Mint a későbbiekben kiderül, pontosan erre van szükségük. A szülők mindenben életük legnehezebb kihívásaival szembesülnek: szerető családi környezetet kívánnak teremteni, kölcsönös tisztelettel és együttműködéssel. Mindezt egy olyan kultúrában, amely felmagasztalja a felelőtlenséget és az önkényeztetést. Nem csoda, hogy feszültebbek, mint valaha – elvégre úgy érzik, vesztes helyzetből indulnak, és nem becsülik meg őket. Szerintem a szülők segítségre szorulnak. Úgy vélem, a szülők inspiráló példát szeretnének: valakit, aki megmutatja nekik, hogy a dolgoknak nem feltétlenül kell úgy történniük, ahogy. Ők inspiráló példát szeretnének: valakit, aki megmutatja nekik, hogy a dolgoknak nem feltétlenül kell úgy történniük, ahogy. Ezerféle tuti módszerről hallhattunk már, amelyek mindegyike tévedhetetlen tippeket ad a gyermekneveléshez. És hallottunk a felettünk járó két generáció számtalan kudarcáról is, miközben mások meg épp a régi, szép időkhöz való visszatérést szorgalmazzák… Ám a leggyakrabban azzal bombáznak minket, hogy áldozzuk fel magunkat a gyermeknevelés oltárán, szenteljük a fiainknak/lányainknak minden figyelmünket, és tanuljunk meg folyton a rendelkezésükre állni. Hallottuk mindezt (és még sok mást is), csakhogy semmi sem segített. A teljes önfeláldozásra való felszólítás valójában fájdalmat okoz, amitől a szülő még legyőzöttebb, frusztráltabb és tehetetlenebb lesz. Akkor hát mi a baj? Illetve hol van a kiút ebből a káoszból? Néhány évvel ezelőtt egy zseniális családterapeuta és rabbi, Edwin Friedman fel mert tenni egy igen fontos kérdést: „Mikor láttunk utoljára olyan gyermeknevelési könyvet, amely azt tanácsolta, hogy kevésbé figyeljünk a gyerekre?” Nos, talán az én könyvem lesz az első, amelyben azt olvashatjuk: vessünk véget annak, hogy a szülő élete a gyerek körül forog, és tanuljunk meg újra önmagunkra figyelni. Tehát az a gond, hogy túlságosan a gyerekre koncentrálunk? Pontosan! A szüleink gyermekkorában elterjedt „elég, ha a szemem sarkából látom a kölyköt” elv utáni gyors reakcióként megjelent a másik szélsőség: az a hozzáállás, amikor az egész életünk körülöttük forog. Gondoljunk csak bele, hogy a gyerekeinket ide-oda autókázzuk a suliba, különórákra és újabb különórára egy matricákkal teleragasztott kisterepjáróban. És kinek a neve virít mindenhol? Kinek a nevét hirdeti a mi pénzünkből vásárolt terepjáró? Akár „jó tanuló, jó sportoló” jelvény, akár fociérem, a gyermekünk neve világgá kürtöli, hogy kié valójában a kocsi… és az életünk. Pedig ez egyikünknek sem tesz jót. A könyvemmel, amit a kezedben tartasz, kiutat mutatok a káoszból, hogy a szülő és a gyermek is elfoglalhassa az őt megillető helyet a családban.
Nem mindannyian üvöltözünk a gyerekeinkkel. Nem mindenkinek esik nehezére, hogy megőrizze a hidegvérét. Ugyanakkor – különböző mértékben és szinteken – az összes szülő átéli az egyetemes küzdelmet. Mindannyian iszonyatosan aggódunk a gyermekeinkért és a döntéseik miatt, és egyszerűen nem tudjuk, mit tehetnénk. Rettegünk, hogy milyen ember válik majd belőlük. Olyannyira csak rájuk koncentrálunk, hogy elkerülhetetlenül eluralkodik rajtunk a nyugtalanság… és ezáltal reaktívakká
válunk. Az ebben a könyvben felvázolt gyereknevelési stratégia kulcsa, hogy lecsillapítsuk a nyugtalanságunkra adott reaktív válaszainkat. Az ordibálás a leggyakoribb reakciók egyike. Persze akad más is, például amikor kilépünk a helyzetből. Vagy amikor elkezdünk kompenzálni. (Tettél már rendet a gyerek után, mert belefáradtál az örökös könyörgésbe?) Van, aki feladja… és folyamatosan beadja a derekát. Ezek a reakciók tulajdonképpen egytől egyig az üvöltözés különféle megnyilvánulásai. És mindegyik legalább olyan hatástalan a gyermekkel kialakítani vágyott kapcsolat megteremtése szempontjából. De van remény! Létezik jobb módszer. Ebben a könyvben segítek, hogy önmagadat ne reaktívan, ugyanakkor megértő szülőként képzelhesd el a gyermekeddel való kapcsolatodban. A kulcsszavak: nyugalom és megértés egyszerre. Egy csomóan úgy lesznek higgadtak, hogy egyszerűen kilépnek a kapcsolatból. Mások teljes erőbedobással benne maradnak, ám engedik, hogy az idegesség átvegye fölöttük az irányítást. A következő fejezetekből megtanulhatod, hogyan csitítsd le előbb saját magadat, hogy ezáltal teljességgel megértő és odafigyelő szülő maradhass. Így forradalmian új viszonyt alakíthatsz ki a gyerekeiddel és a család többi tagjával: hatsz a többiekre, inspirálod őket, és a családban betöltött elsődleges szereped a nyugodt tekintély lesz. A gyermekeid korától és az általad eddig elkövetett hibáktól függetlenül újból elfoglalhatod ezt a helyet a családodban. A családban betöltött elsődleges szereped a nyugodt tekintély lesz.
Ha megtanulsz önmagadra figyelni, lecsendesíteni magad, és felnőtté válni, akkor képes leszel arra, hogy fordulatokat idézz elő a szülői viselkedésedben, és ezek a reformok forradalmian átalakítják majd a családod dinamikáját. Mostantól tudni fogod, hogyan ültesd át a gyakorlatba az elméletet, amivel új kötődési és együttműködési mintákat indítasz el. A változtatás nem könnyű, és nem is automatikus. A nyugis szülővé váláshoz, az ordításmentes gyerekneveléshez rögös út vezet. Akadályokat kell leküzdened önmagadat és a kapcsolataidat illetően. Az út nehéz, de nem lehetetlen. És nem csak akadályok vannak rajta! A nyugis szülővé válás azt is megköveteli, hogy jobban bánj önmagaddal, mint valaha is hitted, hogy lehet és szabad. Mindezt a fent említett forradalmi szemléletváltás teszi lehetővé. Meglátod: a szülőség nem a gyerekről, hanem a szülőről szól.
A legtöbb, amit gyermekeidért tehetsz, hogy megtanulsz magadra figyelni. Ez az állítás jelen pillanatban nem biztos, hogy teljes értelmében tündököl előtted. Mi több, egyenesen felháborító! Hogy micsoda? Ne a gyerekeimre figyeljek, hanem önmagamra? Nem rúgja fel ez az összes létező szabályt? Dehogy. Nem arra utalok ezzel, hogy a gyerekeid legyenek az utolsók a sorban. Az én javaslatom az, hogy a magadra fordított figyelemnek köszönhetően legyen egészségesebb, boldogabb kapcsolatod a családod minden tagjával. A legtöbben ugyanis téves modell alapján rendezzük a kapcsolatainkat. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az összes kapcsolatunk tévedés – ám a modell kétségkívül az. Többnyire olyan séma alapján cselekszünk, amely azt állítja, hogy az egészséges kapcsolat érdekében a másik fél óhajainak kell megfelelni, őt kell kiszolgálni, őt kell boldoggá tenni. Tudom, már e gondolat puszta megkérdőjelezése is vitákat vált ki, de arra kérlek, olvass tovább. A magadra fordított figyelemnek köszönhetően egészségesebb, boldogabb kapcsolatod lehet a családod minden tagjával. Ebben a könyvben arról lesz szó, miért téves a fenti modell – különösen, ha a szülő-gyermek kapcsolatainkra alkalmazzuk. Egyelőre gondolkodjunk el néhány alapvető problémán! Kezdjük azzal, ami adott: vannak olyan dolgok a világban, amiket képesek vagyunk irányítani, és vannak, amiket nem. Most pedig kérdezd meg magadtól: okos dolog olyasmire összpontosítani az energiáidat, amire nincsen ráhatásod, amit nem tudsz irányítani? Válasz: nem kifejezetten. Az előbbi folyománya: melyik kategóriába tartozik a gyerek? Más szóval: a gyerek az irányítható vagy az irányíthatatlan halmazba tartozik-e? És a millió dolláros kérdés: ha tudnád irányítani a gyerekedet, irányítanod is kéne? Ez
a szülőség lényege? Még valami: mi van, ha nem a gyerek az, aki irányíthatatlan…? Akkor most ki is az irányíthatatlan? Gyerekeim, Hannah és Brandon négy- és kétévesek voltak, amikor egy olyan szombat reggelre ébredtünk. A feleségemmel, Jennyvel hosszúra nyújtottuk a péntek estét, ami garantálta, hogy a kölykök már szombat hajnalban kukorékoljanak. A hétvégénk tehát nyafogással, sírással, panaszkodással indult – és a gyerekek is nyűgösek voltak… Ezért a gyermeknevelési tanácsadós nagy eszemmel úgy határoztam, muszáj kimozdulni otthonról. Menjünk el gofrit enni! Az első gofris reggeliző tömve volt, de szerencsére Atlanta kertvárosában gofrisokból nincs hiány. Úgyhogy visszasétáltunk az autóhoz, betettük a kicsiket a gyerekülésbe, csalódott nyafogásukat lecsitítottuk a juharszirup ígéretével, és megtettünk kemény száz métert a következő reggelizőig… ahol ugyanolyan hosszú sor fogadott minket, mint az elsőben. Kizárt volt, hogy ezután is visszaüljünk az autóba, és továbbhajtsunk, ezért úgy döntöttünk, kivárjuk a sort. Szerencsére ebben a gofrizóban értelmes emberek dolgoztak: zsírkrétát és papírt
hoztak a kölyköknek. A feleségemmel még felnőtt-témákról is suttoghattunk. Úgy tűnt, mindenki jól jár… És ha ez nem lett volna már így is gyanúsan csodás, megakadt a szemem egy feliraton: azt hirdette, hogy ha a gyerek rajzol valamit, kap egy gofris papírkalapot, amilyet a szakács visel, meg egy ajándék gofrit. Az élet szép! A gyerekek rajzolgattak. A feleségemmel beszélgettünk. Az idő gyorsan elszállt, és nemsokára helyet is foglalhattunk az egyik asztalnál: a feleségem és a kislányom az asztalka egyik oldalán, én pedig a fiammal a másikon. A kicsik megkapták a papírkalapot – és még én is felpróbáltam az egyiket! Aki nem járt még ilyen gofrizóban, az meglepődne az alaprajzán. Minden asztal a konyhát veszi körül, az asztalok másik oldalát pedig fal helyett ablakok szegélyezik. Tehát az nem kifejezés, hogy nyitott a helyiség, és mindenki látja, mit csinál a
többi vendég. Nos, annak ellenére, hogy én már egész tűrhetően éreztem magam, a gyerekeim reggel óta éheztek. A várakozásra kényszerített, éhes kisgyerek pedig… elég veszélyesen nyugtalan. Négyéves Hannah lányunk hősiesen bírta, ő alig nyűgösködött egy kicsit. Viszont a kétéves Brandon nagyon „kétévesen” viselkedett (ha érted, mire célzok). A kétévesek egyébként is magasról tesznek az úgynevezett „benti hangerőre” és a „nagyfiús beszédre”, ha reggel óta gofrik ígéretével kecsegtetik, aztán csak ki-be pakolják őket egy kocsiból. Tehát a velem való együttműködés nem volt éppen a legfontosabb a kisfiam számára. Az idilli családi reggeli hirtelen nem is tűnt olyan jó ötletnek. De mégiscsak okleveles házasság- és családterapeuta vagyok, kapcsolati életvezetési tanácsadó. Pontosan tudom, hogyan nyugtassam le a gyereket, és miképpen türtőztessem magamat. Sokkal érettebb vagyok annál, semmint hogy elhamarkodottan reagáljak, és üvöltözéshez vagy kemény szigorhoz folyamodjak. Én képes vagyok megőrizni a hidegvéremet feszült helyzetben is. Ám az édes kisfiam ekkor földhöz vágta a villát. A nyugalmam egy csapásra szertefoszlott. Az evőeszköz hangos csörömpöléssel landolt, mire mindenki felénk fordult. Volt, aki mutogatott, és suttogni kezdett (lega-
lábbis én így érzékeltem). Ekkor a tökéletes feleségemre pillantottam, aki ott üldögélt a tökéletes lányommal az oldalán. A többgyerekes szülők egyik íratlan szabálya: azért a gyerekért felelsz, aki melletted ül. Miközben életem szerelme angyalian sutyorgott a kicsi lányunkkal, a fiam és köztem kitörni készült a harmadik világháború. Brandont semmi nem vidította fel, semmi sem zökkentette ki a totális toporzékolás kezdeti stádiumából. Amikor megérkezett a gofri, reméltem, hogy a csata véget ér. Úgyhogy nekiálltam felszeletelni neki… csakhogy ő nem akarta, hogy felszeleteljem! Lehet, hogy kézzel akarta benyomni, egy falásra. Sejtelmem sincs. Egyedül azt tudom, hogy egyre közelebb kerültem a kiboruláshoz. De hiszen én az emberi kapcsolatokkal foglalkozom! Azt tervezem, hogy egyszer majd könyvet írok erről a témáról! Nem hagyhatom, hogy a kétéves kisfiam felidegesítsen! Hagytam. Mivel a villa olyan csodásan csörömpölt, Brandon kíváncsi lett, mi lenne, ha a gofrit is a padlóra lökné – természetesen tányérostul.
Hogy mi lenne? Apu kiakadna. Így is lett. Sűrű elnézéskérések közepette forgolódtam a szirupos lábú embertársaim között, és felkaptam Brandont az etetőszékből. Majd a mögöttünk ülő bocsánatáért esedeztem, mert a fiam rúgkapálás közben fejbe rúgta hátulról. Utána kiviharzottunk az étteremből. Minden tekintet ránk szegeződött. Brandon torkaszakadtából ordított, vagdalkozott és csapkodott. Forrt bennem a düh, amikor kirontottam az ajtón, olyan erővel, hogy beleremegtek az üvegfalak. Az ajtócsapódásra már azok is felfigyeltek, akik eddig még nem, így az egész étterem tanúja lehetett annak, amint odakint, a járdán ordítok a gyerekkel. Felnőtt indulatszavakkal és költői kérdésekkel megspékelve dorgáltam és aláztam meg egy körülbelül kilencven centiméter magas kisbabát. Ez aztán az érett viselkedés! A rémes jelenet végül befejeződött. Brandonnel visszaballagtunk, és elfoglaltuk a helyünket, hogy befaljuk az idilli családi reggeli maradékát. Jenny, az én hűséges, szerető feleségem csak nézett. Azt hittem, valami támogatót és biztatót fog mondani, azonban nem bírta levakarni a képéről a mosolyt. Én egy vulkán voltam, aki ürügyet keresett a kitörésre.
– Mi van? – hördültem fel.
– Jó a kalapod.
Akkor döbbentem rá, hogy a papírkalapot a fejemen hagytam. Az egész jelenet úgy zajlott le, hogy egy hülye kalap volt egy hülye ember fején, akinek az lett volna a célja, hogy komolyan vegyék.
