„Valószínűleg a gyerekeimnek sem lehet mindig könnyű elviselni engem” - Interjú Linczényi Márkóval

- Milyen elképzeléseid, várakozásaid voltak az apasággal kapcsolatban?

L.M.: Szerettem volna máshogy csinálni, mint ahogy az én szüleim. Biztos voltam abban, hogy az én gyerekeim nem fognak sírni, viszont fognak aludni, fognak enni, nem lesz velük probléma, és én nem követem el azokat a hibákat, amiket szörnyülködve olvasunk az önjelölt Instagram pszichológus-influenszerektől.

- A gyakorlatban mennyire jöttek be az optimista elképzeléseid?

L.M.: Volt nagy csodálkozás, amikor rájöttem, hogy a gyerekek nem olvasták azokat, amiket én. És hogy nincsen hozzájuk használati utasítás. Viszont a gyerekek önzők, a gyerekek emberiek és hangosak, drágák és néha büdösek. Ezeket az ember vagy megtanulja elfogadni vagy megőrül.

- Hol tartasz ezen a skálán?

L.M.: Az őrületen túlvagyok, és most már az elfogadáson is. Élvezem, jó velük időt eltölteni. De ehhez hozzátartozik az is, hogy egyre több olyan dolog van, amiben partnerek. Már meg lehet velük beszélni, hogy most alvás van, most evés van, ez azért nagy könnyebbség.

- Melyik volt neked a legnehezebb fázis?

L.M.: A legnehezebb a teljes irracionalitás. Meg, hogy az én befektetett munkámnak látszólag nincsen semmi eredménye. Amióta gyerekeim vannak, minden nap fut bennem egy program, azóta én szolgálok, én nem vagyok, pontosabban egy szolgáló vagyok. Egy szorgos hangya. Mindent ennek vetek alá, amikor elmegyek bevásárolni direkt ahhoz a termelőhöz, aki azt a sajtot készíti, ami a lányom kedvence, és megcsinálom a szendvicset, csillag alakúra vágom az uborkát, és nem öröm van, hanem jön egy hiszti azért, mert nem lehet unikornis jelmezt felvenni a vacsorához. Ettől teljesen átfordul az egész dinamika, és én akkor azt érzem, hogy hiábavaló volt a sok fáradozás. Ami persze nem így van, de nekem ezt a legnehezebb elfogadnom, ez a mumusom. Ezzel kell leszámolnom, hogy ne úgy értelmezzem, hogy a gyerekek hálátlanok, hanem úgy, hogy neki akkor éppen tényleg az unikornis jelmez a legnagyobb problémája. Akkor már legalább három perce ez volt a vágya, miért nem tudom én ezt megérteni? Ez nagyon nehéz volt, illetve az, hogy megtanuljak ne várni valamire folyamatosan. Ne várjam, hogy nagyobbak legyenek, ne várjam, hogy a saját lábukkal tekerjék a biciklin a pedált, mert úgy meg elveszik az az idő, ami csak most van. Mert soha többet nem lesznek ilyen picik, soha többet nem fogják viccesen rosszul mondani a szavakat, mert megtanulják jól, szóval a varázs elveszik. Ez most van, ezt most kell jól megélni.

- Mennyire vagy szigorú szülő?

L.M.:  Igyekszem nagyon szigorú lenni. (nevet) Vannak dolgok, amikből nem engedek, és már hallom magam előtt, hogy úgy fogják majd mondani, ha már nem élek, hogy a nagypapának mindig nagyon fontos volt az étkezés. Vagy a nagypapánál az autóban sosem szabadott visítozni. Van egy-két olyan no-go zóna, amit én nagyon egyértelműen kijelölök, és abból soha nem engedek. Szóval e tekintetben szigorú vagyok. A többi szabály meg állandóan, napról napra változik, mert más igényeik vannak, máshogy bírják ugyanazt a dolgot, mint előző nap, más alvás igényük van, mást akarnak játszani. Azt gondolom, hogy bizonyos szabályoktól, amiket mi rajzolunk magunk köré, azoktól nem lehet eltérni. Hiszek abban, hogy ez nem csak az én, vagy a család nyugalmát szolgálja, hanem őket is. Mert a biztonságérzetüknek fontos, hogy legyenek keretek, szabályok.

- Tudsz mindig következetes lenni?

L.M.: Abban, hogy az autóban van-e visítás, ha biciklin ülünk van-e kilengés oldalra, vacsora közben van-e hiszti, hogy dobáljuk-e az ételt, ezekben nagyon következetes vagyok. Nincs az a születésnap, vagy bármilyen ünnep, ami ez alól kivétel lenne, nekem ez fontos. De az olyan alapvető dolgokból sem engedek, mint a fogmosás. Minden másban teljesen rugalmas vagyok. Minden másban teljesen felesleges is szigorúnak lennem, mert úgysem úgy történik, ahogy én elterveztem. Van olyan, hogy cipő nélkül kell elindulnunk otthonról, mert egyszerűen nem hajlandó felvenni a cipőt, és nem tudok mit csinálni.

- Mennyit vagy velük?

L.M.: Sokat. Amikor nem dolgozok, akkor velük vagyok. Ez a két program maradt most az életemben az elmúlt néhány évben, de kifejezetten szeretek velük lenni. Most már sokkal könnyebb velük, van, hogy ketten együtt bemásznak a trambulinba, és elvannak ott, akár másfél órán keresztül. Nekem meg csak ott kell állnom, és néznem, de nem nekem kell szórakoztatnom őket, hanem ők szórakoztatják egymást. Ez így szerintem nekik is sokkal jobb, és nekem is.

- Egy fiú és egy lány, ami a legideálisabb arány. Lesz esetleg testvérük?

L.M.: Biztos, hogy nem.

- Bármelyik, akár jó, akár rossz tulajdonságodat felfedezted már bennük?

L.M.: Most kezd kialakulni, különösen a nagyobbiknak a személyisége. Jó pár olyan tulajdonság van bennük, ami magamban is nagyon zavar. Ez pokoli idegesítő, de hát mindig az zavar a másikban, ami a saját rossz tulajdonságunk. De ez van, és nyilván nekik se lehet mindig könnyű elviselni engem.

- Mivel kötöd le őket, ha éppen megunták a trambulint? Nézhetnek tévét?

L.M.: Tévé nálunk egyáltalán nincsen. Diavetítés és mese van. Sokat hallgatunk zenét, és ez nekik így oké. A nagyszülőkkel másképp van, ott kicsit szabadabbak a lehetőségek, de azt tudják, hogy ott más szabályok vannak életben. Van kertünk, ha csak tehetjük akkor, kint vagyunk. A lányom mostanában folyamatosan színez, akár 4-5 órán keresztül is elvan ezzel, a fiammal pedig most a foci megy nagyon. Nem tudom, hogy kitől hallja, de pont úgy beszél és mozog, mint egy focihuligán. 3 évesen simán tud úgy viselkedni, mint egy B közép ultra. Nem is értem, hogy ezt, hogy lehet, de csinálom vele, mert neki ez okoz örömöt. Visszatérő vendégek vagyunk az állatkertben, amiről azt kell tudni, hogy drága, 12 perc alatt fáradnak el mind a ketten, és onnantól én cipelem őket, megveszem a perecet, amiből két falat után nem kérnek, és egyébként is menjünk inkább haza.

- Van egy motivációs podcastod gyerekeknek, a hozzászólások alapján pedig egyértelműen kijelenthető, hogy minden szülő hasonló problémákkal küzd. Megnyugtat, hogy nem vagy egyedül?

L.M.: Igen, megnyugtat. A Márkó és Barna síkideg pont arról szól, hogy azokat a mindennapi idegesítő élethelyzeteket, amitől mindannyian a falra mászunk, kirakjuk a kirakatba és közösen szörnyölködünk, közösen nézzük és ezzel ventilálunk is, hatástalanítjuk is, ha úgy tetszik, kinevetjük a problémát. Ez nekem egy szorongásoldó módszerem, amikor ezeket a teljesen irracionális, de mégis tipikus gyerek működéseket felnagyítom és viccet csinálok belőle, mert másképpen nem bírnám elviselni. Megverni nem tudom őket, elhagyni nem tudom őket, viccelni tudok ezzel az egésszel. Évekkel ezelőtt elvetettem, hogy tökéletes szülő legyek, mert szerintem az a legnagyobb hiba, amit el tudunk követni, hogy tökéletes szülők akarunk lenni. Nekem is vannak érzelmeim, nálam is előfordul, hogy elveszítem a fejem és indulatosabban reagálok, mint kéne, de igyekszem a humorra átfordítani. Van, hogy hallok egy elsőre dühítőnek tűnő mondatot, azt lejegyzetelem, és amire leírtam addig el is szállt a mérgem úgy, hogy nem üvöltöztem, és később még viccet is tudok belőle csinálni. Nekem ez a megküzdési stratégiám, mert egyébként ezt épp ésszel nem lehet kibírni.

- Van segítségetek, van lehetőségetek a pároddal kettesben kikapcsolódni?

L.M.: Kevés segítségünk van, mert sajnos a nagyszülők vidéken élnek. Nemrég vezettük be, hogy heti egy nap fixen bébiszitter jön, de még mi is tanuljuk, hogy nekünk is kötelező pihenni. Mert azért az nagyon fárasztó, hogy amíg ugye a gyerekek intézményben vannak, addig mi is dolgozunk, utána pedig hazaérünk, és akármilyen fáradtak vagyunk két aktív gyerekkel új műszakot kezdünk, ami néha nehezebb, mint az egész napos munka.

- Nemsokára Apák napja lesz. Tartjátok?

L.M.: Nem nagyon. Az én gyerekkoromban ez még egyáltalán nem volt divat, és azt gondolom, hogy az anyáknak sokkal inkább jár egy dedikált nap, mint az apáknak. Az apának az a feladata, hogy szolgáljon, az anya pedig osztódott a testéből, ami egy sokkal magasabb rendű dolog. Inkább az a csodálandó cselekedet, hogy az anya létrehozott a testéből egy másikat. Ebből a szempontból szerintem az apa szerepe másodlagosabb, én nem értem, és nem is igénylem, hogy ezt külön ünnepeljük. 
A múltkor megengedtem a kislányomnak, hogy parókában ugráljon a trambulinban, és cserébe azt mondta, hogy engem szeret a legjobban a világon, és kaptam néhány puszit is. Ez nekem bőven felért egy apák napi ünnepséggel.