"Amikor azt látom, hogy anyukám nem szereti a hasát, az rám is hatással van" - Tinikor ÖNkép

Személyesen is elég komolyan kapcsolódom a témához. Alsós koromban volt rajtam egy kis súlyfelesleg, ami miatt az amúgy is elég gonoszkodó osztálytársaim sokat bántottak. Nem éreztem szépnek magam, még azután sem, hogy harmadikban 10+ centit nőttem, és hajszálvékony testalkatom lett. Többször kihagytam az iskolai ebédeket, egy alkalommal pedig odáig fajult a dolog, hogy rosszul lettem az éhségtől. Ez már gyerekként is ijesztő volt, onnantól kezdve figyeltem arra, hogy mindig egyek valamit. Majd a felső tagozatot már egy új iskolában kezdtem, ahol befogadó közegre találtam. Innentől kezdve pedig csak nőtt az önbizalmam, és mostanra szerencsés módon eljutottam oda, hogy elfogadom a testem és a kinézetem. Sőt, mi több, szeretem is. Nem állítom, hogy nem lehetne még fejlődnöm ebben, de már nagy utat tettem meg.

Mi segíthet?

Sokszor kívánom, hogy bárcsak tudnék adni egy kész útmutatót, hogy mi az, ami segíthet az önbizalom, testkép fejlesztésben. Viszont mindenkinek más a története, más okok miatt tart ott, ahol. Az viszont biztos, hogy az elfogadó közösségek, közeli kapcsolatok nagyon számítanak. Amikor az ember szeretve érzi magát, akkor az máris nagy segítség, hogy legyen honnét meríteni az önbizalmat. Emellett a social média is lehet pozitív hatással ránk, ha meg tudjuk válogatni azokat a tartalomgyártókat, akik megmutatják, hogyan is néz ki egy igazi, nem túlretusált test, vagy hogy nincsen „bűnös” étel.

Mi okoz nehézséget? 

A szépségideálok. Mindenhonnan ömlik ránk, hogy aki szép, az hogyan is néz ki. És ki ne akarna szép lenni? Már látok ebben pozitív változást, viszont még mindig sokszor erőltetett kamunak érzem az inkluzivitást. A social média pedig nagyon kétélű eszköz: még mindig tömegével találok olyan tartalmakat, amik a tökéletesen lapos hasat vagy vékony lábakat, nagy ajkakat, tökéletes bőrt reklámozzák. A legrosszabb pedig, amikor a mindennapi életben szembesülök azzal, hogy mennyire megtérül, ha úgy nézek ki, mint az aktuális szépségideál. Jobban elfogadnak, könnyebb a beilleszkedés, sőt, elkerülhetőek az „ártalmatlan jótanácsok”, amiket (elsősorban) az idősebb korosztály előszeretettel osztogat.

Hogy jön ehhez a család?

A család, a szülő, mindenben mintát jelent. Amikor azt látom, hogy anyukám nem szereti a hasát vagy a lábait, az rám is hatással van, én is elkezdem magamat kritikusabban szemlélni. Emellett a megjegyzések is nagyon nagy nyomot hagynak, pozitív és negatív értelemben egyaránt. A szüleim dicséretei, véleménye nekem rengeteget jelent, külön büszke vagyok, ha tetszik nekik, valamilyen ruhám. Ugyanakkor nagyon mélyen megmaradt nekem, amikor a hajamat vagy az arcbőrömet „kritizálták”. Persze csupa jó szándék és szeretet volt bennük, építő jellegű kritika volt a cél, viszont nekem rosszul estek ezek a kis megjegyzések. Főleg úgy, hogy már többször mondták, és szóltam, hogy én ezen nem tudok vagy nem akarok változtatni.

Figyeljünk egymásra!

Lezárásképpen nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez a probléma fiúkat is ugyanúgy érint, mint lányokat, csak a fiúk még kevésbé beszélnek erről. Szülőként fontos szerintem, hogy kapjunk tőletek pozitív visszajelzéseket, és a kritika pedig nagyon tapintatosan legyen megfogalmazva. A súlyos önbizalomhiánynak és testképzavarnak pedig sajnos akár halálos kimenetele is lehet. Emiatt nagyon fontos, hogy figyeljünk egymásra. Árulkodó jelek lehetnek a következők: keveset eszik a gyerek; bővebb ruhákat hord; nem fogadja el a dicsérő szavakat; nem örül annak, ha fotózzák; extrém sokat edz; nagyon sokat foglalkozik a külsejével. Persze ez a lista nem teljes, csak iránymutatás. Baj esetén pedig mindenképp forduljatok szakemberhez!