab valós blogbejegyzésekből íródott, emiatt elég rendesen reflektál az életre. Nem az anyaság szirupos, rózsaszín ködben úszó varázsát mutatja be, hanem a sokak által megélt valóságot, amiről nem mindig szeretünk beszélni. Ének és tánc is színesíti az előadást, de ami a legfontosabb, és amiért szerintem a leginkább szeretik a nézők, az a humor. Nagyon melós előadás, mert mind a négyen végig a színpadon vagyunk. Négy különböző anyatípust keltünk életre, és szinte biztos, hogy valamelyik karakterrel minden néző tud azonosulni.

- Mind a négyen anyák vagytok?

H.L.: Igen, Kisfalvi Kriszta volt sokáig az outsider a csapatban, de nemrég ő is anya lett. Nekünk hármunknak (Lili mellett Haumann Petra és Oszter Alexandra játsszák az előadást – A szerk.) már nagyobbak a gyerekeink. A darab elsősorban a kisgyerekkorról szól, emiatt egyre többet foglalkoztat bennünket, hogy folytatni lehetne a kamaszkorral, abból az időszakból is bőven lenne téma, amit érdemes lenne színpadra vinni.

- A saját tapasztalataitok, élményeitek is bent vannak a darabban?

H.L.: Inkább úgy mondanám, hogy nyilván egy idő után az ember beleteszi a saját habitusát, saját humorát.

- Neked három gyermeked van: a két nagyfiad után a kislányod egy teljesen másik korosztályt képvisel. Mennyire volt nehéz a gyereknevelést egyensúlyba hozni a munkáddal?

H.L.: Sokan azt sem értették, hogy merem vállalni a harmadik gyereket, mivel a legnagyobb és a legkisebb között 10 év a korkülönbség. Én a mamámmal, nagymamámmal nőttem fel, babázós kislány voltam, el sem tudtam képzelni, hogy leszek fiús anyuka. Nagyon sokáig küzdöttem a fiúgyerekek energiáival, nem ment könnyen, mire megszoktam, hogy teljesen rendben van, hogy például állandóan verekednek. De megtanultam alkalmazkodni a helyzethez, vagány, fiús anyuka lettem, és eltelt jó pár év, amikor megérkezett Dorka. Végtelenül élvezem, hogy lány, viszont kicsit ő már egykeként nő fel, mert a fiúk 17 és 19 évesek, elég nagy közöttük minden szempontból a távolság. Nagyon szeretik egymást, de a korkülönbség miatt logikus, hogy nem együtt játszanak. Szóval tulajdonképpen én újrakezdtem az anyaságot. Dorka most múlt tíz éves, és már látom, hogy egy lánnyal nagyon más a kamaszkor, és természetesen mindenben más érdekli, mint a fiúkat, de örülök, hogy ez sem marad ki az életemből.

- A három gyermeked mellett sok más gyerekkel is rendszeresen foglalkozol, hiszen a Lili Suli foglalkozásira rengetegen járnak.

H.L.: Amikor a Lili Sulit kezdtem, még nem volt meg Dorka, és nagyon sokáig úgy haladtam a korosztállyal, ahogy a fiaimmal is. Mert napi szinten benne voltam a mesékben, mesekitalálásban, mondókában. S most ahogy az én gyerekeim is nőnek, képzem magam a tanítással, mert azt látom, hogy tanárként is más problémákkal kell szembenézni.

- Nehezebb lekötni a mai gyerekeket, mint tíz éve?

H.L.: Sokkal! Nemrég voltunk vidéken Janikovszky Éva, Ha én felnőtt volnék darabját vittük felső tagozatosoknak, és bár viszonylag gyorsan megtaláltam velük a közös hangot, az egyértelműen látszott, hogy limitáltabb a figyelem. Ez egy nagyszerű anyag, de ami tíz éve még simán lekötötte őket, abba most bele kellett tenni beszélgetést, hogy mit gondolnak róla, és nyugi, már nem tart soká, de addig kicsit figyeljetek. Minden gyerekekkel való foglalkozáson érezhető, hogy teljesen más ritmusú életben, világban élnek.

- Ilyenkor mi a legkézenfekvőbb megoldás? Rögtönzöl, és váltasz?

H.L.: Igen, kitaláltam valami jópofa játékot, ami új impulzusokat adott, és azzal időt nyertem. Az a nagyon fontos ilyenkor, hogy olyan gyorsnak kell lenni, mint amilyen gyorsak ők. De ez tanárként hatalmas feladat! Pont emiatt is képzem magam folyamatosan, mert nem adom fel, nem állok félre, szeretnék jobban elmélyülni abban, hogy hogyan lehet ezt a generációt megfogni.

- Tíz éve indult a Lili Suli, és ez pont az a tíz év, ami alatt technológiailag és digitálisan hatalmasat változott a világ. Tíz éve még kis túlzással elég volt egy rajzlap és pár színes ceruza ahhoz, hogy egy gyereket le lehessen kötni, ma már ez édes kevés. Egy tábornál lehet folyamatosan rögtönözni, ha azt látod, hogy borul minden elképzelés?

H.L.: Alapjáraton is az interaktivitás a legfontosabb és leghangsúlyosabb eleme a foglalkozásaimnak, ez most talán még nagyobb fókuszt kap. És ami szintén nélkülözhetetlen, az a humor, ami minden billegő helyzetben beválik. Mindig van a fejemben egy terv, ami mentén próbálok haladni, de nem ragaszkodok hozzá görcsösen, pillanatok alatt fel tudom mérni, ha váltani kell. Ahhoz, hogy jól érezzék magukat, elengedhetetlen, hogy azt is érezzék, semmit nem erőltetek rájuk. Közösen ötletelünk, nekem nem okoz problémát, ha ők írják a történetet és nem az én elképzelésem szerint haladunk. Ettől viszont érzik, hogy egyenrangú a viszony, hogy partnerként tekintek rájuk, és szárnyalhat a fantáziájuk. Itt nincsenek kőbe vésett szabályok, és felszabadítóan hat rájuk, amikor erre ráéreznek.

- Telefont vihetnek magukkal?

H.L.: Nyilván sokuknál van, de egyébként viszonylag hamar elfogadják, hogy nem az van a középpontban. Semmilyen körülmény között nem tiltom, mert azzal csak felerősíteném ezt a problémát. Ha azt látom, hogy fontos nekik, akkor keresünk például egy youtubert, akit kedvelnek, és akkor az a feladat, hogy az övéhez hasonló műsort állítsanak össze. Az adott csoport érdeklődési körének megfelelően rögtönzünk, volt már, hogy sok lány volt, és főzőműsort találtunk ki, ha sok a fiú, akkor sport vagy utazás a téma. Volt olyan feladat, hogy készítsenek interjút a kedvenc TikTok sztárjukkal, vagy találjanak ugyanott egy olyan koreográfiát, amit beépítenek az előadásukba. Ilyenkor kiváló inspirációs forrás a telefon, de annyira bele tudnak merülni a közös ötletelésbe, hogy egy idő után nincs is szükség a telefonra. S mivel ezt nem én kérem tőlük, észre sem veszik, hogy maguktól teszik le. Azt, hogy a telefon az életük része, muszáj tanárként figyelembe venni! Nem lehet azzal érvelni, hogy mi még elvoltunk mobil nélkül, hiszen ők már ebbe a világba születtek bele. Ezért inkább úgy állok hozzá, hogy próbálom megérteni és elfogadni a helyzetet, ami egyébként engem is naprakészen tart. Az pedig óriási dicsőség, amikor egy csapatot annyira lekötök, hogy eszükbe sem jut elővenni a telefont.

- Hogy látod egyébként, a színházban van ezen a téren változás? Egy két, vagy akár több felvonásos előadás le tudja kötni a fiatalokat?

H.L.: Van egy szűk réteg a fiatalok között is, akit tényleg a színház érdekel, náluk ez nem kérdés. De természetesen a színházak is küzdenek, a fiatal rendezők próbálnak ezzel a kérdéssel haladni, mert azt nyilván ők is érzékelik, hogy egy klasszikus előadással már nem igazán lehet a fiatalokat megszólítani. Ezért egyre több helyen vannak repertoáron olyan átdolgozások, amelyek ritmusukkal, nyelvezetükkel a fiatalabb generáció igényeire reflektálnak.

- A türelem vagy a koncentráció csökkent az elmúlt évtizedben?

H.L.: Szerintem mindkettő. Egyszerűen annyira sok a zaj, ami körülveszi őket, hogy túlpörögnek tőle. Vannak olyan gyakorlatok, amikor egy percig kellene koncentrálni, és sokszor látom, hogy ez sem megy. De egy kicsit szeretném felmenteni a gyerekeket, és legyünk őszinték magunkhoz: milyen példát mutatunk felnőttként, szülőként? Ha otthon éppen főzők, közben beszélgetek a gyerekemmel, és hív valaki, akkor nem veszem fel?  Dehogynem! És lehet, hogy csak egy perc az egész, de az is elég, hogy kizökkentsen mindenből. Ezt látják a gyerekek, ebben nőnek fel, hogy ez a normális. De azt várjuk el tőlük, hogy ők ne ezt tegyék? Miközben az egész életük ebbe az irányba tendál: a leckét, az osztály ügyeit messenger csoportokban beszélik meg, YouTube-ot néznek nem TV-t, és még folytathatnám. Múltkor elmentünk a fiúkkal ebédelni, és amíg vártunk, válaszoltam egy üzenetre. És akkor ők kérték, hogy ok, most akkor mindenki tegye el a telefont. És ez nagyon jó érzés volt!

- Akkor mégiscsak van remény!

H.L.: Igen. Mert ők is felismerik, hogy tök jó, hogy van, de sok is tud lenni. És igen, néha az a jobb, ha kézbe veszünk egy könyvet. Szerintem van remény, és én a szülőkben bízom! Mert nekik muszáj azt üzenni, hogy néha le kell tenni, és inkább beszélgessünk. Ha a szülő a telefonnal kel és fekszik, úgy tényleg nehéz megértetni egy kamasszal, hogy az nem oké.

- Mi a titkod, mitől vagy türelmes ennyi gyerekkel?

H.L.: Szerintem ez alkat kérdése is, de én mindig megtaláltam a hangot velük. Nagyon sok unokatestvérem van, már kiskoromban is sorba állítottam őket, és tanárnénist játszottam. A lányom is ilyen, ugyanezt csinálja az unokatestvéreim gyerekeivel. A nagymamám pedagógus volt, talán valamennyi örökség is lehet ebben. Sok kolléganőm van, aki elvégezte a drámapedagógus képzést, de nem mer gyerekekkel foglalkozni. Én pont fordítva vagyok: a gyakorlati résszel kezdtem, játszok, beszélgetek velük, látom, hogy mire vevők, és most tanulom hozzá az elméletet. Ősztől ugyanis a Színművészeti Egyetem tanár szakára fogok járni.

- Milyen érzés gyerekekkel foglalkozni?

H.L.: Ugyanolyan siker, mint amikor tapsolnak a nézők az előadás után. Persze tud fárasztó is lenni, de amikor le tudok kötni 200 gyereket, akkor nyugodtan dőlök hátra, hogy megnyertem a csatát. Boldog gyerekeket látni hihetetlenül jó érzés!

- Hol lehet látni, csatlakozni hozzád a nyáron?

H.L.: Az Anyád kínjá-val július 11-én szerepelünk Paloznakon, utánunk pedig a fiúk verziója, az Apád füle jön, amit szintén jó szívvel ajánlok mindenkinek. Augusztus 6-10-ig a KŐFESZT-en lesz Lili Suli, ott tartottam már korábban is, ezek mindig nagyon jó hangulatú foglalkozások a szabad ég alatt. Minden korosztályt várok, az igényeik szerint, abszolút interaktívan alakul a program, bárki, bármikor tud csatlakozni. És lesz egy családi utazásunk, ahova mind a három gyerekem jön. Igyekszem kiélvezni minden percét, valószínűleg ugyanis mindhármukkal ez lesz az utolsó közös nyaralásom. 

Nyitókép: Steindl Gabi