Boldog család
Nincs olyan gyerek, aki csak a verésből tanul! Zéró tolerancia a gyerekbántalmazás kapcsán
Rossz minta, hirtelen düh, nehéz élethelyzet, ideje, hogy a felnőttek a saját nehézségeikért ne a gyereket büntessék.
„Egy kezemen meg tudom számolni, hány pofont kaptam életemben, de azokat meg is érdemeltem; egyszer elloptam egy csokit a boltból, aztán kaptam érte otthon – megtanultam a leckét.”
Gyakran hallunk ilyen mondatokat, de ezek tévhitek, súlyos tévedések. Megérdemelni dicséretet, tapsot, elismerést lehet és nem pofont. A pofon egyrészt nem díj, hanem fájdalom. Másrészt legtöbbször nem a gyerekről, nem a gyerek érdem(telenség)éről, hanem a szülőről szól: az idegességéről, a frusztrációjáról, a megélt tehetetlenségéről.
Ráadásul a pofonból nem azt, legalábbis nem elsősorban azt tanuljuk meg, hogy nem szabad lopni, konnektorba nyúlni, vagy lelépni a járdáról, hanem azt, hogy a pofon fáj, a másik ember erősebb, engem meg lehet ütni, az én testemmel vissza lehet élni, erőszakkal meg lehet oldani konfliktusokat. Nem azért nem lopunk, nem nyúlunk a konnektorba, nem lépünk le az úttestre, mert megvertek érte, hanem azért, mert elmondták nekünk ezerszer, mert láttuk, hogy mások sem teszik ezeket, mert megértettük gyerekként, hogy ezek veszélyes dolgok.
El tudjuk képzelni, hogy van olyan gyerek, aki „csak a verésből tanul”? Akinek ? Aki azért tud törülközni, felöltözni, kirakózni, vagy olvasni, mert addig verték, amíg nem sikerült neki? Ugye nem! A gyerekek nem az erőszakból tanulnak - ebből a szempontból nincs különbség a bántalmazás mértéke között. Egyrészt az ütés mindenképpen sérti a gyerek . Másrészt pedig az „elfenekelés”, az „atyai pofon”, a „koki” és a megverés egyaránt félelmet szül. A félelmen keresztül hatással van a viselkedésünkre.
