„Könnyen bele tudom magam élni más helyzetébe” – interjú Demeter Villővel, a Véletlenül írtam egy könyvet Ninájával

D.V.: Igen. Elmentünk a casting ügynökséghez Steinhouser Andreához, aki megerősítette, hogy most pont van egy lehetőség, mert éppen ekkora kislányt keresnek egy filmhez. Meghallgattak és készítettek rólam egy adatlapot. Tavasz vége volt, ezzel a válogatóval indult a Véletlenül írtam egy könyvet időszak az életemben.

- Milyen érzés, hogy többen akarjátok ugyanazt a szerepet?

D.V.: Nagyon idegen és új volt az egész. Talán az volt a legfurcsább, amikor a várótermekben rengeteg, hozzám hasonló lány sorakozott fel. Úgy álltam ott, hogy “Úristen ez a lány úgy néz ki, mint én!”, féltem, hogy nem leszek elég jó. Két körös volt a casting. Az első kör végén rajtam kívül még egy másik lány volt „versenyben”, de a második körben újra nagyon sok embert behívtak. Őket ugyanúgy megnézték, majd végül én maradtam.

- Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy te kapod a lehetőséget? Ilyenkor az ember önfeledten örül vagy van benne félelem is?

D.V.: Tavasszal derült ki, hogy enyém lett a szerep. Az egész családom nagyon-nagyon boldog volt, amikor felhívott minket a rendező, és elmondta a hírt. Nagyon örültek és támogattak, közben persze féltettek is, hiszen a családból még senki sem színészkedett, főleg nem gyerekként. Alaptalan volt a félelmük, mert nagyon gyerekbarát és kedves volt az egész stáb szerencsére.

- A forgatások gondolom nem pár napig tartanak. Lehet egyáltalán készülni valahogy?
D.V.: Három hónap felkészülési időt kaptam például a gátfutásos jelenetekre. Illetve az iskola utolsó pár hetéről kikértek, hogy legyen időm testileg-lelkileg felkészülni a forgatásra. Ha jól emlékszem június 19-től kezdődött a forgatás, augusztus 31-ig, a nyár utolsó napjáig tartott, és én már hétfőn suliba mentem. Összesen 50 napig tartott a forgatás, én mindegyiken ott voltam.

- Hogyan tudtad összeegyeztetni a castingokat és forgatásokat a hétköznapjaiddal?

D.V.: Nem volt annyira nehéz, mert anyukám rengeteget segített. Már gond nélkül elmennék tömegközlekedéssel a helyszínekre, de emlékszem, akkor még mindenhova elvittek. A legtöbb casting suli után, vagy hétvégén volt, így nem volt olyan nehéz összehangolni az iskolával. A forgatások pedig ugye nyáron. A Balatonon, a Budapest Parkban, az iskolában, a Gellért-hegyen aztán a Lupa-tónál játszódnak például a Balatoni nyaralónkban lévő jelenetek. Lídia és a mi házunk két külön Budai házban, az öcsémmel közös gyerekszobánk pedig egy stúdióban. Ezekre a helyekre mindig anyukám hurcolt.

- Milyen volt visszarázódni a suliba?

D.V.: Elég gyorsan kellett erőt gyűjtenem az iskolakezdéshez. Nagyon kifáradtam ezalatt az 50 nap alatt, főleg a végére. Nyáron, a forgatás közepén volt egy pár napos szünetem, akkor elmentem Bibivel, egy nagyon kedves barátnőmmel nyaralni Nyíregyházára. Próbáltuk kihasználni az időt, mert azokban a hónapokban nem tudtam sem vele, sem más barátaimmal sok időt tölteni. Ez volt az első nyarunk, amikor nem mentünk el a teljes családdal nyaralni. Az pedig igazán sokkoló volt, hogy a forgatás után három nappal indult az iskola. De szerencsére viszonylag hamar jött az őszi szünet, és abból töltekeztem.

- Mennyire érezted magadhoz közel a karaktert, mennyire volt nehéz átélned a szerepet?

D.V. Az érzékenységében, meg az erős érzelmi intelligenciájában tudtam vele azonosulni, éreztem a karaktert. A hobbijaiban nem nagyon tudtam kapcsolódni, de a szerepre való felkészülés belerázott ezekbe is. A közeli ismerőseim közül nem hunyt el még senki, szerencsére. Ezért egy olyan lányt játszani, akinek az anyukája meghalt, nekem nagy megpróbáltatás volt. Viszont van egy olyan érdekes tulajdonságom, hogy nagyon könnyen bele tudom magam képzelni, vagy beleélni más helyzetébe. Elgondolkodtam azon, milyen érzés lehet egy olyan kislánynak, akinek meghalt az anyukája. Már ettől a gondolattól rosszul voltam, és átéreztem, utána már könnyen bele tudtam lépni a karakter cipőjébe.

- A szerepbe való beleélésben segít valaki vagy valami a színészeknek? Te tudtál valakihez fordulni, ha kérdésed volt?

D.V.: Nekem az is segített, hogy csomószor átmentem a rendezőhöz, Lakos Nórához, és vele beszéltük át, hogy mit és hogyan kellene, nem is eljátszani, hanem láttatni. Volt egy naplóm is, amibe csak a karakterem érzéseit írtam. Olvastam a forgatókönyvet, és próbáltam a történéseket Nina szemüvegén keresztül leírni, ez is segítette a kapcsolódásomat a karakterhez.

- Melyik volt a legnehezebb jelenet?

D.V.: Vicces lehet, de az volt a legnehezebb, amikor lebegnem kellett a Balatonban. Szerintem a Balcsiban elég nehéz lebegni, hiszen nem sós a víz. Brutális volt, kapkodtam a levegőt, és ráadásul nagyon hideg volt a víz. A nyár vége felé jártunk, és a jelenetet reggel vettük fel. Én meg totálisan rosszul vagyok a hideg víztől. A másik legnehezebb jelenet az volt, amikor a filmbeli anyukámat néztem vissza videón. Közelről vett a kamera, és azt kérték tőlem, hogy próbáljam elsírni magam. Picit tartottam attól, mi lesz, ha nem megy elsőre, de hál’ Istennek sikerült.

- A legnehezebb mellett biztosan volt kedvenc is.

D.V.: A kedvenc-kedvenc jelenetem amikor esőben futom át a gátakat. Nagyon jó érzés volt kifutni magamból a stresszt a filmezéssel kapcsolatban is. Ez a forgatás vége felé volt, nagyon fáradt voltam, ráadásul azon a héten vettük fel az összes futós jelenetet. A jelenetben is a dühnek és annak az elengedésének kellett megjelennie, amit én is próbáltam kiadni magamból.

- Volt egy jelenet a filmben, amikor díjat veszel át. Milyen volt látni magad felnőttként?

D.V.: Említették, hogy lesz egy ilyen jelenet. Ekkor engem már kiválasztottak, de volt egy párhuzamos casting, ahol a felnőtt énemet keresték. Én meg bedobtam, hogy van egy 17 éves nővérem hátha ez segít. Nagyon megörültek, a végeredményt látva én is nagyon élethűnek találtam a jelenetet.

- Ismert színészekkel játszol a filmben. Volt benned egy kis izgalom, hogyan fogadnak majd? Esetleg alakult ki tartós kapcsolat valamelyikükkel?

D.V.: Szuper volt a hangulat az egész forgatás alatt. Már a castingoknál összeismertettek mindenkivel, így nem volt bennem feszültség vagy félelem. Ami nekem hatalmas könnyebbség volt, hogy ismertem a filmbéli apukámat játszó színészt, Mátray Lászlót, ugyanis ő az igazi apukám egyik barátja. Aztán voltak azok a jelenetek, mint a kerti buli, ahol a statiszták egy részét a barátaim alakították. Köztük volt egy kedves barátnőm és az unokatesóm is. Családias volt a hangulat. De bevallom, Mucsi Zoltán miatt picit izgultam, féltem, mit fog gondolni rólam, végül minden jól alakult. Zsurzs Katival egész sokat forgattam, vele jobban összekovácsolódtunk. Akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, az Barni (Bergendi Barnabás). Ő játszotta a filmben a szerelmemet, vele azóta is néha írogatunk Instagramon.

- A forgatás után volt még egy csomó munka a filmmel, mire mozikba került. Milyen volt neked ez a várakozás?

D.V.: Miután visszamentem az iskolába, eltelt majdnem másfél év a film megjelenéséig, de nem voltam stresszes a várakozás alatt. Úgy fogtam fel, bőven elég lesz akkor foglalkoznom vele és örülnöm neki, amikor megjelenik. Addig meg éltem tovább a hétköznapi életemet. Mindent csak a maga idejében.

- Milyen érzés volt először visszanézni magad?

D.V.: Amszterdamban láttam először a filmet. Nagyon furcsa volt, elsőre nem igazán tetszettem magamnak. Nem tudtam úgy tekinteni rá, mint egy filmre, mert folyamatosan csak magamat, és a hibáimat láttam, pörgött bennem, hogy mi az, amit esetleg jobban csinálhattam volna. De a vetítéseknek köszönhetően, mire ötödjére megnéztem, elkezdtem elvonatkoztatni magamtól, és egészében tudtam élvezni a filmet. 

- Hogyan viszonyulsz a rajongókhoz, mennyire szokatlan számodra, hogy felismernek?

D.V.: Kettős érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Eléggé szokatlan. Mármint nem gondoltam, hogy az életemben lesz majd olyan, hogy valaki TikTokon editeket csinál rólam. Kicsit ijesztő először, hogy valaki azzal foglalatoskodik a szabadidejében, hogy rólam szerkeszt képeket és videókat. A másik oldalról viszont aranyos és kedves gesztus, ami jólesik. Ami még új volt, hogy rengetegen írtak nekem Instagramon. Voltak, akik hosszú üzenetben írták meg, milyen nagy hatással volt rájuk a film, nekik mindig válaszoltam. De az olyanokkal nem tudok mit kezdeni, akik csak annyit írnak, hogy: Szia!

- Egy sikerfilmmel a hátad mögött elgondolkodtál azon, hogy a színészkedés lehet a te jövőbeli állásod?

D.V.: Nagyon el tudom képzelni. Viszont ott van bennem, hogy a színészkedés kiszámíthatatlan munka, és nem garantált, hogy egy stabil megélhetést tud biztosítani. Valamint az sem biztos, hogy befutok majd felnőtt színészként. Nagyon fontos lenne nekem, hogy szabad munkám legyen, és sokat tudjak utazni mellette. Nyilván ezt a színészkedéssel összehangolni nagyon nehéz. Ezzel számolva próbálnék olyan munkát keresni, amelynek időbeosztását részben én határozom meg. Eléggé érdekel a pszichológia, úgyhogy talán abba az irányba mennék el. De persze még rengeteg időm van, és simán megtörténhet, hogy egyik sem az én utam.

- Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonló pályára lépnének?

D.V.: Talán azt, hogy ne izguljanak rá nagyon egy szerepre, mert ez nem tesz jót a lelki egészségnek, rengeteg stresszt okoz. Azt javasolnám, hogy sodródjanak az árral, ha lesz belőle valami, akkor nagyon örüljenek, de ha nem, akkor se búslakodjanak. Nem feltétlenül azért nem kapták meg a szerepet, mert rosszabbak voltak, hanem egyszerűen más jobban illett a karakterhez, vagy jobban el tudta képzelni a rendező vele a filmet.

- Mit jelentett számodra a film?

D.V.: Egy óriási kalandot jelentett, valamint rengeteg új kapcsolatot. A filmnek köszönhetem azt is, hogy több országban megfordulhattam, ahol azelőtt még soha. A filmben Nina a gyász feldolgozására eszközként alkalmazza az írást. Itt a továbblépés és a feldolgozás a fő szál, viszont sok valós tippet kapunk a filmben az íráshoz is. Épp ezért én minden korosztálynak ajánlom ezt a filmet. Mert kedves és vicces amellett, hogy szomorú témát dolgoz fel.

 Nyitókép: Vajda Réka / Véletlenül írtam egy könyvet