Puskás Tamás: "Semmit nem tanítottam a gyerekeimnek, így hát mindent tudnak"
cikk
Boldog család
Puskás Tamás: "Semmit nem tanítottam a gyerekeimnek, így hát mindent tudnak"
A Centrál Színház idén több olyan előadást is bemutatott, amely messze túlmutat a szórakoztatáson, és különböző társadalmi problémákra hívja fel a figyelmet. A darabválasztás mellett a családi viszonyokról is beszélgettünk a színház igazgatójával.
Puskás Tamás színész, rendező, a Katona József Színház alapító tagja volt. 2003-ban került a Vidám Színpad élére, amely 5 évvel később felvette a Centrál Színház nevet. Felesége Básti Juli és két fia, Samu és Dávid is együtt dolgoznak vele.
- Nemrég mutatták be az Egy bizonyítás körvonalai című előadást, amely a matematika farvizén evezve, egy apa-lánya kapcsolatról szól. Mi alapján választ darabot?
P.T.: Hogy mi érdekel, mi lehet siker. Fiatalon megértettem, mint botcsinálta autókereskedő, ami nekem tetszik, az sokaknak bejön. Meggyőződésem, hogy a színdarabok csatái kedvet csinálnak a saját küzdelmeinkhez. Az ember a társas érintkezés során kénytelen nagyon visszafogni az érzelmeit, de a színielőadás, mint a zene, segít abban, hogy érzelmileg ismét nyitottabbá váljunk. Így a színházból kilépve színesebbnek látjuk a világot, és talán nem túlzás azt állítani, egy jó előadásról a nézők boldogabban távoznak, mint ahogy jöttek. És ez akkor is igaz, ha nem egy fergeteges vígjátékot láttak. Persze a vígjáték is segít, kiröhögjük mindazt, ami egyébként nyomasztó. Például a házasság a mindennapokban nehéz történet, de megnézni a et és nagyot nevetni azon, hogy úristen, micsoda abszurd dolog is a házasság, az nagy megkönnyebbülés, jobb kedvvel megy az ember vissza a saját házasságába. A darabválasztás elsődleges szempontja tehát mindig az, hogy olyasmiről meséljen, ami az embereket foglalkoztatja. Ha valaki a Hamlethez nyúl, vagy az ókori görögökhöz, akkor is meg kell gondolnia, hogy ebből mi az, ami ma érdekes. A történetek nagy része persze örök. A felnőtté válás, az elszakadás, a szerelem, a párkapcsolati problémák, a féltékenység, a társadalmi feszültségek, a hatalom örök témák. Beszélni kell róluk, mert alapélményeink, és mert nem látunk tisztán. Nincs eleve jó és rossz, minden folyton változó közmegegyezés, tehát egyeztetni kell és a színház erre éppen jó hely.
Házassági
leckék
- És sokszor a tabutémák feldolgozásban is rengeteget segíthet a színház, elég, ha csak az idei bemutatókból szemezgetünk, mint a Mellékhatás, vagy az Oleanna.
P.T.: A kisszínpadon csupa olyan bemutatót terveztünk, ami túlmutat a szórakoztatáson. Eljutottunk oda, hogy nehezebb témákról is beszélhetünk. Bár régebben is voltak ilyen kísérleteink: a Leanen szépe, a Jó zsaru, rossz zsaru. Tavaly a sort A Prima Facie-val kezdtük, ami egy abúzus történet, idén az Oleanna következett, egy szintén nagyon erős és társadalmilag is fontos téma, az egyetemi professzor és a fiatal tanítványa közötti párharc leírása, majd a Mellékhatás, amelyben egy gyógyszerkísérlet több szálon futó történetét kísérhetjük végig. Természetesen ezekkel a történetekkel is igyekszünk szerelembe ejteni a nézőt. Enélkül nem megy. Soha nem akarjuk oktatni őket. Soha nem akarjuk megmondjuk, mi a jó. Ez nagyon idegen a szándékainktól. Mi csak történeteket mesélünk, és a nevetés vagy sírás által élni segítenénk.
- Az Ön által igazgatott színházban a felesége, Básti Juli mellett már a két fiuk is ott dolgozik. Mi a titka annak, hogy feszültségmentesen tudják összeegyeztetni a munkát a magánélettel?
Básti Juli és Puskás Tamás
P.T.: Azért azt nem állítanám, hogy feszültségmentesen. Nem ragaszkodtunk hozzá, hogy a gyerekek a show-bizniszt válasszák. Ténykérdés, hogy hároméves koruktól körülöttünk tébláboltak a Keszthelyi Nyári Játékokon, vagy Kecskeméten, Miskolcon, amikor ott rendeztem. Ott voltak velünk, belenőttek ebbe. Gyerekkoruk óta ezt látták, és azon nem csodálkozom, hogy beleszerettek, hiszen ez egy izgalmas világ. Aztán Amerikában jártak színiiskolába, ezért anyanyelvi szinten beszélnek angolul, eredetiben olvassák a darabokat és fordítják is őket. Érdekli őket a rendezés, bár mindketten színész végzettségűek. Samunak van még designer diplomája is, online marketinges, Dávid meg fotózik és zeneszerző is. Képzettek, nyitottak, hallgatok a véleményükre, de ez egyáltalán nem minden esetben sima ügy, vannak harcaink.
- Mennyire vannak kivételes helyzetben a fiai, amikor az Ön által rendezett előadásokban játszanak?
P.T.: Az apa természetes igyekezetével próbálom óvni őket, nagyon figyelek arra, hogy sikeres legyen a bemutatkozásuk. Persze minden színész esetében törekszem erre, ezért olyan nagyon nem tűnik fel. Minden színészemet igyekszem úgy kiválasztani, úgy segíteni el a bemutatóig, természetesen megkövetelve a maximumot, hogy nagy sikert arassanak, hogy a lehető legjobbak legyenek. E tekintetben nincs különbség a fiaim, a társulati tagok, vagy a vendégművészek között. Alapelvünk, és erre a lehetőségeinkhez képest törekszünk is, hogy minden darab minden szerepét az országban található legalkalmasabb színész játsszon.
- Otthon mennyit színházaznak?
P.T.: Rengeteget. Magánszínház vagyunk, a készülő produkciók minden gondja, a legapróbbaktól a nagyokig a mi gondunk. Sok remek ötlet otthon születik, és a próbaidőszakokban felerősödnek otthon a munkával kapcsolatos kérdések. A látszatát sem akarom kelteni annak, hogy nincsenek nézeteltéréseink, sőt, talán még hamarabb is robbannak az aknák otthon, mint idegen rendező esetében. Ha valamiről azt gondolom, hogy nem úgy kéne, az gyorsabban szóba kerül otthon.
- Vannak komoly szakmai vitáik?
P.T.: Nagyon nagyok nincsenek. Szerencsére! Vagy talán nem is szerencse kérdése ez, hanem, bár nagyon erős személyiség mindenki és egyedi világlátással bír, ez mégiscsak egy fészekalja, azonos élmények, azonos világkép.
- Ki a dudás a csárdában?
P.T.: Lehetne mondani, hogy Juli a legerősebb egyéniség, de nem mernék rangsort hirdetni.
- Mennyire voltak szigorú szülők a fiúkkal?
P.T.: Szoktam mondani, hogy büszke vagyok arra, hogy semmit nem tanítottam a gyerekeimnek, így hát mindent tudnak. Pontosabb, ha azt mondom, semmit sem erőltettem. Csak mindig ott volt a példa és ott volt a lehetőség. Nagyon korán elkezdtük őket angolul taníttatni, Samu igen fiatalon már profi rajziskolába járt, de volt olyan is, hogy Dávid, aki nem jeleskedett matematikából, egyszer csak érettségi előtt azt gondolta, ő bizony jelesül fog érettségizni matematikából, aztán így is tett. Ezt sem én követeltem.
Mint ahogy soha nem mondtam nekik, hogy ússzanak, edzenek, hogy erősítsék magukat, hogy ez fontos, csak csináltuk együtt.
A nevelés szó valószínűleg a növelés szóval rokon a magyar nyelvben, hogy az ember segíti a gyerekét fölnőni, hogy ember legyen belőle. Soha nem lökdöstük őket, de érdeklődéssel figyeltük a legkorábbi időktől kezdve, hogy mit akarnak csinálni, mi izgatja őket, és ez nagyon jó hatással volt rájuk. Örültek az életnek, annak minden buktatójával és nehézségével együtt.
- És milyen érzés nagypapának lenni?
P.T.: Hú, hát elképesztően jó! Egy ekkora kis csöppséget fogni újra, Jézusom, emlékszem még rá, hogyan kell tartani? Amikor Samu született, le sem tettem a kezemből. Gyomorfájós volt, Juli megetette, és a két evés közötti nehéz időszakban folyamatosan a kezemben volt. Szóval ezt akkor elég jól begyakoroltam és most 28 év után szinte rögtön visszajött. Vagy talán ezt nem is kell tanulni. De bevallom, hirtelen zuhant rám az egész. Hirtelen lettem 65 éves, és nagypapa, és nyugdíjas. Nagyon sokáig egyszerűen ötven valahány voltam, aztán hatvan valahány és ezzel egyáltalán nem foglalkoztam. Soha nem gondoltam magamra, mint nyugdíjas nagypapára, erre tessék, hirtelen az lettem. Úristen, mi a következő állomás? A hetven! A hetven az már aggastyán, nem?
De inkább onnan próbálom nézni a dolgot, hogy egész jól elfoglalhattam magam, ha észre sem vettem, hogy elmúlt az élet.
- Van bármi miatt hiányérzete?
P.T.: 43 éves voltam, amikor odajutottam, vagy inkább kiküzdöttem, hogy színházigazgató legyek. Ezután arattam sok nagy sikert, amelyek a nézők szívében is fontos helyet foglaltak el, de különösebb csinnadrattával nem jártak. Amikor például pár éve beütött a Network, akkor azt gondoltam, hogy Jézusom, de jó, hogy ez csak most történt, és nem akkor, amikor huszonéves voltam, mert akkor hogyan tudtam volna onnan továbbmenni? Megvan az előnye is annak, ha az élet a nagy sikereket, csak lassan adagolja, hagyja az embert érni, mint a gyümölcsöt. Szóval, jól van így minden, ahogy van, köszönöm!
Ha tetszett ez a cikkünk, kérlek olvasd el ezeket is:
Az egészséges életmód megszállottja, de a fenntarthatóság és az újrahasznosítás is beszippantotta. Hisz a természetgyógyászatban és a Reformer Pilates gyógyító erejében. A családjáért, ha kell a falon is átmegy, egy U2 koncertért pedig a világ bármelyik nagyvárosába. Napelemmel és kultúrával töltődik, drogja a színház, de egy jó könyvvel is könnyen le lehet venni a lábáról. Kíváncsi, nyitott az újdonságokra, amelyeknek varázsát rendszerint 3 napnál tovább élvezi.
