"Az a vágyam, hogy visszahozzuk a családokba a minőségi együttlétet." - interjú Kurali Dominika nővérrel

Az a vágyam, hogy visszahozzuk a családokba a minőségi együttlétet, hogy a figyelem újra az egymásra fordított időről szóljon. Nem kell nagy dolgokra gondolni – elég, ha egyszerűen csak együtt vagyunk, beszélgetünk, figyelünk egymásra. Most szerintem ez hiánycikké vált. Fáj látni, amikor babák elé tesznek egy kütyüt, csak hogy lekössék őket. Ez komoly károkat okozhat, mert elvesz egy alapvetően fontos tényezőt, a figyelmet a kapcsolatokból.

Lehet-e még a család az értékek elsődleges közvetítője a digitalizált világban?

Amikor egy gyerek már kamaszodik, vagy már benne van valamilyen függőségben, nem biztos, hogy hallgat egy tanárra vagy bárki másra. Ezért nagyon fontos, hogy az értékek átadása a családban kezdődjön. De ne szidásból vagy korlátozásból álljon, hanem közös tanulásból. Az a lényeg, hogy együtt értsük meg, mi az értékes, mi nem, mikor érdemes például letenni a telefont, és hogyan kezeljük ezt közösen. Az is nagy probléma, hogy már egy nyolc-tíz éves gyerek is telefont kap, de nem tudja megítélni, mi veszélyes és mi nem.

A fiatalok világában minden nap változik valami, a szülők pedig nem tartanak lépést ezzel. Ezért gyakran nincs is közös téma, amiről beszélgethetnének, mert a gyerek teljesen más világban él, mint a szülő. Pedig miért ne lehetne együtt játszani? Beszélgetni is lehetne közben, és így idővel kialakulna egyfajta kontroll, illetve minta arra, hogyan lehet mondjuk tíz perc után abbahagyni valamit, akkor is, ha az nagyon érdekes. Szerintem ez sokkal hatásosabb, mint a tiltás vagy a szidás, mert így a gyerek másképp kapcsolódik az online világhoz.

Mit gondolsz, miért olyan nehéz szembenézni azokkal a transzgenerációs mintákkal, amelyeket az elődeinktől örököltünk? Ezeket tudatosan meg lehet megváltoztatni?

Persze, meg lehet változtatni. Az első lépés az, hogy egyáltalán tudjunk róla. Szerintem sokszor nem is gondolkodunk el azon, hogy bizonyos minták honnan jönnek. Ha viszont erre rájövünk, megkönnyebbülünk: „Nincs semmi bajom, csak hoztam valamit a múltamból!”

Ma már szinte minden terápiának, vagy lelkigondozásnak része, hogy kicsit ránézünk arra, milyen szavak, mondatok, parancsok, tiltások vagy mítoszok élnek a családunkban. Ezek sokszor olyan mélyen belénk ivódtak, hogy észre sem vesszük, mégis ezek mentén gondolkodunk. Például tipikus jelenség, hogy valaki azt mondja: „Na, én biztos nem fogom úgy csinálni, mint apám!” -  aztán megszületik a gyereke, és lám, ugyanazokat a mintákat követi. Nem mindenki mer szembenézni a múltjával, mert sokan félelmetesnek tartják, hogy mi minden derülhet ki, és félnek, hogy nem tudnak ezekkel mit kezdeni. Egy szakember viszont nem hagy egyedül a folyamatban, megtart és vezet, miközben hozzásegít felszabadító felismerésekhez, vagy akár régi, rossz minták megszakításához.

Bár érdemes szakemberhez menni, nem feltétlenül szükséges. Szerintem, aki ilyen füllel hallgatja otthon a családi történeteket, sok párhuzamot megláthat. Szerencsére egyre több könyv születik a témában, amelyek közérthetőek és könnyen fogyaszthatóak. Most különösen nagy az érdeklődés a családfakutatás iránt is; úgy tűnik, az embereket egyre inkább érdekli a múltjuk. A mi generációnkban már sokan tudatosan „törögetnek” generációs mintákat, mert a II. világháború örökségei ránk még mindig hatnak ránk. Ha azonban a mi szülői generációnk józan és tudatos, a gyerekeikre már nem nehezedik ilyen teher. Ugyanakkor a kütyükkel mi nem tudunk mit kezdeni. Ez egy újabb társadalmi kihívás, mert ha a fiatal generáció ezt nem kezeli, akkor majd továbbadja az ehhez kapcsolódó problémákat a saját gyerekeinek.

Mi jelentheti ma a legnagyobb kihívást a családok összetartásában?

A háborús generáció egyfajta biztonságot adott nekünk, a mi nagyszüleink a kommunizmus alatt megteremtették a stabilitás alapjait. Mi, a gyerekeik, már beleszülettünk ebbe a biztos közegbe, ami azzal járt, hogy elkezdtünk önfókuszúak lenni. Nemcsak az individualizmus miatt, hanem azért is, mert megtehettük: volt időnk és energiánk magunkra figyelni, mert nem kellett már aggódni a háborúk, a bombák, vagy az alapvető létbiztonság miatt. Ez az önmagunkra való fókuszálás mára odáig jutott, hogy társadalmi szinten is egyfajta bezárkózó egoizmus jelent meg, sokszor kizárjuk a másik embert. Sőt, egyre gyakrabban találkozunk azzal a mentalitással, hogy „jogom van hozzá, mert megérdemlem”. A reklámok is ezt sulykolják. Mintha a többiek azért lennének, hogy engem boldoggá tegyenek, nem pedig azért, hogy együtt, közösen növeljük egymás boldogságát.

Ez különösen káros egy házasságban. Abban a megfogalmazásban, hogy - „a másik azért van, hogy engem boldoggá tegyen és ha nem így van, akkor elhagyom” - nincs benne az, hogy egymást boldoggá tesszük, egymás számára kegyelemforrás vagyunk. Ez sebeket okoz, a sebzettségből pedig elzárkózás, nulla kommunikáció, majd elhidegülés lesz, de ez már csak tünet. Ekkor már nem is azt az embert látják, akibe valaha beleszerettek, hanem a sebzőt. Ez persze a gyerekre is hatással van.

Egyébként a gyermek annyira szép: ha nem kap figyelmet otthon, akkor máshol próbálja meg kivívni. A kérdés az, hogy egy intézmény, mondjuk egy iskola, képes-e megadni neki azt a figyelmet, amire a korának megfelelően szüksége lenne? Vagy csak bélyegeket kap, például, hogy „figyelemzavaros” vagy „ADHD-s”? Ezekkel a címkékkel elkezdeni az életet már önmagában hatalmas teher, elég komoly batyu. Van, ahol a közös családi ebédek és vacsorák is eltűntek, már csak ott a cetli a hűtőn: „Egyél, majd jövök.” Nem csoda hát, hogy egyre fiatalabb gyerekek mondják, hogy „magányos vagyok, egyedül vagyok”. Az online világ pedig álvalóságot, hamis kapcsolódási lehetőségeket kínál: hiába vannak követők, lájkok, az ember valójában magányos marad. Ez egy óriási csapda.

Mit tanácsolnál azoknak a családoknak, akik úgy érzik, hogy elakadtak és a szétesés szélén állnak, de mégis együtt akarnak maradni? Hogyan érdemes elindulniuk?

Ha már érzik, hogy valami nincs rendben, vagy ha már csak praktikus dolgokról tudnak beszélgetni az már önmagában egy jel, hogy változtatni kell. Az emberi szív ezt érzi, nem tudjuk becsapni magunkat. A „már nem vagyok boldog,” vagy „magányos vagyok,” egyértelműen hívó szavak. Minél hamarabb lépnek, annál könnyebb lesz új irányba fordulni. Nem feltétlenül kell azonnal szakemberhez fordulni; sokszor elég egy lépést visszalépni, és azt megtenni, amit mondjuk tíz évvel ezelőtt még megtettek. Ez nem más mint a beszélgetés. Már azzal is elindulhat valami, ha csak annyit teszünk, hogy felteszünk egy őszinte kérdést a másiknak. Mégis, valamiért félünk ettől, vagy egyszerűen azt mondjuk: „Nincs időm.” Ez azonban sokszor csak kifogás - valójában arról van szó, hogy a másik valamiért már nem fontos.

Sokszor a gyermek tünete az, ami elgondolkodtatja a szülőket. A gyerekek ugyanis „letükrözik” a szülők feszkóit vagy ha valami nem oké a családban, mivel az érzések mentén működnek. Ha azt látjuk, hogy a gyerkőc viselkedése hirtelen megváltozik, az jelzi, hogy valami nincs rendben. Ha a gyerek már nagyobb, tud beszélni, akkor szerintem el is mondja, hogy mi a baj, csak kérdezni kell, és figyelni rá.

Összességében a nyitottság és az érdeklődés egymás felé szerintem kulcsfontosságú. Ezt azonban sokan elveszítik az évek során. Megszokják egymást, az életüket, a rutinjaikat, és a másik ember már csak úgy „van”. Ha viszont újra mernének beszélgetni, és tükröt tartani egymásnak, az sokszor felrázhatja az embert, és segíthet észrevenni, hogy valami kisiklott. Ez lehet az első lépés a változás felé. A szakemberek felkeresése is nagy segítséget nyújthat. Remélem, hogy a mai társadalomban ez már nem számít stigmának. Többektől hallom, hogy pszichológushoz csak a legvégső esetben fordulnak, pedig szerintem ezek preventív szakmák lennének, ha bátrabban élnénk velük.

Van olyan konkrét gyakorlat vagy feladat, amit a családoknak javasolnál otthoni kipróbálásra?

Az egyik kedvencem egy kommunikációs gyakorlat. Mindkét fél hetente egyszer 5 percben elmondhatja, mi történt vele az előző napokban: mi fájt, minek örült, mi volt nehéz, mit látott vagy hallott – semmi bonyolult, csak hogy mit élt meg. A másik ezt megismétli: „Én azt hallottam, hogy te örültél annak…”. A férfi-női kommunikáció ugyanis különbözik. Gyakran előfordul, hogy a nő mond valamit, de a férfi teljesen mást hall, és fordítva, így visszacsatolás nélkül gyakran elbeszélnek egymás mellett. Ezért fontos a kérdés: „Tényleg azt hallottad, amit mondtam? Tényleg azt mondtad, amit én értettem?” Ha nincs visszajelzés, mindenki megy a maga útján, és emiatt mennek szét. De ha van, akkor tisztázhatják: „Igen, ezt mondtam” vagy „Nem, ezt most nagyon félrehallottad”. Ilyenkor kiderül, hogy bizonyos szavak vagy attitűdök teljesen mást jelentenek a másiknak. A halló, odafigyelő hallgatás hiányzik. Terápián jó látni, hogy ha behozzuk ezt a gyakorlatot, akkor a két világ, amely eddig egymás mellett létezett, elkezd kapcsolódni. Ráadásul ez a játék vicces is tud lenni.

A fotónézegetés pedig egy szuper „transzgenerációs játék”. Ott vannak a fotóink a sarokban, vagy a gépünkön, telefonunkon, elmentve az örökkévalóságnak – mégsem nézegetjük őket. Amikor mégis előkerülnek, visszajön a fény az emberek szemébe, újra átélhetik a régi szép emlékeket, azt amiért együtt vannak. Jó lenne, ha ennek lenne egy rituáléja – például évente egy nagy családi ünnepen mindig lenne fotónézegetés. Amikor emlékezünk egy korábbi élményre, és újra átéljük azt gondolatban, az agyunk hasonló örömöt, vidámságot és kötődést idéz elő, mint amit az eredeti esemény során éreztünk. Szerintem ez hatalmas erőforrás tud lenni.

Szerző: Demjén Orsolya